•••

•••

Tiszta lappal kezdeni nem egyszerű. A múlt árnyai, hosszú, sokáig nyúló karmai a nap bármelyik részében képesek utolérni, képesek magukba szippantani, elfeledtetni veled mindent, ami éppen akkor jó az életedben. Mindent, amitől éppen akkor jól érezheted magadat. Boldognak lenni sem mersz, mert attól tartasz, hogy bármelyik pillanatban összedőlhet körülötted minden. Az egész világ, az életed – egyszerűen csak minden, ami valamiféle boldogságot ajándékozott neked és átlagos hétköznapjaidnak. Ezt a világban élő valamennyi ember így gondolja és fáj, hogy én is közéjük tartozom. Mert bár őszintén próbálkozok változtatni ezen, az eddigi életéveim és azok eseményei igen csak arra utalnak, hogy valahányszor boldog voltam, hamarosan bekövetkezett valami, amitől úgy éreztem még levegőt sem kapok.

Példának adtán, boldog voltam, amikor kiderült, hogy felvettek álmaim gimnáziumába. Kevesebb mint másfél héttel a hír után az apám csapot-papot hátrahagyva hagyott el minket, ezáltal kezembe helyezve a családunk jövőjét, a sorsát. Azóta pedig sosem tudtam igazán örülni egyes dolgoknak. Túlságosan tartottam a rossztól, attól, hogy egy aprócska szélfuvallat is elég lehetett volna, hogy aztán a magam köré épített falak lehulljanak, engem pedig elérjen a fájdalom, a küszködés és minden más, ami a rosszal jár.

De Párizs más volt. Már akkor, amikor a lányokkal közösen kerestünk egy négyünk számára megfelelő nagyságú lakást a város egyik kívülibbre eső részén. Az utolsó, harmadik emeleti lakás, négy szobával, egy fürdővel, valamint egy kisebb méretű konyhával, ami már az interneten látható képek alapján is azt kiáltotta magáról, hogy francia. Az eladó nő kedves és segítőkész volt, amíg tartottuk egymással a kapcsolatot és mindent elrendeztünk, még kipakolni is segített. Arról nem is beszélve, hogy amíg mi takarítottunk, dobozokat bontogattunk, addig ő ebédet főzött nekünk.

Egy kicsit emlékeztetett Mrs Radleyre. De épp csak annyira, hogy ne merüljek el jobban a Southamptonnal kapcsolatos emlékeim sokaságában.

Éjszaka már így is többször riadtam fel arra, hogy megint ott vagyok, annyi különbséggel, hogy nem a düh és utálat tölti be szívemet, hanem a megnyugvás és..az öröm. Főleg akkor, amikor az álmom azon részéhez jutok, melynél ő is jelen van. Hosszú haja, smaragdokra hasonlító íriszei, az állandó, mondhatni már megszokott, ing és öltönynadrág viselete..olyankor bár rémülten pattannak ki szemeim és ülök fel az ágyban, előtte nyugodt vagyok. Túl nyugodt, hogy őszinte legyek. És mostanra van egy olyan érzésem, hogy hiába nem akarom ezt hangosan kimondani és elismerni, talán...talán valóban elindult köztünk valami. Amikor lefeküdtünk egymással, lehet, hogy mindketten átléptünk egy láthatatlan korlátot, ami mindkettőnket visszatartott. Az ő korlátjának meglehetősen köze volt, van a munkájához, az enyémnek pedig ahhoz, amit már mondtam is. Nem érzem magam olyan helyzetben, hogy félelem és elővigyázatosság nélkül legyek boldog, érezzek..érezzek esetleg valamennyivel többet a megengedettnél egy személy iránt. Amikor tizennégy éves koromban az apám csak úgy eltűnt az életemből, a mindennapjaimból, az túl nagy sebet ejtett a lelkivilágomon ahhoz, hogy csak úgy kitárjam a szívem ajtaját. Túl nagy az a seb. Túlságosan nagy.

Részben ezért is érzem azt, hogy Párizs rengeteg lehetőséggel fog szolgálni nekünk. Nekem. A testvéreim mind iskolába járnak, sőt, most még Vincenzo is beleegyezett az egyetem ötletébe. Most, hogy új életet kezdtünk, hogy nincsenek szálak, amik a múlthoz kötnek minket, talán ő is belátta, hogy nem olyan vészes a családunk eltartása, mint Amerikában volt. Igaz, hogy Párizs..drága, de legalább van lehetőségünk egy normális életre. Közösen, négyen, egy családként. És ennél fontosabb aligha van.

    – Rosalie, a kettes asztalnál fizetnének – ért be mellém a pult mögé Jackie, hosszú, szőke és copfba fogott haja csak úgy lengett jobbra-balra ahogy felém tartott.

  – Megyek. Ez a négyesé lesz, de vigyázz, két egyetemista srác. Mielőtt leadták a rendelésünket szerintem simán levetkőztettek a szemeikkel – forgattam meg sajátjaimat, közben megcsóválva fejemet és már el is indultam a kávézó előtti teraszra, hogy elrendezzem a kedves házaspár számláját. – Tessék, a számla.

Az idős nő rám mosolygott és amíg a férje a saját pénztárcája után kutatott zsebeiben, ő fejét oldalra biccentve kezdett beszélgetni velem. Bár jobban belegondolva sokkal inkább hatott kikérdezésnek az a néhány perc, mintsem kedves társalgásnak. De amint a férje kitette az asztalra a kért összeget, megkönnyebbült sóhajjal búcsúztam el tőlük, mielőbb visszatérve a pult másik oldalára.

– Nem akarom elhinni, hogy ő az öcséd. Úgy néz ki mint egy..á, mint egy görög isten – sóhajtotta mellettem Jackie.

Nevetve ráztam meg fejemet, majd emeltem szemeimet a valóban felénk tartó öcsémre, kinek arcán széles vigyor terült szét.

– Rosalie, Jackie – biccentett mindkettőnknek külön-külön, én pedig meg mertem volna esküdni, hogy Jackie vággyal teli sóhajt hallatott.

A homlokom közepére összevont szemöldökökkel vetettem rá egy oldalsó pillantást, aztán mindkét kezemet a kötényem hátuljához emeltem, kibontva a derekam felé kötött masnit.

– Elmegyek szünetre, ha nem gond – kezdtem lassan, megadva neki a lehetőséget egy esetleges ellenkezésre.

– Dehogy, menjetek csak. Most nincs nagy forgalom, megleszek – nézett körbe a kávézóban.

Vincenzo mellé lépve ő átkarolta a vállaimat és egy gyors puszit nyomva a halántékomra kivezetett az épületből, egyenesen Párizs egyik legszeretettebb utcájára. Ez az utca nem csak a francia konyha előre helyezéséről híres, hanem a rengeteg üzletről, ami itt található. Cipők, ruhák, ékszerek, táskák..mind más-más épületben vannak, ezáltal pedig nem csoda, hogy az egész utcán alig van hely. Nem csak parkolni, de néha sétálni is kész szenvedés.

Végül aztán a már négy hónapja jól bevált helyünknél álltunk meg legközelebb, mindketten a teraszrésznél, elvégre rég nem volt már ennyire jó idő. A szellő gyengéden cirógatta az emberek vállait, néha, egy-egy erősebb fuvallat következtében bele kapva a nők hajába, táncba hívva néhány tincsüket.

– Milyen volt a napod? – érdeklődött az öcsém, amint leadtuk a rendelésünket és én a limonádémat kortyolva dőltem hátra a székben.

– Nyugalmas, eseménytelen – vontam meg egyik vállamat, aztán az ajkamba harapva nyeltem vissza az arcomra kitörni készülő vigyort. – Még mielőtt elfelejtem.. – köszörültem meg torkomat, Vince pedig a kávéscsészéje felett pislogott rám. – Ma este közösen vacsorázunk.

– Minden este közösen vacsorázunk.

– Jó, igen, de ma vendégünk is lesz – kortyoltam bele újból a hűsítő italba, szórakozottan figyelve, ahogy Vincenzo mindkét szemöldöke egészen haja vonaláig szaladt fel homlokán.

– Megismertél valakit?

Megcsóváltam fejemet.

– Nem én. Luna.

– Luna?! Luna most kezdi majd a tizenegyediket, tizenhét éves, nem kell neki még barát. Olyan barát – nézett rám nagyra nyílt szemekkel, melyeken egyszerre többféle érzelem is átfutott.

Talán a félelem és az ellenkezés voltak a legerősebben kivehető érzelmei ebben a pillanatban, de a levegőbe lendítette kezét, magára vonva a korábban minket is kiszolgáló pincérünk figyelmét. – Kérnék egy pohár sört.

•••

Ugyanott foglalt helyet, ahol már hónapok óta szinte minden egyes nap. Ugyanannál az étteremnél volt, pontosan annál az asztalnál foglalt helyet, ahonnan tökéletes volt a kilátás számára és ugyanazon a széken ült, amit hamarosan hívhatott volna a sajátjának is. Könnyedén.

Szemeit le sem vette a forgalmas utca másik oldalán sétáló személyről, rendületlenül csak azt nézte mik a következő tettei. És ezért haragudott magára, de nem tudott mit tenni ellene. Ha nem látta nem érezte jól magát és ha nem érezte jól magát, akkor általában minden a feje tetejére állt.

Egy évvel, de még talán tíz hónappal korábban sem történt ilyen vele. Valahányszor eljátszott a gondolattal, döbbenten kellett rájönnie, hogy egész egyszerűen nem volt még olyan személy az életében, aki miatt képes lett volna olyan határokat is átlépni, amiket egyébként még csak meg sem közelített volna. Tulajdonképpen nem is szabadott volna megközelítenie ezeket. 

Már csak azért sem, mert az első lecke, amit az apja adott neki, az volt, hogy a maffia és a család mindenek előtt. 

Ő azonban egyikhez sem tartozott. Nem volt sem a maffia, sem pedig a Styles család tagja. Egy egyszerű nő volt csupán, akinek a kelleténél sokkal több nehézséggel kellett megküzdenie az élete során, mint bárki másnak, akiről tudomása van. Tizennégy évesen felnevelni és eltartani három fiatal gyereket, saját magát és még a beteg édesanyját is, az nem... Nem egyszerű. Egyenesen förtelmes és a tudat, hogy ez részben neki is köszönhető, mostanában ezelőtt még sosem tapasztalt keserű ízt hagyott a szájában. 

  – Miért nem lepődök meg azon, hogy megint itt vagy? Harry, ez őszintén kezd beteges lenni. 

Felmordult, amikor egyszerű, utcai ruhába öltözött öccse állt meg közvetlen előtte, így eltakarva az utca másik oldalán sétáló lányt és annak testvérét. Gyors mozdulattal emelte fel kezét és fonta ujjait fekete napszemüvege köré, majd rántotta el szemei elől, hogy szúrós tekintetét fivére is láthassa. 

  – Állj félre, Georgio, nem akarok kétszer szólni – szűrte szavait összeszorított fogai közt, mire nála csupán néhány évvel fiatalabb testvére szórakozottan biccentett és lehuppant a szabad székek egyikére. – Miért kell ezt minden egyes alkalommal eljátszanunk? Nyugodtan menj, ahova csak akarsz, nincs hozzád hangulatom.

  – Azért, drága testvérem – bukkant fel hirtelen a szintén egyszerűen öltözött húga is –, mert tényleg nem normális, amit csinálsz. Szedd össze magad, menj el a kávézóhoz, kérj egy kávét és beszélj vele. A világ minden egyes táján tartanak tőled, nem akarom elhinni, hogy félsz elmondani neki, hogy beleszerettél. 

Ismét felmordult, de amikor éppen mondani akart volna valami frappánsat, harmadik testvére is csatlakozott hozzájuk. 

  – Ilyen nincs – sóhajtotta frusztráltan Harry, ujjait fáradtan átfuttatva rövid tincsein. 

Rosalie és ő, az utolsó ominózus vitájuk éjszakája óta nem találkoztak egymással, nem látták egymást és nem is beszéltek. Még az is megfordult a fejében, hogy a lány minden erejét belefektette abba, hogy végre teljesen elfelejtse a férfit, aki elmondása szerint csak rosszabbra fordította az életét.Talán sikerült is neki, elvégre mióta Párizsba költözött sokkal többet mosolygott.

De Harry..

Harry sok mindent kipróbált. 

Elsőként a munkájába temetkezett, annyira, hogy amit egy-két nappal korábban még az öccsei végeztek el, azt hirtelen mind magára vállalta. Nem akart gondolkodni, nem akart szinte minden második pillanatban visszaemlékezni arra a szempárra, ami korábban akkora vággyal és annyi érzelemmel tekintett fel rá a dús, fekete szempillái alól, hogy már csak az emlékek hatására is ismeretlen fájdalom járta át egész testét.

Leengedte a maga köré emelt falakat, de úgy, hogy ez fel sem tűnt neki. 

Nem szentelt neki különösebb figyelmet, de mostanra rájött, hogy minden egyes csípős válasz, minden egyes szúrós pillantás és minden egyes dolog, amit valaha Rosalietól kapott, folyamatosan bontották le a falait, mígnem az egészet porig rombolták. Olyan szinten belehabarodott a Southampton-ban töltött hetek alatt, hogy már nem is csoda, miért ül itt minden egyes nap. Ahogy az sem vet fel további kérdéseket, hogy mégis miért pakolta össze szinte az egész életét és költözött el Párizsba. 

Rövidesen azután, hogy Rosalie és három testvére szintén elköltöztek. 

  – Na, sikerült rászedni végre? 

Mindhárman unottan néztek a negyedik Styles gyermekre, Philipre, kinek haja jelenleg a világ összes irányába meredezett, arca pirospozsgás volt, szemei pedig olyan szinten csillogtak, amit nem lehetett volna csak a nap fényének betudni. Amúgy sem, de amikor Georgio szemei öccse nyakára vándoroltak, nevetve rázta meg a fejét. 

  – Nem, de úgy látom te végre beadtad a derekadat a helyes recepciósnak.

Nina elkerekedett szemekkel kapta fel a fejét. – Te és Jacques? 

Philip arca még pirosabb lett, ahogy félő pillantást vetett a megilletődött, de sokkal inkább lesokkolt bátyjára, Harryre, kinek arcáról a meglepettségen kívül alig ha sikerült leolvasnia valamit is. 

  – Khm – vakarta meg tarkóját, erősen ráharapva ajkára. 

Philip Styles is sokat változott az elmúlt hónapokban. Csakhogy a benne lezajlódó változásokról nem sokan tudnak. Konkrétan csak két személy, akik éppen együttes erővel adtak legidősebb testvérük tudtára...mindent. 

  – Jacques? 

Harry hangja furcsán hangzott, szinte már egészen idegennek, amikor szemei összekapcsolódtak Philip íriszeivel. 

  – Jacques – bólintott, nem tudva, mit várjon fivérétől. 

A most már csak kellemesen rövid hajú férfi gyűrűkkel díszített ujjait összekulcsolta egymással, majd kezeit álla alá helyezte, könyökeivel a térdein támaszkodott. 

Hófehér ingének felgörgetett ujjai megfeszültek izmos karjain, ahogy előre hajolva nyugtató mosollyal nézett öccsére. – Várom, hogy megismerhessem – mondta, majd elnevette magát, amikor közelebbről figyelte meg Philip megkönnyebbült arckifejezését. 

Bár hangosan nem mondta ezt ki, magában azért elgondolkodott a lehetőségen, miszerint testvérének barátja van. Nem ellenezte, hisz élete egyik legfontosabb feladatának tartotta azt, hogy mindig, mindenféle körülmények között boldognak lássa a családját. Legyen az Nina, Philip, Georgio, vagy éppen az apja és új felesége. Teljesen mindegy, a lényeg, hogy kötelességének tartja boldognak tudni a hozzá közel álló személyeket. És ha Philipnek ez egy Jacques nevezetű francia srácot jelent, akkor legyen úgy. Csak legyen boldog. 

  – Meg fogod – túrt hajába Philip még mindig kipirosodott arccal, aztán oldalra döntötte fejét. – Láttad ma már?

  – Persze. Az előbb mentek el Vincenzoval ebédelni.

Philip megértőn biccentett, szemei azonban érdeklődve figyelték bátyja vonásait. – Muszáj lesz vele beszélned. Még ha el is rajtad, tudnia kell, hogy az oroszok és a mexikóiak is keresik.

  – Hát.. – egyenesedett ki és dőlt hátra a székén, kezeit egyszerre csúsztatta tincsei közé. – Én arra gondoltam, hogy minden nap innen fogom nézni és ha bármi furcsát vélek felfedezni, akkor beugrok és én leszek a nap hőse. Szerintetek ez eltereli majd a figyelmét a tényezőről, hogy lényegében miattam szakadt a nyakába minden tizennégy éves korába? 

Nina elkerekedett szemekkel, megrökönyödve rázta a fejét hevesen, a két férfi azonban csak halovány mosollyal az arcukon forgatták meg szemeiket.

  – Sürgősen kell venned pár leckét romantikából, Harry, mert ha így akarod megszerezni, akkor..

  – Akkor? – szólt közbe sürgetve Georgio mondandójának végét. 

  – Akkor fejvesztve fog elrohanni tőled – vette át a szót Nina, belekortyolva italába. – És még csak vissza sem fog nézni, hiába lesz furcsa, hogy most már rövid a hajad – vonta meg vállait. 

Harry azonban csak nagyot nyelve vezette el pillantását az étterem irányába, ahova a Salinas testvérpár korábban tartott. Rosalie ott ült az egyik széken, mosolya egészen szemeiig felértek, miközben a fejét hátravetve nevetett valamin, amit az öccse mondott. Hosszú fekete haja gyengéd hullámokban lógott le egészen háta közepéig, formás, fekete farmernadrágba bújtatott lábait pedig keresztezte egymáson. 

Megrázta a fejét, amikor azon kapta magát, hogy éppen nyelvével nedvesítette be kiszáradt ajkait, majd szúrós pillantást vetett húgára.

  – Ragazzo innamorato..

És lehet, tényleg igaza volt. 

Mert hirtelen valóban úgy érezte magát, mint egy szerelmes fiú. 

•••