•••

•••

Igazság szerint hosszabb időre számítottam.

Hetekkel, hónapokkal számoltam, de még a fél éves időtartamot sem tartottam kizártnak, ha arra gondoltam, hogy nekem kell elhitetni Harryvel, az olasz maffiavezérrel, hogy vannak iránta érzelmeim. Talán voltak is. Nem tudom, igazából biztosra semmit sem tudok, csupán azt, hogy nagyon szeretnék innen végre kiszabadulni, bármi áron. Hiányzik az otthonom, hiányoznak a testvéreim, hiányzik Bella, hiányzik az anyám és még az elnyűtt kanapénk is hiányzik a fenébe is! Minden hiányzik, ami azelőtt volt, hogy én ide kerültem. Minden. Ezért igaz kissé meglepődve, de annál nagyobb örömmel realizáltam a helyzetemet. A zöld lámpát, ami egyértelműen azt jelképezte – mehetsz, csak indulj már!

És én indultam.

Elsőként az ideiglenes szobámba, ahol a fésülködéssel, arc- és fogmosással, illetve egy gyors zuhanyzással sem törődve ragadtam meg az első nap magammal hozott sporttáskámat és szórtam bele azt a néhány fotót, amiket még ha az életem is lenne az ára, sem hagynék hátra. Azokon a fotókon velem vannak. Mindannyian. A családom. A személyek, akikhez most végre haza megyek. Haza. Vissza, az otthonomba, ahonnan az anyám állapotát figyelembe véve a lehető leghamarabb kell eltűnnünk. Talán visszamegyünk Mexikóba. Vagy lehet inkább Kanadában kéne elgondolkozni. Az sem kizárt, hogy egyből Európába kellene repülnünk. Természetesen csak úgy, hogy Olaszországot közben az emberileg lehetséges legnagyobb ívben fogom kerülni. Ha sikerül a nagyon nem átgondolt és pontokra szedett tervem és magam mögött tudom hagyni ezt az egész rémálmot, akkor egészen biztosan büszke leszek magamra. És talán még egy normális...normálisabb életet is tudnék biztosítani a családomnak. Anya még láthatna valami csodás helyet, és bár a testvéreimet megfosztanám néhány dologtól, nem hiszem, hogy Európában vagy akár Kanadában ne lenne ugyanennyi, ha nem még több lehetőségük.

A gondolataim össze-vissza, tornádók erejéhez hasonló erővel pörögtek saját fejemben, egymás után váltogatva a lényegében, nem, a teljes mértékben összefüggéstelen témák közt. Így történt az is, hogy a fontosabb dolgaim összekapkodása közben, amikor elsiettem a fürdőszoba falára felszerelt tükör előtt és nyakamon feltűnt a bőröm színétől nagyon eltérő színű, sötét folt, egy pillanatra megakadtam. Középső és mutatóujjamat végighúztam az elszíneződött felületen, miközben emlékképek árasztották el az elmémet, mindegyik a mai nap történéseit lejátszva lelki szemeim előtt.

Hirtelen az itteni, nekem szánt szoba ágyában találtam magamat, kezeimet éppen felemelve, hogy Harry hajába túrjak, miközben ő idegőrlő lassúsággal nyomott csókokat meztelen bőröm minden egyes milliméterére. Kezei hol a derekamat markolták, hol a melleimet simogatták, ajkai pedig minduntalan jóleső sóhajokat váltottak ki belőlem. Aztán miután meguntam, hogy még az ágyban is ennyire ő akar a fölényesebb fél lenni, összeszedtem minden erőmet és fordítottam a helyzetünkön. Mély levegőt vett, most, a megszokottól eltérően, sötétzöld színben pompázó íriszei éhesen, vágytól fűtötten futottak végig testemen, ahogy combjain helyezkedtem el és lassan hajoltam előre, mindössze néhány milliméternyi helyet hagyva ajkunk között.

– Rosalie.. – nyögte, fejét hátravetette és a párnába fúrta, haja kócosan terült szét a fekete huzattal lefedett párnán. Ujjaimmal a nadrágja széle feletti részt cirógattam, nyelvemet éppen végighúzva kulcscsontja egy részén. – Az istenit! – mordult fel, és már csak arra eszméltem fel, hogy veszélyes pillantást vetve rám ismét engem nyom a matracba, megragadja az utolsó textildarabot ami még elválaszt tőle és...

És nekem adja életem talán legeslegszebb pillanatát. Érzését.

Szorosan hunytam le szemeimet, erősen fogaim közé kapva alsó ajkamat, annyira erősen, hogy mindössze pár másodperc után már éreztem is azt a fémes ízt, ahogy szépen lassan szétterül a számban. Megráztam a fejemet, össze kellett szednem magam.

Éppen azon vagyok, hogy eltűnjek innen, a fenébe is. Nem most kell ez a hirtelen visszaemlékezés. Megvagyok én enélkül is. Eddig is megvoltam, ezután is megleszek.

A táskámat becipzáraztam, vállamra hajítottam és miután a cipőmet is magamon tudtam, végre kirohantam a garázsba. Nina az elején említette, hogy szereti a garázsukat, mert Georgio az összes autó kulcsát egy helyen tárolja, így általában jó móka kitalálni, hogy melyik kocsit melyik kulcs nyitja. Hát, engem ez most annyira nem érdekelt. Szemeimet gyorsan kapkodtam a különböző helyek között, egészen addig amíg meg nem találtam a kulcsok feliratú polcrészt.

Georgio.

Visszafogott mosoly terült szét arcomon, miközben a fejemet csóválva ragadtam meg az első kezem ügyébe eső kulcsot és nyomtam meg az autót kinyitó gombot. Nagyra nyílt szemekkel figyeltem, ahogy a fekete Mustang lámpái felvillannak, az utat elzáró garázskapu pedig azonnal felnyitódik. Szentséges ég. Ezzel otthon leszek húsz percen belül. Illetve lennék, ha úgy vezetnék mint valami ámokfutó, nem törődve más emberek és a saját életem védelmével. Akkor otthon lehetnék húsz percen belül. De így nem.

A volán mögé huppanva magam mellé hajítottam a táskát és a kulcsot az annak kijelölt helyére illesztve hagytam felbőgni a motort. Izzadtam, amikor gyengéden nyomtam le a gázpedált és a kocsi már ki is gurult a kavicsos útra, el a mit sem sejtő őrök mellett, akik valószínűleg nem kapták még parancsba, hogy engem bármi áron tartsanak itt. És én mennyire örültem ennek..

•••

– Hol a faszban van??

Harry kipirosodott arccal, zilált és a homlokára, nyakára tapadt hajjal, őrülten ideges ábrázattal trappolt be a nappaliba, ahol három testvére is volt, plusz Mrs Radley, aki még mindig remegve kapaszkodott Nina kezébe, folyamatosan arról motyogva valamit, hogy "majdnem...". Nem, a majdnem utáni részt még mindig nem mondta el, egészen pontosan csak eddig a szóig jutott el szegény asszony. De nem tehetett róla.

Két órával ezelőtt rengeteg, a nő elmondása szerint hatalmas fegyverekkel ellátott ember rontott be a villába, közben mindent felforgatva Rosalie után. Bár ezt először senki sem tudta. A konyhába terelték a házban jelenlévő összes alkalmazottat és csak azután kérdeztek meg mindenkit, hogy hol a lány. Állítólag senkit sem akartak bántani, csak és kizárólag Rosalie holléte érdekelte őket.

– De végül elvitték magukkal? – kérdezte ismét Philip, idegesen beletúrva a hajába.

Mrs Radley csak szipogva rázta meg a fejét.

– Bassza meg, egy emberről beszélünk, nem tűnhet el egyik pillanatról a másikra! – rántotta elő nadrágja zsebéből Harry a mobilját, majd az őrök egyikét felhívva vonult egy kicsivel távolabb a kanapéktól.

Nina és Georgio eközben együttes erővel próbálták megnyugtatni az idős hölgyet, de nagyon úgy tűnt, hogy az ezzel kapcsolatos siker várat még magára. Talán többet, mint amihez nekik lenne türelmük. Vagy éppen idejük.

– Elment – lépett vissza hozzájuk Harry, szemeiben düh és idegesség keveredett össze, miután befejezte a telefonon keresztül történő beszélést a leghosszabb ideje nála dolgozó testőrrel. – Elvitte az egyik kibaszott kocsit és elszökött! Miközben én azon voltam, hogy megmentsem az életet, a kurva életbe is! – dühöngött, két kézzel megragadta a dohányzóasztalt és egyetlen gyors mozdulattal felfordította.

– Állj le.

Georgio volt az első, aki tett azért, hogy még időben visszafogja bátyját, kinek szemei már-már vérben forogtak. Szaporán vette a levegőt, mellkasa ugyanolyan gyorsasággal emelkedett és süllyedt be, nyakán kitüremkedett egy ér, állkapcsát pedig olyan nagy erővel szorította össze, hogy félő volt – eltöri. Farkasszemet néztek egymással, és amíg a fiatalabbik Styles fiú szemei leginkább nyugalmat próbáltak tükrözni, addig az idősebbikében sok minden kapott helyet. Többek között az aggodalom.

Szerette volna falba verni a fejét.

Egyszer feküdtem le vele és máris aggódom érte? Normális ez?! – gondolta magában dühösen, kezei ökölbe szorultak.

– Te meg állj félre – felelte végül, szemeit lassan futtatta végig öccsén, aki csak sóhajtva hunyta le szemeit.

  – Az öcséd vagyok, ez rám nem hat. Szedd már össze magadat. Szerinted mégis hova mehetett? Hónapok óta itt van, semmire nem vágyott jobban, minthogy lássa a családját. Fogd a kocsit és menj utána. Feltéve, ha akarod. Mert ha nem, akkor hagyd, hadd menjen. Fogalma sincs Ivanovékról, simán el tud lenni anélkül, hogy megtalálják.

Harry meg sem várta, hogy Georgio akart-e volna mondani neki ezen kívül még valamit, egész egyszerűen fogta magát, hosszú lábai önálló életre kelve vitték egyenesen a garázsba, ahol az eddig gyönyörű, hibátlan állapotban lévő autók helyett most rengeteg összekarcolt, vagy éppen behorpadt, kivert üvegű járművek sorakoztak előtte, ahogy megérkezett a helyiségbe. Néhány másodperc erejéig ámulva meredt az egymás mellett álló járművekre, de hamarosan félretette azt a mérhetetlen dühöt, amit az orosz és mexikói származású ellenfelei iránt táplált éppen, majd egész testében megrázta magát és végül a kulcsok közül kiemelte azt, amelyikről tudta, hogy a lehető leggyorsabban fogja eljuttatni őt Rosaliehoz. Nem törődött azzal, hogy december lévén éjszaka rettentő hideg van odakint, nem törődött azzal, hogy az öltözéke a legkevésbé sem felelt meg egy ilyen utazáshoz, lényegében semmivel sem törődött. Minden, amit szeretett volna, az a fekete hajú nő közelsége volt. Tudni akarta, hogy rendben van. Hogy rendben lesz. Nem vallott rá ez a fajta gyengédség, az meg aztán pláne nem, hogy ennyit gondolt volna egyetlen nőre is – kivételek ez alól természetesen a nőnemű családtagjai –, most mégis azon kapta magát, hogy aggódik Rosalie épségéért.

Olaszul szitkozódott az orra alatt, miközben fejébe húzta a fekete bukósisakot, ami ott pihent a meglepő mód érintetlen Softail Slim Harley Davidson motora mellett. A kulcscsomón található gombok egyikét megnyomva várta türelmetlenül, amíg felnyitódott előtte a garázskapu, ezáltal végre szabad utat adva neki, amin elindulhatott New York irányába. Nem nézett hátra, nem gondolkodott, csak lábával váltott, jobb kezével meghúzta a gázt és már repített is az autópályára, ahol csak úgy szlalomozott a néhol lassan haladó kocsik között.

Csak egy dolog lebegett a szeme előtt.

Rosalie.

•••

Egész egyszerűen képtelen voltam felfogni, amikor a három sarokkal odébb leparkolt autótól negyed óra séta után megérkeztem.

Ott álltam, ahol már hosszú-hosszú, túlságosan hosszú hónapok óta nem álltam.

Az otthonom bejárata előtt.

A táskám lelógott a vállamról, minden egyes lépésnél combomnak ütközött, miközben egyre nehezebb feladatnak bizonyult az egyenletes, normális légzés. Szaporán kapkodtam levegő után, amikor láttam, hogy a nappaliban bizony még ég a villany, tudomásomra adva ezáltal, hogy valaki ébren van. Valaki ki fogja nyitni nekem az ajtót. Valaki be fog engedni. Valakit, aki olyan rettentően fontos nekem, ma végre megölelhetek. Végre valahára otthon leszek. A családommal egy helyen.

Összeszedtem a bátorságomat, valahonnan kapartam mellé még egy kis fizikai erőt is és a kettőt összegyűrve végül felemeltem kezemet, mutatóujjamat a csengőnknek nyomtam.

Aztán vártam. Csendben várakoztam, akkora csendben, hogy időközben még levegőt venni is elfelejtettem, annyira tartottam attól, milyen fogadtatásban lesz részem. A hajam kócos kontyban foglalt helyet a tarkóm felett egy kicsivel, a szemeim alatt valószínűleg sötét karikák húzódtak, és az íriszeimet jó eséllyel vékony, néhol talán vastagabb vérágak vették körbe. Ramatyul festettem, de belül hihetetlen jól éreztem magamat. Hátra hagytam egy olyan világot, amiben nekem a lehető legkevésbé se jutott volna teljesen helyem, ezáltal pedig végre itt vagyok.

Itthon.

Az ajtó üvegein keresztül láttam, hogy az előszobában is felkapcsolódott a villany, majd hallottam, ahogy a zárban némi matatás után elfordul a kulcs, a kilincs lenyomódik és..

– Ige..Rosalie? – nézett rám Luna, mintha egy szellemet látott volna éppen, aztán ajkai legörbültek, azok a csodálatosan szép szemei pedig hirtelen, mintha varázsütésre történt volna, könnyeket bocsátottak útjukra, amik egymás után, szinte nyílegyenesen szántotta végig arcán, majd állkapcsáról a világosszürke pulóverére csöppenve sötétítették el az amúgy világos ruhadarabot.

– Ssh, itt vagyok. Itt vagyok – motyogtam hajába, amikor kezeit a hátam mögött összekulcsolva rántott magához, arcát a nyakhajlatomba fúrta.

Forró könnyei most az én bőrömet áztatták, de egy pillanatig sem bántam ezt. Csak szorosan lehunyt szemekkel szorítottam magamhoz ugyanolyan erővel, mint ő is engem, és álltunk, csendben, egymás szipogását, hangos, néha szakadozó légzését hallgatva. És élvezve azt, hogy hónapok eltelte után végre ismét látjuk egymást. Én pedig már nem is gondoltam másra, csakis arra, hogy itt vagyok. A húgommal a karjaim közt. A szívem hevesen dübörgött mellkasomban, torkomban, füleimben Luna sírása mellett csak a vérem zubogását hallottam és hagytam, hogy a most érzett szeretetem lehetőleg minden egyes részletét érzékelje.

– Annyira hiányoztál – sírta a vállamba. – Hol voltál eddig? Miért hagytál el minket, Rosalie?

Majd' megszakadt a szívem.

– Nem ez történt, Luna – nyeltem egy hatalmasat, a mellkasom egyre jobban kezdett feszíteni. – Nem önakaratomból hagytalak el titeket. Hé. Nézz rám. Ha rajtam múlott volna, sosem megyek el. Soha.

Értetlen pillantással nézett rám, majd csuklóm köré kulcsolta ujjait és behúzott az otthonunkba. A hőmérséklet a kintihez képest sokkal kellemesebb volt, így a sírástól amúgy is kipirosodott arcom feltehetőleg még pirosabb lett. De nem ellenkeztem, cipőimet mindjárt a szélfogóban lerúgtam lábaimról, a táskámat is ott hagytam, majd követtem Lunat, aki egyenesen a konyhába húzott maga után.

Amikor pedig mindketten beléptünk a helyiségbe, ahol másik két testvérem üldögélt az asztal körül, melynek közepén ott pislákolt egy gyertya, három fő részére volt megterítve, Nina tányéra mellett ott volt a konyharuha, így úgy kalkuláltam, hogy legnagyobb valószínűséggel bizony rá hárult a főzés feladata.

Elkerekedett, vöröses és felpuffadt szemeit először nem tartotta rajtam sokáig, de amikor felfogta, hogy nem csak Luna áll itt egyedül, és, hogy a második személy nem egy vadidegen, hanem én, másodszorra már szinte rémülten kapta rám tekintetét.

– Úr isten – tátogta, de hang nem jött ki a száján.

Nagy erővel tolta hátra a székét, az asztalra hajította a villáját és két kezén megtámaszkodva ugrott lábra, majd még egyszer lökve egyet a széken hagyta, hogy az hangos robajjal boruljon fel.

– Mi a francot művelsz, te szent ég! – kiáltott fel rémülten Vincenzo, a könnyeim pedig azonnal megiramodtak hangja hallatán.

Nem hittem volna, hogy hiányozhat ennyire emberek hangja. A közelségük. A tudata annak, hogy rendben vannak. Hogy minden rendben van velük. Hogy itt vannak. És, hogy én legalább annyira hiányoztam nekik, mint ők nekem.

Nina időközben futva kerülte meg bátyját és az asztalt, majd vetette rám magát, hangosan sírva fel, miután összekulcsoltam mögötte kezeimet. Pólójába kapaszkodva vontam magamhoz még szorosabban, annyira, amennyire az lehetséges volt. Semmi mást nem akartam, csak örökre így maradni. Mellettük, a közelükben, velük. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy el kell hagynunk New York-ot, vagy akár Amerikát, úgy általában. Nem érdekel. Minden, ami számít, az az, hogy biztonságban legyenek.

Még ha én nem is...akkor legalább ők. Másra nincs is szükségem.

Csak akkor nyitottam fel szemhéjaimat, amikor elengedett és két kezét arcomra simította. Szemfestéke lefolyt az arcán, szemei alatt ezáltal vastag, fekete csíkokat képezve.

És akkor elnéztem a válla felett.

Ott állt.

Arcán neki is könnyek száguldtak végig, ujjai elfehéredtek, amiért annyira erősen markolta a széktámla tetejét, és amikor szemeink összekapcsolódtak a fejét rázva futtatta végig szabad kezét az arcán, egymás után többször is.

– Ne sírj. Minden rendben van, Vince, itt vagyok. Haza jöttem.

Szabályosan magához rántott. Izmos karjait derekam körül fonta össze, álla a fejem tetején pihent, ajkait néha a homlokomra tapasztotta, apró, könnyes puszikkal behintve a bőrfelületet.

– Hol voltál eddig? – kérdezte, hangját csak tompán hallottam.

– Elmesélem, mindent elmesélek, csak.. Hadd nézzem meg. Nem baj, ha alszik, én csak.. csak látni szeretném.

A szipogások hirtelen elhaltak, Vincenzo kezei szorosabban markolták a kabátomat és mélyről jövő sóhaj szakadt fel belőle. – Mi az?

– Rosalie, anya.. anyát múlt héten temettük el.

•••

••••••••••••••••••••••

midnightwhiteowl
Ladybady
hungarianwriter