•••

•••

Óvatosan és a lehető leghalkabban húztam be magam után a lakásunk hófehér bejárati ajtaját, majd mielőtt ismét összekapcsoltam volna szemeimet a csupán néhány méterrel odébb álló illető tekintetével, két kézzel túrtam bele a hajamba. Gerincem mentén furcsa, már-már kellemetlen érzés kúszott fel, egészen a fejemig, onnan pedig testem minden egyes apró szegletébe megérkezett. A kellemes idő ellenére a bőröm hirtelen kiborsózott, légzésem és pulzusom pedig a másodpercek folyamatos teltével kezdtek egyre csak szaporább tempót diktálni.

A személy, akire eddig csak úgy gondoltam, hogy reményeim szerint soha többet nem kell majd látnom, most itt állt előttem, teljes valójában, arcán mosollyal, ami bár nem volt se igazán meggyőző, sem pedig magabiztos, mégis ott pihent szemei alatt. Nagyot nyelt, miközben hozzám hasonlóan ő is alaposan végigmért, majd tetovált kezét hajába vezette és sóhajtva hunyta le szemhéjait. Talán azért, hogy valamelyest összeszedje magát. Talán azért, hogy fejben rakjon össze egy mondatot, amivel tudná kezdeményezni ő a beszélgetést, mert gyanítom, hogy az én pillantásom és arckifejezésem láttán rájött – én semmit sem fogok kezdeményezni. Legfeljebb azt fogom megtenni, hogy elküldöm a lakásomtól, elküldöm az én és a családom közeléből. Mert nem csak ő, de az egész családja vonzza a rosszat. Olyasmiket, amikre nekünk a legkevésbé sincs szükségünk.

– Hallottam, hogy ide költöztetek, gondoltam.. gondoltam beköszönök és megkérdem hogy vagy..

Megilletődve vontam fel egyik szemöldökömet egészen a hajvonalamig, miközben kezeimet összefontam melleim alatt, hátamat pedig a falnak döntöttem.

– Remekül.

Philip nagyot nyelve biccentett, tenyereit többszöri alkalommal húzta végig nadrágján, mintha izzadtságot akart volna eltüntetni onnan. Nem gondoltam volna, hogy ennyire megfélemlítő lettem az elmúlt négy hónap után, de ez egyszer majd talán hasznomra és előnyömre válhat.

– Nézd, ha tényleg csak ezt akartad megtudni, akkor őszintén mondom, hogy tényleg rendben vagyok, szerintem látható az is, hogy szinte kivirultam mióta nem veletek kell osztoznom egy házon – mosolyogtam fel rá, mire ismét lesütötte szemeit. De ez most nem saját maga nyugtatása miatt történt. Ez a szégyen jele volt. – De vendégünk van és a családom is odabent van, szóval, ha nem haragszol meg rám, akkor szépen kérlek, hogy menj el.

– Sajnálom.

Gyorsan kapott karom után, éppen akkor, amikor hátat fordítottam neki és ujjaimat a kilincs köré fontam.

– A mindenit – leheltem, gúnyos mosolyra húzva ajkamat. – Egy nap alatt két Styles kér tőlem bocsánatot. Azt ne mondd, hogy csak emiatt utaztatok Párizsba, mert a végén még megesik rajtatok a szívem.

Philip testének hőjét egyszerre még közelebbről éreztem, ahogy hullámokban hagyta el őt és vont magába engem. Aztán olyan erősen süllyesztettem fogaimat alsó ajkamba, hogy alig néhány pillanat elteltével megéreztem azt a fémes ízt, ahogy lassan elterült a számban. Kezei egyszerre kezdték meg mozdulatukat, az egyik lefejtette ujjaimat a kilincsről, a másikkal pedig csípőmet megragadva fordított magával szembe lassan, óvatosan és talán valamennyire félve is. Feltehetőleg tartott a reakciómtól, ami a jelenlegi állapotomat illetően bármi lehetett volna.

A tőlünk csupán egy ajtó és néhány fal által elválasztott családomat és húgom friss barátját figyelmen kívül hagyva kiereszthettem volna a hangomat, hogy úgy adjam ki az útját és lehetőleg minden egyes általa szerzett sérelmemet a fejéhez vágjam. Reagálhattam volna úgy is, hogy két kézzel, minden erőmet összeszedve lökjem el magamtól, ezáltal minél több távolságot tudva kettőnk között. Ehelyett azonban csak a szemeimet szorosan lehunyva hagytam, hogy szépen lassan mindkét keze körülfonja derekamat, tenyereit hátamra fektesse és így szorítson magához. Fejemet mellkasára döntöttem, igyekezve figyelmen kívül hagyni a szemeim hátuljában érzékelt égést.

– Tényleg.. tényleg sajnálom.

Sóhajtva hunytam le szemeimet, miközben a mai nap folyamán már nem az első alkalommal árasztották el elmémet az édesanyámmal közös emlékképek. Megint láttam magam előtt a mosolyát, a mosolyát, amit még gyerekkoromban, a betegsége előtt láttam nap mint nap, valamint az a mosolya is eszembe jutott, amit legutoljára láttam az arcán. Hónapokkal azelőtt, hogy elhunyt volna. Hosszú, hosszú hónapokkal azelőtt.

– Eressz el – nyeltem egy nagyot, kezeimmel megtámaszkodva mellkasán, hogy aztán eltávolodjak tőle, de amint ezzel meg akartam próbálkozni, izmos kezei még erősebben fonódtak körém. – Philip.

– Nem, nem, várj egy percet. Mondanom kell valamit neked, amit tudnod kell, csak..

– Nem, Philip, nem várok – nevettem fel, összeszedve magamat és a lelkierőm maradványait. – Miattad voltam távol a testvéreimtől és az anyámtól hónapokon keresztül és..

– Tudom, Rosalie, tisztában vagyok vele! – emelte fel kezeit védekezően, majd mindkettőt hajába vezette. – De Georgio-val nem beszéltél, Nina akart, de végül nem mert eljönni hozzád, mert úgy kiakadtál Georgio-ra. Harry meg..

A férfi neve hallatán összeugrott a mellkasom és egész testemben megfeszültem, hátamat az ajtónak vetve távolodtam el Philiptől, aki reakcióm láttán nagyra nyílt szemekkel meredt le rám.

Most, hogy szinte teljesen biztosan kijelenthető, hogy nem csak három, de mind a négy Styles testvér ugyanabban a városban tartózkodik, amelyikben én és a családom is vagyunk, hirtelen úgy éreztem magamat, mintha víz alá merültem volna és már fuldokolnék is. Hiába akartam, képtelenségnek tűnt ismét a víz felszínére törni, egyszerűen nem ment, hiába a sok kapálózás, a próbálkozás, semmi sem segített a helyzetemen.

– Harry valami egészen más miatt nem jött el még hozzád, de a lényeg az az, hogy szeretném, ha tudnád...

– Rosalie, gyere, egy.. Ó, bocsánat, nem tudtam, hogy te is vársz valakit.

Ilyen nincs. Ez nem lehet igaz.

Nina állt az ajtóban, keze a kilincset markolta, szemei pedig kíváncsian mérték fel az előtte lévő jelenetet. Vagyis a lefagyott és az idegtől remegő nővérét és egy idegen férfit, aki tipikusan úgy nézett ki, mint ha éppen a francia Vogue címlapfotózásáról érkezett volna a lakásunk elé.

– Nem, én nem..

– Philip vagyok, örvendek a találkozásnak – varázsolt meggyőző mosolyt arcára a férfi, majd kezét kinyújtva nyúlt el mellettem, hagyva, hogy a húgom apró kézfeje tenyerébe csússzon.

– Nina – vigyorgott vissza rá, megrázva kezét. – Nos, a vacsora tálalva, szóval akár jöhettek is enni – tette még hozzá, mire Philip bólintott és már el is indult a lakásba, vele egyszerre azonban én is felszólaltam.

– Nem, Philip épp indulni készült.

– Dehogyis – fonta kezét derekam köré, szorosan vonva oldalához. – Ráérek, Rose.

Bosszúsan húztam össze szemeimet a becenév hallatán és legszívesebben a kezemet felemelve töröltem volna le azt az arrogáns, 'ebbe most szépen belefutottál' fajta mosolyát. Fogaimat az ajkamba mélyesztve hunytam le szemeimet néhány pillanat erejéig, majd kezemet az övéhez hasonlóképp, csípője köré akasztottam, ujjamat beakasztva nadrágja egyik övtartójába.

– Egy rossz szó és páros lábbal rúglak ki. Érthető vagyok? – hajoltam közel a füléhez, eddigi mosolya pedig még szélesebb lett. – Philip!

– Teljesen érthető. De ne aggódj. Jó fiú leszek. A kedvedért még repetát is kérek majd – kacsintott, aztán elengedett és húgomnak felajánlva a karját a válla felett még egyszer megajándékozott egy kacsintással. Végül pedig egymásra mosolyogva vonultak be az étkezőbe, én pedig megmertem volna esküdni, hogy Vincenzot hallottam, ahogy megilletődve kapott levegő után, majd kezdett hangos köhögésbe.

•••

Egész testemben megfeszülve ültem az asztalnál Philip mellett, aki éppen arról mesélt a testvéreimnek, hogy milyen jó, hogy akárcsak nekem, neki is három testvére van. A lányok annyi kérdéssel bombázták őt is és Bastient is – bár az ő esetében leginkább csak Nina és én dobálóztunk a kérdésekkel ide-oda –, hogy a végén már én kezdtem kellemetlenül érezni magamat.

Nem, helyesbítenék, azóta kellemetlenül érzem magam, hogy Philip felbukkant az otthonom ajtaja előtt, aztán pofátlanul, sőt, hívatlanul bevonult az étkezőbe, a húgommal kéz a kézben, végül pedig szégyent nem ismerve hazudott az életéről, a családjáról, de talán még magáról is. Mert nincs az a pénzösszeg, amiért Philip Styles képes lenne kiskecskéket etetni, itatni, csak úgy általában gondozni. Legalábbis szerintem biztosan nincs. Még akkor sem, ha ő egyértelműen ezt állítja, teljes beleéléssel mesélve erről a családomnak, akik közül ketten csak úgy isszák a szavait. Mintha ő maga lenne a megváltó.

De nem az.

Philip Styles egy gonosz, akaratos, önfejű és másokat figyelembe nem vevő ember, aki a sátán öccse. Semmi több.

– Nina, köszönöm a vacsorát, mennyei volt. Rég nem ettem már ilyen finomat – törölte meg száját egy szalvétával, barátságos mosolyt villantva húgomnak. Aki ennek láttán meglepően jól hasonlított egy paradicsomra, mint bármi másra.

– Örülök, hogy ízlett. Hozhatok esetleg még egy adagot?

– Á, nem, köszönöm, tényleg elég volt. Repetáztam is, több már nem férne belém – dőlt hátra a széken, kezeit végighúzva nadrágján.

– Tényleg? Én azt hittem az egész tepsit betolod – dünnyögte az asztalfőnél ülő Vincenzo, mire szúrós pillantást kapott. Egyszerre hármat is. – Bocsánat.

Valahol megértettem mogorvaságát, hisz a húga most hozta haza és mutatta be nekünk a barátját, mellettem pedig egy idegen ül, akiről nem hallottak még egyetlen alkalommal sem, ráadásul fogalmuk sincs arról, hogy valójában ő az oka a lassan több mint fél éve megtörtént eltűnésemnek. Ők csak annyit tudnak, hogy Philip egy régről ismert barátom, akivel már évek óta nem találkoztam és most, hogy ő is itt van Párizsban, élt a lehetőséggel, hogy meglátogasson.

Ehelyett én tudom, hogy Philip egy önző ember, aki az egész családjával együtt, hívatlanul és őszintén kívánatlanul rontott rám, mindössze órák leforgása alatt több fájdalmat hozva az életembe, mint amennyit az elmúlt hónapokban meg kellett élnem.

– Srácok, mi Bastiennel arra gondoltunk, hogy még elmegyünk egyet sétálni a városban, aztán itt is aludna, ha nektek nem jelentene gondot.. – nézett előbb rám, majd utánam Vincenzora.

– Dehogy, nyugodtan. Szerzek plusz ágyneműt és beviszem a szobádba.

– Köszönöm – nézett rám ismét, ezúttal színtiszta hálával az arcán, majd ujjait összekulcsolta a mellette helyet foglaló srácéval és továbbra is felfelé konyuló ajkakkal húzta fel a székéről.

Bastien azonban, még mielőtt Luna tovább húzhatta volna, hálásan megköszönte a vacsorát és a találkozást is, de tisztán látszódott rajta, hogy nem tudta, mit kéne tennie egészen pontosan. Ezért is cselekedtem én helyette és álltam fel az asztal mellől, majd lábujjhegyre emelkedve magamhoz vontam egy ölelésre.

– Én köszönöm, hogy boldoggá teszed a húgomat – távolodtam el tőle ismét, felnézve mostanra kissé kipirult arcára. – De ettől függetlenül, csak okosan. A nagynéni jelző még...korai lenne.

– Rosalie!

Kuncogva vontam meg vállaimat, amikor Vincenzo és Luna egyszerre kiáltották el nevemet, majd továbbra is nevetgélve csaptam bele Nina feltartott tenyerébe. Ő legalább értékelte a humoromat.

– Sajnálom – ragadta meg Luna ismét Bastien karját, majd szorosabban fonva köré ujjait, vetett rám egy szúrós, ugyanakkor vidám pillantást és végleg kivonultak a konyhából.

Sóhajtva huppantam vissza a székre, aztán oldalra fordítottam a fejemet, szemeimmel felmérve Philip vonásait, akiről az elmúlt percek erejéig teljesen meg is feledkeztem. Most azonban ismét beregisztrált a fejemben, hogy bizony itt van, teljes valójában, amivel talán az a legnagyobb problémám, hogy a bátyja meglehetősen bármelyik pillanatban felbukkanhat a közelemben. Amit őszintén szólva mindenáron szeretnék elkerülni. Nem érdekel, látni sem akarom, a mély, dörmögős hangját sem szeretném hallani, a hosszú haját sem akarom még egyszer ujjaim köré csavarni és..

És ajkainak ízét egészen biztosan nem szeretném még egyszer megkóstolni.

Semmiképp.

– Én is megyek – vette fel velem újból a szemkontaktust, majd testvéreimre pillantva megköszönte a vendéglátást. Aztán felállt a székéből, és kezét felém kinyújtva várakozó pillantást vetett rám. Mély lélegzetet véve csúsztattam kezemet az övébe és hagytam, hogy segítsen felállni.

– Mindjárt jövök és elrendezem a konyhát. Ti menjetek csak.

Mindketten hálásan bólintottak, velünk egyszerre elhagyva az étkezőt. Azonban amíg ők a nappaliba sétáltak, én Philippel a nyomomban a bejárati ajtónkhoz igyekeztem. Szerettem volna mihamarabb magam mögött tudni a mai napot, annak gondolatait és eseményeit. De leginkább talán a mai nap két találkozását, amiknek már csak egyszerű gondolatától is kiráz a hideg. Sőt, egyenesen a rosszullét kerülget.

– Köszönöm a vacsorát.

Megforgattam szemeimet, majd unottan néztem fel rá, kezeimet összefontam magam előtt és a falnak dőltem. – Lényegében te hívtad meg saját magadat, szóval..

– Veszélyben vagy. Vagytok. Veszélyben vagytok.

– Mi van?

– Ezért vagyunk itt Párizsban. Mert amikor elmentél tőlünk, Southampton-ból, akkor Harry azért ment utánad, hogy ezt elmondja. Meg még mást is akart mondani neked, de az most nem fontos.

– Jó, hamarosan kénytelen leszel elmondani mi az a 'más' – rajzoltam macskakörmöket a levegőbe ujjaimmal. Nyelvével gyorsan nedvesítette be ezek szerint kiszáradt ajkait, majd sóhajtva hátravetette fejét. – És mégis miért lennénk veszélyben? Véleményem szerint az egyetlen ember, akitől nekem tartanom kéne, az a bátyád. Egyedül vele kerültem összetűzésbe és valószínűnek tartom, hogy megsértettem az egóját – biggyesztettem le ajkaimat tettetett szomorúsággal.

– Rosalie...

– Ó, szóval igazam van? Hah, gondoltam – vigyorodtam el cinikusan, de ez a mosoly hamar lefagyott az arcomról, amikor egyszerre éreztem meg felkaromon Philip mindkét kezét, ahogy közelebb vont magához, kivívva magának figyelmemet.

– Emlékszel még Victorra?

Grimaszba torzult arccal ráztam le magamról kezeit. – Akivel képes lettél volna elküldeni egy randevúra? Persze, hogy emlékszem. A mai napig bánom, hogy végül nem tartottam vele.

– Rosalie, a rohadt életbe, ez nem vicces!

– De, szerintem az.

– Egyáltalán nem az! – csattant fel ismét, kezeivel beletúrva hajába. – A mexikói és az orosz maffia is keres téged. Mostanra talán már az egész családodat keresik, nem tudom. Mi pedig azért jöttünk utánatok, hogy megvédhessünk titeket. Ami, akármilyen meglepő is, Harry ötlete volt.

Hitetlenül, döbbenten és értetlenül meredtem fel Philip arcába.

– Te most ugye csak szórakozol velem? – kérdeztem, mosolyt csalva arcomra, de amikor ő ezt nem viszonozta, nagyot nyeltem. – Nem hiszek neked.

– Jó, megértem, hogy ez így egyben egy kicsit..nos, sok és meglehetősen hihetetlen, de igazat beszélek. Az apád régen nyakig benne volt a pácban és..

– Az apám? Te ismerted az apámat?

– Én.. nem. Én nem, de Harry igen. Egy időben neki dolgozott, de előtte már volt a mexikóiaknál és az oroszoknál is és csak azután beszélt a bátyámmal, de addigra már...

– Menj el.

Szemei hirtelen nyíltak nagyra, ahogy pislogott párszor, hogy értelmezze mit mondtam neki.

– Várj, kérlek, hadd magyarázzam el. Nem az van amire gondolsz, az egész történetet hallanod kell ahhoz, hogy megértsd, az apád nem...

– Nem érdekel az a férfi, Philip. Nem érdekel, hogy mi van vele. Az sem érdekel, ha esetleg beteg és téged kért meg, hogy beszélj velem. Elhagyott minket. Én csak tizennégy éves voltam. Tizennégy évesen ott kellett hagynom az iskolát, hogy egy olyan munkát keressek, aminek a fizetéséből el tudom tartani a családomat. Tizennégy évesen, Philip. Szóval nem, nem érdekel az egész történet. Ahogy azt sem hiszem el, hogy veszélyben lennénk. Ha meg igen, akkor majd megvédjük magunkat. Korábban is megoldottam, most sem lesz másképp. Nincs szükségem rád, a családodra, a védelmezésetekre, de leginkább a bátyádra nincs szükségem.

– Rosalie..

– Menj el, Philip – suttogtam utoljára, aztán fejemet lehajtva távolodtam el tőle, lenyomtam a kilincset és beléptem a lakásba, odakint, a folyosón hagyva őt. Hátamat és fejemet a hófehér nyílászárónak döntöttem, majd mélyeket lélegezve tapasztottam tenyereimet a számra, magamban tartva a feltörni készülő fájdalmas zokogást.

Philipnek fogalma sincs arról, mit beszél. Az apám.. Az apám nem volt jó ember, ez igaz. De képtelen vagyok elhinni, hogy képes lett volna valami olyat tenni, ami miatt később minket büntetnének mások. Helyette. Eleve már azt sem értem, hogy ha ez az említett emberek tudják ki az apám, akkor miért nem őt keresik, hanem minket.

Semmi értelme az egésznek.

Semmi.