treinta y quatro
•••
•••
Utáltam, amikor éreztem magamon az emberek tekintetét, de valahányszor felkaptam a fejemet, az illetők sosem tartották velem a szemkontaktust. Egyszerűen a hideg rázott sokszor, amikor a kávézót látogató férfiak úgy bámultak rám, mint egy két lábon járó friss húsra, csak mert én voltam a hely egyelten új dolgozója már évek óta. Jackie és a többiek mind a már jól megszokott és régebb óta ismert arcok közé tartoztak, én azonban új voltam.
Ez pedig mindenkinek feltűnt. Elsősorban talán azért, mert szinte én voltam az egyedüli pincér, aki túlnyomórészt angolul vette fel a rendeléseket, míg Jackie, Beau és a másik pincérek elsőként a francia nyelvet használták társalgásra. Nos, én sajnos nem vagyok az a személy, aki könnyen tanul nyelveket, ellenben két húgommal, akik néha nagy örömmel húzzák az agyamat azzal, hogy franciául kezdenek beszélni egymással a közös vacsoránk alkalmával. Vincenzo azonban legnagyobb örömömre ugyanazt a tehetséget kapta a nyelvtanulást illetően, amit én is. Mi ketten valamiért leragadtunk a 'Merci beaucoup', a 'Bonjour' és az ezekhez hasonló egyszerű kifejezéseknél. De többször is megesett már mindkettőnkkel, hogy még ezeket is helytelenül ejtettük ki.
A nyelvhasználatom mellett azonban közrejátszott még az itteni emberekkel ellentétes, sötét bőrszínem, valamint a hozzá kapcsolódó fekete hajam. Már az első itt töltött heteinkben feltűnt, hogy a női lakosok többségének vagy igazi, vagy pedig festett szőke, barna, esetleg vörös haja van, sokuk bőre pedig előbb emlékeztetett a filmekben látott frissen leesett hóra, mint bármi másra. Én azonban szöges ellentétjük voltam.
De a folytonos bámulást így is nehezen tudtam csak kezelni. A korombeli férfiak, akik a hófehér, nyakig begombolt ingeikben szoktak beülni hozzánk egy-egy hétköznap délután, hogy egymást idegesítve játsszák el a macsót. Ez a játék pedig mindössze annyiból állt, hogy egymásnak mutogatták a hatalmas, fény hatására őrülten csillogó óráikat, miközben az előtte nap éjszakai aktivitásairól meséltek fennhangon.
Ami engem illetett... Napról napra félőbb volt, hogy egyszer csak kiesnek a szemeim, ha továbbra is annyit forgatom, mint azóta, hogy akaratom ellenére is kénytelen vagyok azt hallgatni, ahogy néhány srác ilyenekről beszél, miközben valamelyikük félpercenként vetkőztet le a szemeivel.
A mai nap sem volt különb. Négyen ültek a pulthoz közeli kerekasztal körül, én pedig éppen a rendelésüket készítettem el, nem szentelve különösebb figyelmet a kávézó ajtaja feletti csengőnek, ami egyszerre többször is jelezte, hogy újabb vendégünk érkezett. Az utolsó pohár bort ráhelyezve a sötétbarna tálcára elléptem az engem kérdőn vizslató Jackie mellett, majd egyenesen a négy férfihez araszoltam, ajkaimat összepréselve, bízva abban, hogy ők sem akarnak különösebben beszélgetni velem. Mert én tényleg nem akartam szóba elegyedni velük, miközben már csak negyed óra és..
– Szépségem, olyan jó voltál hozzánk ma délután. Hadd hívjalak meg valamire – mosolygott fel rám a világos barna szemű tag, lassan benedvesítve alsó ajkát.
– Köszönöm a kedves gesztust. Igazán szívmelengető – tettem hozzá arcomra erőltetve egy mosolyt, letéve elé az utolsó pohár italt. Az övé volt a fehér bor. Milyen meglepő. – Viszont nem fogadhatom el. Barátom van és nem hiszem, hogy díjazná, ha egy idegen sráccal innék.
Már éppen elfordultam volna tőlük, amikor amúgy is hatalmasnak tűnő tenyere közre zárta alkaromat és bár lehet, hogy eredetileg gyengéd érintésnek szánta, de mivel ő még mindig a széken ült én pedig mozgásban voltam, kis híján az ölébe zuhantam.
– Bocs – vigyorodott el az előbbinél is szélesebben, szemeiben azt a csillogást véltem felfedezni, amelyiket annak idején New York-ban minden egyes éjszaka láthattam. Az a színtiszta vágy, ami egyértelműen arról árulkodott, hogy egyáltalán nem érdeklik a minket körülvevő személyek, itt és most képes lenne nekem esni. És nem a vitatkozós, kiabálós egymásnak esésre gondolok. Sokkal inkább arra, amelyik után mindkét személy örömmel szabadul meg ruháitól. Csakhogy velem nem fog jól járni, mert én bizony nem leszek az a nő, akiről holnap este a haverjainak mesél. – A barátod biztosan megértené, hogy képtelenség ellenállni egy olyan valakinek, mint te..
Undor kúszott fel a gerincem mentén mondata hallatán és tekintete láttán, de az teljes mértékben összehasonlíthatatlan volt az érzéssel, ami akkor terült szét bennem, amint jobb keze fekete nadrágomba bújtatott lábamra simult. Hosszú ujjai a kelleténél, a megengedettnél, valamint az elfogadhatónál jóval magasabbra csúsztak az anyagon. Egész testemben megfeszültem keze alatt.
Hallottam, ahogy egy pohár hangosan koppant a pult azon oldalán, ahol Jackie is állt és valószínűnek tartottam, hogy már el is indult az irányunkba, azonban egy erős, izmos kar nyúlt el mellettem és lökte el tőlem a francia srác végtagját.
– Azt hittem a nem az mindenhol nemet jelent.
Szemeim elkerekedtek a hang hallatán és amikor egy kicsit oldalra fordítottam a fejemet, éreztem, hogy a vér kifutott az arcomból, a szívem viszont eredeti tempójának kétszeresével kezdett dobogni a mellkasomban.
Az asztalnál ülő srác mindkét szemöldökét felvonva dőlt hátra a székén és emelte fel kezeit, amolyan 'nem akarok balhét' stílusban, majd a kezembe nyomta a korábban is nekem szánt pénzt és a rendelésükre biccentett. Szóval azelőtt rendezte a számlát, minthogy én egyáltalán kihoztam volna nekik. De ez nem zavart. Egyáltalán, a legkevésbé sem.
A mögöttem álló férfi tenyere csípőmre simult, majd szépen lassan elnavigált a kávézó szélében található asztaltól egyenesen vissza a pulthoz, ahonnan Jackie pislogott hol a mi kettősünkre, hol pedig az asztalnál helyet foglaló férfiakra.
– Már éppen jöttem volna fejbe verni egy korsóval, de úgy látszik szépséges Adoniszod gyorsabb volt nálam – vonta fel szemöldökeit, alaposan megnézve magának a még mindig engem tartó férfit. Kinek ajkai közül hirtelen szaladt ki egy öblös nevetés, az, amelyiket már nekem is volt szerencsém hallani. Többször is. – Miért van az, hogy a te ismerőseid mind úgy néznek ki, mintha a görög tengerpartról ugrottak volna fel ide kiruccanni?
– Én igazából csak New York-ból jöttem – vágta rá azonnal Georgio, immár a pulton támaszkodva könyökeivel.
– Mit keresel itt?
– Erre sétáltam és szomjas lettem. Gondoltam..
– Nem – néztem rá szúrós tekintettel. – Mit keresel itt? Párizsban?
Elvigyorodott, miközben egyik szemöldökét felvonva pillantott le rám, ajka féloldalas mosolyra húzódott.
Ahogy lassan vezettem végig rajta szemeimet, egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy összeszorul a mellkasom, majd a torkom is, miután a kezdetben aprócska gombóc egyre csak nagyobbodott. Hiába próbálkoztam minden erőmet összeszedve azzal, hogy kizárjam elmémből a smaragdzöld íriszeket, a telt, rózsaszínű ajkakat és azt a dús, sötét és hosszú hajat, egyszerűen nem sikerült. Georgio hangja, külseje és úgy általában az egész éne a férfira emlékeztetett, akit az elmúlt hónapokban minden áron ki akartam űzni a gondolataim közül. Mert nem volt joga ott lenni, nem azok után, amiket elkövetett. És amúgy sem lett volna joga kéretlenül felbukkanni a fejemben, egyik pillanatról a másikra.
– Itt akadt munkám, aztán éppen erre jártam, megszomjaztam és akkor megláttalak az ablakon keresztül és..
– Csak te jöttél? – szakítottam félbe, amikor úgy tűnt kissé elmerült a magyarázat világában. Amíg náluk voltak Southampton-ban nem sok időt töltöttem Georgioval kettesben, de az feltűnt, hogy négyük közül Nina mellett ő volt az egyetlen Styles testvér, aki valamelyest képes volt mosolyogni. Aki képes volt normális emberek módjára viselkedni. Georgio a kevés közösen töltött idő ellenére is egy olyan személyiségnek tűnt, aki ha nem muszáj, akkor nem vág fel azzal, ami az övé. Akkor sem, ha az egy egész világot befolyásoló maffiának egy részét jelenti.
Ellenben másik két fivérével. Mert Philip és Harry Georgio szöges ellentétjei.
– Csak én vagyok most itt, nem igaz? – kacsintott szórakozottan.
Jackie kezét a szája elé emelve kuncogott az előttünk álló férfi válaszán, én azonban csak bosszúsan fújtattam. Őszintén szólva bárkivel szívesebben találkoztam volna, mint a Styles család tagjaival. Még az apámmal is szívesebben futottam volna össze Párizs valamelyik utcájában, mintsem azokkal az emberekkel, akik kis híján teljesen tönkretették az életemet. Az emberekkel, akik eltitkolták előlem az anyám halálát. Az emberekkel, akik képesek lettek volna ártani a hozzám közel álló személyeknek, csak azért, mert nem akarták, hogy bárki más megtudja, hol tartózkodnak.
– Te is tudod, hogy nem úgy értettem – csóváltam meg fejemet nemlegesen, hangom unottan csengett.
– Bocsánat, ha félbeszakítom a találkozót, de ha gondolod, most már haza mehetsz – simította kezét a vállamra Jackie, én pedig fejemet oldalra biccentve néztem körbe a kávézóban.
– Biztos? Mert szívesen maradok és segítek b..
– Nem, nem. Minden este ezt játszuk, tudom, hogy szívesen segítesz, de tényleg nem kell. Bezárok, elrendezem a kasszákat, már úgysem lesznek sokan. És akik vannak, lassan ők is elindulnak a belvárosba, hogy aztán lerészegedve énekeljenek az utcán – dünnyögte a mondata végét, aztán megpaskolta a vállamat és tőlünk elköszönve kisietett a teraszra, hogy elrendezze az egyik páros számláját.
– Elkísérlek – döntötte csípőjét a pultnak, kezeit nadrágja zsebébe süllyesztette. Bátyjával ellentétben ő a barna szemeit emelte arcomra, bennük pedig ott pihent a várakozás fénye. De hiába vette elő meggyőző mosolyát, az én mellkasom gyors fel és le történő mozgása nem csillapodott, ahogy a szívem heves dübörgése sem. Nagyot nyelve ráztam meg a fejemet, majd mindenféle további reakció nélkül besiettem az öltözőbe, hogy összeszedjem a dolgaimat.
Végül pedig a hátsó ajtót használva hagytam el a kávézót, gyors mozdulatokkal megírva egy üzenetet Jackie számára, csak hogy tudja, a hátsó ajtón át távoztam. Semmi hangulatom nem volt most – ami valószínűleg később sem lesz majd – Georgio-hoz, illetve a vele járó, bátyja körül forgó gondolataimhoz. Én csak szerettem volna haza menni, Ninával összedobni egy finom vacsorát, hogy aztán mindannyian boldogan várjuk húgunkat és barátját, akit végre bemutat nekünk.
– Tudod, a barátnőd igazán jó fej.
– Hát ezt nem akarom elhinni – dünnyögtem két kézzel beletúrva hajamba. Georgio széles vigyorral az arcán araszolt felém, amint kiléptem a kávéház melletti sikátorból és a járdán elindultam a lakásunk felé. – Elmondanád, mégis mit szeretnél tőlem? Csak mert vacsorára vagyok hivatalos, történetesen egy olyanra, amit részben nekem kéne elkészítenem. Szóval, ha nem gond, akkor én tényleg mennék.
– Rosalie – szólt utánam, majd kocogni kezdett, amikor nem álltam meg a szólítására. – Rosalie – ragadta meg alkaromat, ujjai gyengéden fonódtak körém. – Sajnálom.
Értetlenül vontam össze szemöldökeimet, kissé hátradöntve fejemet, hogy könnyebben tudjak felnézni rá. – Miről beszélsz?
Nagyot nyelt, egy pillanatra szorosabban tartva kezemet. – Az anyukád miatt. Hogy a többiek nem szóltak róla – nyalta meg ajkait, szégyenkezve lesütve szemeit. Az enyémeket pedig könnyek kezdték szúrni.
– N-nem akarok erről beszélni – kaptam levegő után, szabad kezemmel gyorsan letörölve arcomat.
– Tudom. Tudom, hogy nehéz, ahogy abban is biztos vagyok, hogy fájt, amikor megtudtad, hogy..
– Mit? Hogy a testvéreid képesek voltak az arcomba hazudni, a bátyád például azután is, hogy lefeküdtünk egymással? Vagy azt sajnálod, hogy megtudtam? Esetleg azt, hogy az én testvéreim kénytelenek voltak egyedül átvészelni azt az időszakot? Azért, mert a te családod senki másra nem tud gondolni, csak saját magára? Mit sajnálsz pontosan, Georgio?
Gyors és ideges hadarásom befejezte után megint csak nagyot nyelt és szemeit a cipőinkre szegezte. Mély levegőt véve kezdtem tőle hátrálni, kezét közben lerázva magamról és egy fájdalmas kacaj hagyta el ajkaimat, kivívva magamnak figyelmét.
– Nem tudom mit kerestek Párizsban, de ajánlom, hogy messziről kerüljük el egymást. Nem akarom, hogy nekem, vagy a családom bármelyik tagjának is legyen köze hozzátok. És ha valaha is kedveltél, vagy csak úgy tekintettél rám, mint egy érzésekkel rendelkező emberre, akkor nem mondod el a testvéreidnek, hogy beszéltünk, hogy hol dolgozom, vagy hogy egyáltalán láttál.
Amikor csak csendesen bólintott kérésemre, én is így tettem, majd már hátat is fordítottam neki, hogy végre elinduljak haza.
•••
– Oké, akkor most mit csináljak?
– Vincenzo, hagyjál már békén, az ég áldjon meg! Fogj egy üveg sört, vagy bánom is én mit, felőlem vegyél be egy nyugtatót, akármit, csak fogd be és hagyj főzni!
A számban egészen hazáig érzett keserűség egyik pillanatról a másikra hagyta el testemet, karöltve a feszültséggel és szomorúsággal, amit az anyám emléke okozott.
Egészen hazáig játszottam le újra és újra a vele közös emlékeimet, egyesével, igyekezve a lehető legjobban visszaemlékezni az arcára, a széles mosolyára és nevetése dallamára. Eszembe jutottak olyan pillanatok is, amikor még semmi jele nem volt a betegségének, amikor az apámmal együtt hozták haza először Vincenzot, majd rá néhány évre az ikreket is. Felidéztem a közös reggeliket, ebédeket, vagy éppen piknikeket. Még olyan pillanatokra is boldogan emlékeztem vissza, amikor az apánk otthon volt és ketten készítették az ebédet, vagy csak együtt játszottak velünk a kertben. Amikor még minden rendben volt a családunkkal.
Vagy legalábbis úgy tűnt, hogy minden rendben volt. Nem kizárt, hogy már akkor is romlott volt az egész, csak gyerekfejjel nem láttam át teljesen a helyzetünket. Nem kizárt, hogy az apám egy idő után kiszeretett az anyánkból és csak a megfelelő pillanatra várt, hogy elhagyja őt. És a gyerekeit. A tökéletes pillanat pedig egyértelműen az volt, amikor az orvosok tájékoztatták anyát a rossz indulatú daganatáról.
– Megjöttem!
Nina kipirosodott arca szinte a kiáltásom utáni első másodpercben felbukkant a látókörömben, szemeiben harag és kimerültség csillogott, ahogy tátogva magyarázott arról, hogy hamarosan testvérünket fogja betolni a sütőbe a tényleges vacsora helyett.
– Miről maradtam le? – néztem rá szórakozottan, mire csak egy haragos fújtatást hallatott és visszavonult a konyhába.
Vincenzo éppen kinyitotta a hűtőajtót, amikor én is megérkeztem a konyhába, alaposan megnézve, Nina mit készített el eddig és mit kell még megcsinálnunk. Az öcsém szinte azonnal felém fordult, kezében egy üveg sört tartva, minek láttán kénytelen voltam felnevetni. – Minden rendben van veled?
– Vince-re gondolsz? – horkantotta Nina, megforgatva szemeit. – Vincenzo szerintem azt sem tudja, hogy pontosan hol van. Mióta haza jött a közös ebédetekről nem volt képes öt másodpercnél több ideig csendben maradni, ráadásul folyamatosan engem zaklat. Pedig nincs miért aggódni. Bastien egy igazi cukorfalat.
– Bastien a neve? – mosolyodtam el szélesen, Nina pedig helyeslő bólintással válaszolt. – Istenem, alig várom, hogy megismerjem.
– Jó neked – mordult fel az öcsém, fejét hátravetve belekortyolva italába. – Bastien, milyen név ez?
– Francia – vágtam rá kapásból. Vincenzo elhallgattató pillantást vetett rám, de nem szólt többet, csak csendben iszogatta az alkoholt, amitől talán valamennyi segítséget várt. Nem tudom pontosan miféle segítséget, talán már idő előtt szerette volna elfeledni, hogy a húgunk bizony belépett életének azon szakaszába, amelyikben már nem csak a filmekben szereplő férfiak, de a közelében lézengő fiúk is felkeltik az érdeklődését.
A Ninával való közös főzésünk és sütésünk kissé kapkodva, de annál inkább boldogan telt, miközben Vincenzot próbáltuk lelkiekben felkészíteni arra, hogy hamarosan megérkeznek hozzánk. Egészen az ajtó nyitódásának időpontjáig jól volt. Amikor azonban Luna és Bastien kéz a kézben léptek be a konyhába, az öcsém olyan erősen szorított rá a kezemre, hogy kezdtem attól tartani, eltöri ujjaimat.
– Sziasztok – léptem előre elsőként, mivel Nina csak barátságosan intett a srácnak, aki kissé feszültnek tűnő mosollyal viszonozta gesztusát. – Rosalie vagyok, Luna nővére. Örvendek a találkozásnak.
Nagy tenyerében sajátom konkrétan elveszett, ahogy gyengéden rázta meg kezemet és azzal a mostanra már jól ismert francia akcentusával köszöntött, majd mikor én Lunához léptem, Vincenzo nyújtotta ki neki a karját.
– Vincenzo, Luna bátyja – mondta, Bastien pedig akkorát nyelt, hogy még én is hallottam.
– Bastien Sartre, Luna barátja.
Alsó ajkamba süllyesztettem fogaimat, ahogy láttam, amint Vincenzo arcvonásai megrándultak a srác magabiztos kijelentése hallatán, de még mielőtt bármerre is továbbvihették volna egymás erejének szavakba öltött fitogtatását, a sütő éles csipogással jelezte, hogy lejárt az előírt idő és akár már kezdhetjük is a vacsorát.
Amíg a többiek a konyhába sétáltak, addig én a nappaliba mentem, hogy gyorsan válaszoljak Jackienek, aki mindenképpen tudni akarta Vincenzo vajon kirakta-e már a francia fiú szűrét, amikor kopogás hallatszott a bejárati ajtó irányából.
Lassú léptekkel haladtam a lakásunk bejáratához, majd nyitottam ki az ajtót, feltárva magam előtt egy személyt, akit nem gondoltam volna, hogy látok még. A mai nap folyamán. Vagy úgy általában valaha.
– Szia, Rosalie – mondta halvány mosollyal az arcán, én azonban csak lefagyva álltam, ujjaim szorosan markolták az ajtó kilincsét. – Rég láttalak.
•••
Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top