– Rosalie Salinas – állt meg előttem csípőre tett kezekkel Jackie.

Szám belsejét harapdálva hunytam le szemeimet egy pillanatra, miközben kihúztam magamat és kifújtam a bennem tartott levegőt. És talán egy kis részét annak a stressznek, amit a Styles fivérek galád módon történő felbukkanása óta érzek testemben. Felemésztő egy érzés, arról nem is beszélve, hogy hirtelen olyan, mintha ismét tizennégy éves lennék. Az a tizennégy éves lány, akinek gondolatai ismételten csak és kizárólag akörül forognak, hogy mégis mi történik az életében. Hogy mit és kinek hihet el dolgokat.

Azt már nem is említve, hogy egyre csak kezdett magába szippantani a 'mit csináltam rosszul?' kérdést körülölelő tornádó.

Megint egy olyan helyzetbe kerültem, ahol nem tudtam eldönteni, hogy mi fog történni velem, a családommal és az életünkkel. Azt sem tudom, hogy egyáltalán mi történhet. Fogalmam sincs, vajon tényleg elhihetem-e mindazt, amit Philip mondott nekem a minap, ahogy azt sem tudom eldönteni, hogy mégis mit tervezhet a bátyja. Pedig mit meg nem adnék azért, hogy tudjak...akármit. Bármit.

  – Neked is szia, Jackie – mosolyogtam vissza rá kissé feszülten, leengedve az egyik vendég rendelésében megemlített kávét. – Bren, ez a kettes asztalé lesz. A négyesnél pedig fizetnének.

A nyári szünetének egy nagy részét nálunk ledolgozó egyetemista srác egy gyors mozdulattal túrt bele fekete hajába, majd felemelte a rendelés darabjaival megpakolt tálcát és nekünk hátat fordítva már el is indult az említett asztalok irányába.

– Adhatok valamit?

Felvont szemöldökökkel pillantottam ismét az előttem álló lányra, aki most csak utcai ruhájában állt a pult túloldalán, várakozó tekintettel vizslatva engem.

– Esetleg egy magyarázatot arról, hogy téged miért vesznek körbe görög félisteneket is megszégyenítő férfiak. Mondjuk. Ó, és ma este bulit tart a húgom az egyetemista barátaival. Szólhatsz a tesóidnak is, nyugodtan, de te és én ma egészen biztosan bulizni fogunk – vigyorodott el mondandója végére még szélesebben, mint azt már korábban is tette, én pedig a számat húzva kezdtem csóválni azonnal fejemet. – Nem fogadok el nemleges választ. Sajnálom – kacsintott, majd a nevemmel ellátott kis perselybe ejtett néhány eurót és levegő puszit dobva nekem hátat fordított és elhagyta a kávézót.

Én pedig csak letaglózva álltam a pult mögött, két kézzel megtámaszkodva azon, ugyanilyen állapotban meredve a mostanra régen eltűnt barátnőm után. Végül aztán a fejemet megrázva sóhajtottam és egyik kezemet farmerem zsebébe csúsztatva előhúztam belőle a mobilomat, hogy egy gyors üzenetet küldjek testvéreimnek a ma esti buli lehetőségéről. Nem lepődtem meg, amikor mindhárman szinte ugyanabban a pillanatban válaszoltak, hogy ott lesznek. Egy kicsit sem lepődtem meg.

– Rosalie, a tízes asztalnál téged várnak – csúsztatta a tálcát a pultra Bren, hirtelen betoppanva a kiszolgálópult ezen oldalára. Telefonomat visszacsúsztattam a zsebembe, majd elfogadva az elém helyezett tálcát már el is indultam a kávézónk teraszára.

Mosolyogva üdvözöltem a mostanra már engem is azonnal felismerő vendégeinket, akiknek többsége inkább volt törzsvendég, tekintve, hogy szinte minden egyes reggel itt töltenek el némi időt, a párjaikkal vagy éppen egyedül, miközben nyugalomban fogyasztják el rendeléseiket. Kissé lehajtott fejjel haladtam előre, ügyelve a lábaim előtt még rám váró utamra, hogy biztosan ne bukjak fel. Az elején, amikor dolgozni kezdtem itt, legalább négy ilyen alkalomra tudtam visszaemlékezni. Volt, hogy nem vettem észre egy táskát, egy kisbőröndöt vagy éppen egy kisállatot. Az volt a legrosszabb esésem mind közül. Jobban belegondolva pedig eszembe jutott az is, hogy azt az idős párt azóta talán egyszer sem láttam a környéken. Legalábbis nem a kávézó közelében. De az sem kizárt, hogy csak akkor jönnek be, amikor megbizonyosodnak arról, hogy én egészen biztosan nem dolgozok aznap.

– Jó napot, üdvözlöm a Café de Flora-ban. Köszönjük, hogy minket választott, mit adhatok?

– A szünetedet. Vagy csak egy részét, nekem az is megteszi.

– Azt legnagyobb sajnálatomra nem tehetem – nyeltem le a rossz érzést, ami a vendég láttán azonnal felkúszott a gerincem mentén, befészkelve magát a mellkasomba, az elmémbe, az egész lényembe. Hirtelen megfeledkeztem a szép időről, ami ma reggel köszöntötte Párizs lakosságát, már szinte semmit sem érzékeltem a nap erős sugaraiból, helyette úgy éreztem, mintha az egész égboltot ellepték volna a szürke gomolyfelhők. Pontosan ilyen hangulatom lett, amikor..

Amikor hónapok elteltével újra összekapcsolódott tekintetem az övével. Amikor az a smaragdzöld szempár olyan erővel hatott rám, hogy éreztem, amint a lábaim kis híján teljesen feladják a küzdelmet és én önkéntesen csuklok össze.

A torkomat megköszörülve próbáltam magam két kézzel visszarántani a transzból, amibe az előttem ülő férfi láttán kerültem. Ő két kézzel lökött bele, én két kézzel próbáltam kitérni belőle. Nehezen ment, hogy őszinte legyek. Akkor meg pláne, amikor előrejelzés nélkül nyújtotta ki karját és kulcsolta ujjait a csuklóm köré és nézett fel rám kérlelő tekintettel.

– Beszéljük meg a dolgokat, Rosalie. Kezdjünk tiszta lappal, én szeretném, ha..

– Nincs dolog, amit meg kéne beszélnünk, Harry – szűrtem összeszorított fogaim között, dühösen villantva rá szemeimet. – Arról nem is beszélve, hogy dolgok meg aztán végképp nincsenek. Egyáltalán hogy a fenébe találtatok meg? Mégis mióta követtetek?

Nagyot sóhajtott, miközben a kezemet továbbra is ujjai közt tartva kitolta maga alól a széket és két lábra állva közelebb vont magához, nem törődve azzal, hogy én folyamatosan azon voltam, hogy ellenálljak neki. Lábaimat megvetve feszültem meg egész testemben, még dühösebb pillantással illetve a férfit, aki kezemet a hátam mögé tolva húzott egészen a mellkasához. Jelenleg olyan kilátástalan helyzetben találtam magamat, amilyenben ez előtt azt hiszem talán még sosem voltam. Forró lélegzetét éreztem arcomon, smaragdzöld szemeinek villanása olyan intenzív volt ebből a közelségből, hogy az szabályosan hidegrázást váltott ki belőlem, arról nem is beszélve, hogy szívverésem hirtelen juttatta eszembe egyik régi, gyerekkori nagy kedvencemet, Tom & Jerry-t, abból is a kisegeret, kinek szíve olyan erővel dobogott, hogy egy részen kijött mellkasából. Legalábbis csak kirajzolódott rajta, a szíve szerencsére nem jött elő teljes mértékben.

De én most éppen úgy éreztem magamat, egy cseppet sem másképp. Csupán attól féltem, hogy én, Jerryvel ellentétben, nem teljesen kizárt, hogy el kell búcsúznom a szívemtől. Vagy úgy általában magamtól.

A közelsége összezavart, illata elmémbe kúszva hívott elő több közös, Southamptoni emléket, olyanokat is, amik csak még egy lapáttal tettek az idegességemre. Egy igazi, a levegő után túlságosan gyorsan kapkodó tini lány lettem, mindössze néhány perc leforgása alatt, kinek szíve egy teljes mértékben másik irányba vágtatott, mint amerre az esze vitte volna. A józan irányba. A szíve egyértelműen összezavarodott. Megkergült.

Nem tudom mi mást mondhatnék még a tényre, miszerint egyszer csak azon kaptam magamat, hogy szemeimmel konkrétan...szuggerálom az ajkait.

  – Beszéljünk.

A két rózsaszínű vonal, amit eddig minduntalan bámultam, hirtelen mozgása észhez térített, annyira, hogy magamat kihúzva nyúljak szabad kezemmel az övéért és próbáljam lehámozni magamról.

  – Minden rendben van?

Számomra és úgy hiszem Harry számára is ismeretlen hang szakította félbe jelenlegi helyzetünket és csendes, szó nélküli cselekedeteinket, amik éppen a férfi leszólítása előtt annyiban merültek ki, hogy mindketten dühösen meredtünk a másik szemeibe, kezeink pedig szorosan tartották egymást, egy milliméternyit sem mozdulva közben.

Talán gondolhattunk volna arra, hogy egy idő után erre fel fognak figyelni a körülöttünk üldögélő vendégek. Csak idő kérdése volt, hogy valaki érdeklődését ennyire sikerüljön felkelteni. 

Mindketten egyszerre álltunk meg és fordítottuk oldalra a fejünket, érdeklődve megpillantva a férfit, aki ugyanúgy, ha nem még nálunk is kíváncsibb tekintettel vizslatta kettősünket. 

  – Minden rendben van – mordult rá az engem továbbra sem elengedő férfi, mire az ismeretlennek mindkét szemöldöke felszaladt, valahova a homloka közepére. 

  – Nem téged kérdeztelek.

Válaszára lesütöttem szemeimet, amint megéreztem, hogy Harry egész testében megfeszült, majd olyan mély levegőt vett, hogy miután kifújta azt, még a hajzuhatagom is megmozdult. Nem nagyon, de ahhoz éppen eléggé, hogy tudjam, teljesen bepipult. Ezért akármennyire is szerettem volna a lábfejére taposni, majd térdemet lábai közé lendíteni, visszafogtam magamat és egyszerűen csak rászorítottam karjára, figyelmeztető pillantást vetve rá a vállam felett.

  – Igazán köszönöm, de minden a legnagyobb rendben. Az úr és én csak... Rég találkoztunk már – mondtam az első dolgot, ami hirtelen eszembe jutott. Csak egy kicsivel később, amikor Harry karját csípőmhöz tartottam és így húztam magam után, szlalomozva a teraszon lévő asztalok, székek és azokon ülő személyek közt, jöttem rá, hogy ez nem is volt akkora hazugság. Mert valóban régen találkoztunk utoljára. Bár így maradhatott volna. Bárcsak. – Bren, elmegyek szünetre, megleszel addig?

Futó pillantást vetettem a srácra, aki csak hevesen bólogatott, de most épp nem volt időm arra, hogy kitaláljam, vajon azért tette ezt, mert valóban így gondolja és nincs ellenére, vagy mert Harry még mindig nem változtatott azon az – más embereknek talán – aggasztó arckifejezésén. Tekintete ugyanis rideg és dühös volt, ajkait vékony vonallá préselte össze, szemöldökeit pedig tipikusan úgy húzta össze, mint az emberek, akik ténylegesen dühösek. Szóval meglehet, hogy Bren csakis ezért egyezett bele ilyen könnyen abba, hogy most vegyem ki a szünetemet. 

  – Rosalie...

  – Nem. Beszélni akarsz? Rendben. De én kezdek, mert marhára elegem van már abból, hogy napok óta nincs nyugtom, mert a Styles család tagjai szabályosan megcélozták az életemet – a kávézó épülete melletti sikátorba vontam, majd amikor kellő távolságba kerültünk az utca és járda kettősétől, két kézzel toltam a vöröstéglás falnak, mellkasán hagyva azokat. Most már mindketten dühösek voltunk, sokkal dühösebbek, mint a találkozásunk kezdetekor, most már én is fortyogtam belülről. Jobb tenyerem csak úgy könyörgött azért, hogy végre érintkezhessen arcával. Csak abban nem voltam biztos, hogy miféleképpen akarja megérinteni. – Nem akarok veletek, veled beszélni. Nem akarlak látni titeket és találkozni meg aztán végképp nem szeretnék. Nincs miért, nincs értelme, okot pedig még keresve sem találnánk – emeltem el jobb kezemet mellkasáról, csak hogy aztán mutatóujjammal bökjem meg. – Egyszer mondom el, szóval jól jegyezd meg, ha pedig úgy van, nyugodtan add tovább az öcséidnek is. Nem akarok tőletek semmit. Nem akarlak látni titeket, hallani sem akarok rólatok. Felejtsük el egymást és hagyjuk, hogy végre ténylegesen külön utakon járjunk. Mindenkinek jobb lesz úgy – fejeztem be és válaszát meg sem várva hátátfordítottam neki, azonnal elindulva vissza a kávézóba. 

  – Hazudsz.

Hideg futott végig testemen, kezeimet combjaim mellett ökölbe szorítottam. Megtorpantam, de nem fordultam vissza.

  – Hiányoztam neked. 

Döbbenten meredtem magam elé a macskaköves talajra, gyorsabban pislogva, mint ezelőtt bármikor. 

  – Megártott a repülés? Hívjak orvost? – kérdeztem a türelmem szélén most már csak lábujjhegyen állva, az utolsó fennmaradt részét igyekezve megtartani.

  – Amikor lefeküdtünk. Az neked is többet jelentett egy egyszeri alkalomnál. Tudom.

A türelmem mondatát követően egyszerre elszállt, a mellkasom gyors tempóban emelkedett és süllyedt be mélyen, majd megperdültem a sarkaimon és talán még sportolókat is megszégyenítő gyorsasággal sétáltam vissza hozzá, mutatóujjammal ismét mellkasát bökdösve. 

  – Te őrült vagy – közöltem komolyan, egyenesen szemeibe nézve. – Semmit sem jelentett, nemhogy még többet, egyetlen alkalomnál. A menekülési tervem része volt, semmi más. Sajnálom, ha ezzel most megbántottalak, vagy éppen sebet ejtettem az önbizalmadon, de.. Semmit nem éreztem, érzek irántad. Akkor sem tettem, most sem teszem. 

Először összehúzta szemeit, közben alaposan méregetve arcomat, majd hátra, a falnak döntötte fejét és jóízűen kacagott fel. 

  – Rosszabban hazudsz, mint bárki, akivel valaha találkoztam. Pedig hidd el, volt pár ember az életemben, aki hazudni próbált nekem, többek között azért is, hogy az életüket mentsék. De egyikük sem csinálta olyan pocsékul mint te, Rosalie Salinas. 

A másodperc egyetlen aprócska töredékének leforgása alatt cselekedtem, dühömet és minden más érzelmemet beletömve egyetlen reakcióba. Két kezemet egymás mellett, egy vonalban helyeztem el mellkasán, kiterítve ujjaimat fekete pólóján, majd lábujjhegyre emelkedtem és ajkaimat azonnal övéire tapasztottam. 

Megleptem, mert először semmit sem reagált csak állt ott, hátát továbbra is a falnak döntve, kezei mozdulatlanul lógtak le teste mellett, egészen addig, amíg nem kapcsolt. Mert amikor kapcsolt és felfogta mit művelek, már nem volt mozdulatlan. Nem. A legkevésbé sem volt az.

Ajkai mohón kaptak enyéim után, fogai alig néhány perc után már a szám alsó részébe mélyedtek, ezt követően máris végigfuttatva nyelvét a helyen. Mélyről érkező, rég nem hallott nyögés szakadt fel torkomból az érzésre való válaszként, amikor nyelvének megadtam a kért bejutást, az pedig félúton találkozott sajátommal. 

Mellkasomban és hasamban egyaránt éreztem milliónyi lepke és tűzijáték közös játékát, ahogy egymás után kapnak szárnycsapásra és robbannak fel, többféle színű fénnyel elárasztva elmémet. Kezeimet mellkasáról nyaka köré vezettem, ujjaimmal tarkójánál található, rövid tincseit birizgálva. Számba érkező tompa, mégis őrült férfias nyögéseit lenyelve toltam csípőmet övé ellen, teljesen elvesztve fejemet, amikor megéreztem a ruhája által most már csupán csak valamelyest eltakart férfiasságát. A vágy újabb, nagyobb és jóval erősebb hullámokban csapott össze fejem felett, az örvény egyre csak mélyebbre rántva magával engem, testemet, szívemet és az egész lényemet. 

Kezeit csípőmről fenekem és lábaim találkozásához vezette, kissé behajlítva térdeit, hogy könnyebben emeljen fel a földről. Egyetértve tettével, egy kisebb ugrással könnyítettem helyzetén, de ahogy ujjaim alatt éreztem megfeszülni izmait, be kellett látnom, hogy erre valójában semmi szüksége nem lett volna. Gyorsan fordult meg velem, téve egy lépést velem a karjaiban a fal felé, heves csókcsatánk közepette pedig aligha tűnt fel a hátam ütközése a fallal. Vadul túrtam rövid tincsei közé, oldalra hajtva fejemet, amikor ajkai elhagyták enyémet és szapora légzését érezve bőrömön áttért az állkapcsomra, államra, majd nyakamra és végül a v-kivágású felsőmből kilátszó bőrfelületre, apró, nedves csókokat elhintve rajtuk. Jóleső sóhajokat hallatva markoltam rá hajára, így jelezve, hogy ismét számon akarom tudni az övét. 

  – Rosalie?

Elrántottam fejemet Harry ajkai elől, nagyra nyílt szemekkel nézve balra, ahol most nem egy idegen, hanem egyenesen az öcsém állt, a döbbenet színtisztán leolvasható arcáról, összevont szemöldökei felett pedig mély ráncok rendeződtek el homlokán. 

  – Vince – leheltem, majd már éreztem is, ahogy a szégyen és hirtelen felismerés pírja elöntötte arcomat. Szemeimet a földre szegezve bontottam le lábaimat Harry csípője körül, lehelyezve őket a földre, majd végül kezeimet is leejtettem magam mellé. A megütközött és a valaha látott legdöbbentebb állapotában lévő Vincenzohoz sétálva megragadtam a karját és mindenféle további interakciót elkerülve Harryvel vezettem ki őt a sikátorból, a sarkon elfordulva egy utolsó pillantást vetve a férfira, aki egy olyan oldalamat hívta elő, amelyikkel eddig csak egyszer találkoztam.

Southampton-ban, amikor bejött a szobámba és végül mindketten az ágyamban kötöttünk ki. 

Basszus.

Amikor pedig gyorsan futtattam végig rajta szemeimet, nem lepődtem meg, ahogy forróságot éreztem a hasam aljában és lábaim közt. 

Ahogy ott állt, hátát a falnak döntve, fejét oldalra biccentve és gyűrűkkel tarkított ujjait végighúzta arcán én... én tudtam, hogy igaza van. 

Pocsékul hazudok. 

•••

Sziasztok! :) 

Elég hosszú kihagyás után itt is van az új Rosalie rész, ami nagyon-nagyon remélem, hogy nem fog csalódást okozni nektek és elnyeri a tetszéseteket! 

Kérlek hagyjatok magatok után valamiféle jelet – legyen az egy vote vagy komment, igazán nagyon örülnék, ha olvashatnám a véleményeteket a történetről, karakterekről, vagy éppen arról, amit leírtok! 

Köszönöm, hogy a kihagyás ellenére is itt vagytok és ígérem, most nem fogok ennyi ideig eltűnni. 

Vigyázzatok magatokra!

xx agirlswriting