•••

•••

Reggel a megszokottnál sokkal kimerültebb állapotban léptem be a házunk ajtaján, ügyelve arra, hogy véletlenül se legyek túl hangos. Az egész belső teret sötétség borította, és nem csak azért, mert odakint is nagyban korom sötét volt még és csak az utcai lámpáknak köszönhetően látott el a saját orráig az ember. A házban még mindenki aludt.

Remegő belsővel nyugtáztam, hogy mielőtt bárki is felébredne, hogy aztán benézzen a szobámba a megszokott reggelit keresve rajtam, bőven van időm egy gyors zuhanyra. Amire..amire hatalmas szükségem volt. Elképzelni sem bírtam pontosan mennyire, csak tudtam, éreztem, hogy le kell mosnom a mai éjszaka eseményeit magamról. Mert annak ellenére, hogy Philip már vagy négy órája elhagyta a klubot, az egy órából végül három lett, az ezer dollárból pedig háromezer. Az én büszkeségemnek pedig ugyanezzel a lendülettel lőttek is.

Fejemet a fürdőszoba ajtajának döntöttem, kezeimet könnyek áztatta arcomra helyeztem és minden maradék erőmmel azon voltam, hogy ne zokogjak fel hangosan.

Sosem volt egyszerű az életem. Vagy ha az is volt, akkor csak életem legnagyobb fordulópontjáig volt az, mert azóta szabályosan úgy érzem magamat, mintha egy hegyről gurulnék lefele folyamatosan, anélkül, hogy bárki is képes lenne feltartani. Szerintem már soha, senki nem fog megtartani. Senkinek nem kell egy megtört nő, aki..akit egy klub emeletén definiáltak úgy, mint egy cédát. Aki pénzért teszi szét másnak a lábait. Akkor is rettenetesen éreztem magam emiatt, ha csak egyszeri alkalom volt.

Philip, amikor úgy érezte kellően elfáradt és épp ideje volt távozni, összeszedte a holmiját, belelépett fekete bakancsába és egy utolsó gracias után csókot lehelt a homlokomra, majd elviharzott. Szapora lélegzettel feküdtem a matracon, meztelen testemet fehér paplan takarta, a hajam összetúrva, hatalmas szénakazalként terült szét a párnán. Sajgó lábakkal, vagy inkább lábközzel, öltöztem vissza én is a korábban felvett ruhákba és már vissza is vonultam a földszintre, ahol Ray az öltözőbe hívva átadta a kifejezetten nagylelkű összeget. Kitettél magadért. Ez volt minden, amit mondott, én pedig tudtam, hogy a tabu lány napjainak ezennel befellegzett.

Lassan ereszkedtem be a kádba, miután a fehérneműmet is behajítottam a mosógépbe, és nem tétováztam sokat mielőtt megragadtam a tusfürdőt, amivel mindenemet alaposan megmostam. Valamiért végül a zuhany helyett jobb ötletnek tartottam a kádas fürdést, az ácsorgáshoz túlságosan is kimerült voltam.

Azonban nagyon jól tudtam, hogy amitől én ténylegesen szerettem volna megszabadulni, tehát magától az érzelmektől, amiket ez az esemény vont maga után, egy tusfürdős víz közreműködésével nem lesz lehetséges. Talán már sosem lesz az. Az elmémbe véste magát a mai éjszaka, a szívem fájt, ahogy a mellkasom szorosan fogta közre a tüdőmet is, a torkomban pedig akkora gombóc keletkezett, hogy örültem, amiért nem fulladtam meg tőle. Pero tal vez sería major..
[pero tal vez sería major – bár az talán jobb lenne]

– Nincs a konyhában?

Halkan nyögtem fel, amikor meghallottam Luna hangját, ahogy valószínűleg az én hol létem felől érdeklődött.

– Nem, Nina volt a szobájában, én a konyhában néztem, nincs sehol – hallatszott az öcsém kótyagos hangja, nekem pedig ennyi kellett ahhoz, hogy az éjszakát kizárjam egy cseppnyi időre, majd ezen gondolatok helyét átvette a temérdek Vincenzot a hajánál fogva fogom berángatni valamelyik egyetemre terv, merthogy száz százalékig biztosan mondom, hogy nem hagyom neki ezt a baromságot. Még hogy miattam nem megy egyetemre. Francokat nem.

– Akkor még nem ért haza? De basszus, mindig itthon van hatkor. Szerinted történt vele valami?

– Luna! Fogd be egy kicsit és ne verd fel anyáékat. Mindjárt felhívom, csak nyugodj meg, jó? – csend. Mhm. Ha jól emlékszem akkor.. – Hangposta. Ki se cseng.

Kikapcsoltam a telefonomat. O, padre!

  – És így mégis hogy a francba nyugodjak meg, Vince, hogyan? Mi van, ha baja esett? Egyáltalán ha baja is van, milyen baja? Kórházba kerülhetett? Vagy a munkahelyén van, csak tovább mint általában? Mondj már valamit, mert komolyan lenyeletem veled a hülye telefont!

  – Hé, halkan, még felveritek az egész szomszédságot – köntöst vettem félig még mindig vizes testemre, majd a kötelet megcsomózva a hasam előtt kinyitottam az ajtót és a félfának dőltem.

Két rémültséggel teleírt, a döbbenettől megnyúlt arc nézett vissza rám úgy, mintha helyettem most egy ufó állt volna a fürdőszoba küszöbén és beszélt hozzájuk. Luna volt az első aki aztán kiesett a kisebb transzból, amibe hirtelen kerültek bele mindketten, majd már körém is fonta vékony kezeit, arcát a nyakhajlatomba fúrta. Gyengéden simogattam a hátát, igyekezve ezzel is a nyugalmi állapotában tartani őt, de amikor hangos és mély lélegzetvételeket hallottam, valamint éreztem a bőrömön, attól tartottam sírásban fog kitörni az ölelésemben. – Luna..

– Nem, csak egy percet adj még nekem, jó? Egy perc csak.. – motyogta, homlokát még közelebb nyomva a nyakamhoz. Sóhajtva mosolyodtam el halványan, miközben azért imádkoztam, hogy véletlenül se essek össze a lábaim közt érzékelhető fájdalom miatt.

Csendben álldogáltunk így,, mindhárman a folyosón, Luna és én a fürdő ajtajában, Vincenzo pedig velünk szemben, a falnak döntve hátát támaszkodott meg és vizslatott minket. Nagyon. Intenzíven. Nagyon intenzíven, ha már egyszer itt tartunk. Csupán egyetlen egy alkalommal találkozott csak össze a tekintetünk, de nem voltam képes sokáig fenntartani a szemkontaktust. Most még nem. Akkor sem, ha amúgy nagyon is szerettem volna őt megölelni, mint Lunat, de nem tettem, mert makacs voltam. Ahogy ő is, így természetesen ő sem próbált meg nyitni felém. Szóval lógtunk a levegőben. Vagy inkább azt mondanám, hogy éppenséggel kötelet húztunk. Ő az egyik, én a másik végét tartottam a markaimban, és ahelyett hogy egész egyszerűen, mint két normális testvér, középen találkozva beszéljük meg a dolgainkat, én egyértelműen a magam, ő pedig a saját igazát hajtotta. Középen mi csak akkor leszünk majd, ha kiderül ki az erősebb kettőnk közül és ki kerül át elsőként a másik oldalára.

– Hát itt meg mi történt? Meghalt valaki? Anyával van baj??

Nina először kómás hangja a másodperc egyetlen töredéke alatt változott meg, utolsó kérdését csupán tompán lehetett hallani, szemei pedig erős csillogásba kezdtek, valószínű, hogy könnyek gyűltek össze ott neki.

– Nem, mama jól van, nincs semmi gond – mosolyogtam rá kedvesen, mire vállai azonnal leestek eredeti felhúzott helyzetükből.

– Akkor? Tudom, hogy Luna labilis, állandóan sír, még akkor is, ha az osztályban egyedüliként írta meg a legmagasabb pontszámú matek dolgozatot, de Vince nem az, meg annyira azért te sem – vetett rám is egy gyors pillantást, de valamiért megakadt. Szája továbbra is beszédre állt, azonban egyetlen hang nem hagyta el azt, egyszerűen csak bámult, de úgy, mint az előbb Vince. Bár, ha jobban belegondolok, egyáltalán nem kizárt, hogy Nina teljes mértékben leigázta a bátyát ebben a 'ki tud többet kiolvasni Rosalie arcvonásaiból' versenyben. Pedig ha valamit, akkor ezt aztán végképp nem akartam.

Úgy voltam vele, már tíz évvel ezelőtt is, hogy mindenkinek az lesz a legjobb, ha nem tudják hol dolgozom pontosan. Így legalább továbbra is úgy gondoltak rám, mint a normális nővérükre és nem úgy, mint egy erkölcstelen nőre, aki minden éjszaka férfiről férfire adja a testét. Én nem ezt csináltam. A ma éjszaka kivétel volt és nagyon bíztam benne, hogy Ray ezt ugyanígy látja, mint ahogy én is.

– Szóval? Mi történt? – vezette félre az arcomról tekintetét fekete hajú húgom, Vincenzo pedig egy rövid sóhajt eleresztve vonta meg vállait.

– Igazából semmi. Komolyan, csak Luna spilázta túl egy kicsit az egészet, de mint kiderült minden a legnagyobb rendben volt, nincs igazam, Rosalita?

Bólintottam, jelezve, hogy de, igaza van.

– Akkor te mégis min sírsz? – fordult a hozzánk csak később csatlakozó, negyedik testvér Lunahoz.

– Vincenzo egy vérbeli majom, őszintén csodálom, hogy nem őt kérték fel a Majmok bolygója filmbe. Tökéletes Charlie lettél volna – csattant fel, közben azért odafigyelve a hangjára, hogy ne keltse fel az anyánkat, aki ilyenkor még bőven alszik.

Általában nyolc és kilenc óra között szoktam benézni hozzá, hogy vajon minden rendben van-e vele, de amíg az oxigéncsövek nem jönnek ki az orrából, addig – már amennyire lehet ezt mondani – minden rendben van vele.

  – Caesar – mondtam halkan, mire közös húgunk arca piros színbe burkolózott, de hamar kilépett a kis ciki pillanatából.

  – Caesar vagy Charlie, a lényeg, hogy mindkettő majom.

Kuncogva figyeltem, ahogy kezeivel hadonászva, Vincere néhány nagyon dühös pillantást vetve magyarázott Ninanak, aki azonban már nem volt olyan éber, mint amikor megijedt, hogy valami baj történt, így csak némán, nagyokat pislogva meredt nála mindössze néhány hónappal fiatalabb húgára. És bólogatott. Még akkor is, amikor Luna csak annyit mondott, hogy amúgy éhes. Mert időközben végzett a kirohanásával.

  – Felöltözök és csinálok reggelit, addig ti is készüljetek össze – ajánlottam fel a mindennapi rutinomhoz már amúgy is hozzá tartozó feladatot, mire ők egyszerre három ajtó irányába indultak meg.

A számba harapva csuktam be magam mögött a fürdőszoba ajtaját és amikor már nem volt dolog, ami lekötötte volna a figyelmemet, ismét, csak körülbelül az ezelőtti fájdalom háromszorosát éreztem a lábaim között, ami aztán szép lassan szétterjedt a hasam aljában is, kétségbeesetten, fájdalmas nyögést hallatva téptem fel a tükrös szekrényünk egyik ajtaját, majd kutattam valamiféle fájdalomcsillapító után. Majdnem mindhiába.

Az utolsó még nem átnézett polc hátuljában ugyanis ott volt a narancssárga doboz, benne a nekem remélhetőleg segítséget nyújtani tudó pirulákkal. A köldökömtől lefele konkrétan szét akarok szakadni az erős fájdalomtól, ilyesfajta fájdalomban pedig az elmúlt huszonnégy évemben sosem volt részem. Mennyivel jobb volt akkor. Régen. Régen minden jobb volt. Minden.

– Én arra gondoltam, hogy valami hasznosat kéne vennünk neki, valami..

– Rosalita – villantotta rám széles mosolyát Nina, mire Luna és Vincenzo is egyszerre kapták felém fejüket.

– Ugyan már, miattam igazán nem kéne abbahagyni a beszélgetést. Engem is érdekelne mit kapok születésnapomra – húztam egyet a lófarokba fogott hajamon, és a főzőlap mellé állva beindítottam azt, két serpenyőt felhelyezve rá. – Palacsinta és rántotta?

– Tökély – érkezett az egyöntetű válasz, én pedig minden a gyógyszernek hála kevésbé erős fájdalomra emlékeztető gondolatot elűztem az elmémből, a reggeli készítésére koncentrálva.

•••

Amint három testvérem elhagyta a házat és a buszra való szállásukat követően elindultak a gimnáziumuk irányába, én kulcsra zártam a fehérre lefestett ajtónkat, majd a konyhába igyekeztem, hogy a telefonomon egy akármilyen lejátszási listát kiválasztva rendet tegyek magunk után.

Amikor aztán egy rekedt, a régihez képest mostanra ezerszer mélyebb hang ütötte meg füleimet összerezzentem. Úgy, mint éjjel, amikor Philip az első alkalommal ellentétben másodszorra már sokkal, de sokkal durvábban nyúlt hozzám és követelt belőlem még többet.

– Rosalita..

Szerettem, amikor az anyám kimondta a nevemet. Jó érzés töltött el a hallatán, az ő szájából valamiért mindig is különlegesebben hatott. Bár nyílt titok, hogy a régi, erőteljes hangját az évek során, napi szinten történő rák elleni küzdelem teljes mértékben felváltotta egy rekedt, remegő és erőtlen hangra. Néha, amikor napokon keresztül nem volt szerencsém beszélni vele, mindig megdöbbentem, hogy mégis hogy a fenébe történhetett mindez csupán néhány év leforgása alatt. Néhány év. Tíz. Az már nem néhány.

– Mama.

Hangom elgyötörten hangzott, szabályosan idegennek tűnt ez a hangzása, saját magam meglepődtem rajta.

– Mija, ma be kell mennem a kórházba, lassan kifogy az oxigénes palackom, kellenek újak – magyarázta meg szokatlan látogatását, én pedig sóhajtva biccentettem.

És én még azt hittem, hogy lesz szerencsém ledőlni néhány óra erejéig, kipihenni az éjszaka fáradalmait.

– Elmegyek veled – mosolyogtam rá a vállam felett, amire egy hálás biccentést kaptam válaszul.

Felsiettem az emeletre, a pólóm felé egy fekete, kissé bő fazonú pulóvert vettem, lábaimat a sötétbarna bakancsomba bújtattam és a pénztárcámat magamhoz véve, visszamentem a földszintre, egészen pontosan a konyhába, ahonnan a pultról a nadrágom zsebébe csúsztattam a mobilomat és végül a nappaliban álltam meg.

– Kész vagyok indulh..

A számba harapva hallgattam el, amikor feltűnt, hogy az anyám a kanapén eldőlve szuszogott.

Akkor egyedül megyek a kórházba.

Mindig egyedül megyek.

••••••••••

midnightwhiteowl ❤️
Ladybady ❤️🥰
ladyshitgirl 🥰
hungarianwriter ❤️🥰