•••

•••

  – Meguntam a beszédet, most te jössz. Mesélj magadról valamit.

Lábaimat felhúztam a mellkasomhoz, kezeimmel átkaroltam őket a térdemnél és megtámasztottam rajtuk az államat. Egy pillanat erejéig lehunytam szemeimet és így élveztem a mai nap utolsó sugarait, amik gyengéd melegséggel cirógatták arcomat, a szellő a hideg levegő ellenére sem vette el kedvemet attól, hogy egész álló nap itt üljek és élvezzem az elém táruló, mesébe illő látképet. Az égbolt egy gyönyörű, a rózsaszín, lila, világoskék és narancssárga színek egyvelegében tündökölt előttünk, az óceán sötét vizén pedig csak úgy csillogott a nap fénye. Alig bírtam betelni a látvánnyal.

Nyakamat tenném rá, hogy Nina és Luna folyamatosan, egymást felváltva készítenék a különböző fotókat, egyszer így, egyszer úgy. Ahogy azt mindig is tenni szokták, ha valami új, de lélegzetelállító helyet fedeztünk fel. A nap végére általában vagy az én, vagy pedig Vincenzo telefonját is lenyúlták, mert sajátjaikon elfogyott a tárhely.

Megdörzsöltem az arcomat, miközben halk nyögést hallattam. Fájt, hogy ők nem láthatják ezt most. Pedig mindhárman oda lennének. Imádnák.

– Tudom, hogy sokat beszéltem, na de hogy ennyire – lökte meg karomat játékosan Nina.

– Bocsánat, elkalandoztam.

– Észrevettem – mosolygott rám kedvesen, de arca hamarosan megint átváltott a kiváncsi kifejezésre. – Vannak testvéreid?

– Három is. Két lány és egy fiú. Mindannyian fiatalabbak nálam. Vincenzo tizennyolc, Luna és Nina pedig tizenhat.

  – A szüleid?

Nagyot nyeltem, fejemet oldalra biccentettem és így néztem, ahogy a gyenge szellő apró hullámokat sodor ki a partra, tőlünk jó néhány méterrel odébb, majd ahogy a víz nagyobb része visszafolyik az óceánba. Vagy akár mondhatnánk azt is, hogy visszafolyik az otthonába. A családjához.

  – Az apám tizennégy éves koromban lelépett – húztam ki magamat, amint ismét belekezdtem a mesélésbe. – Előtte egy-két nappal leült velem a konyhában. Elmagyarázta, hogy bármi is történjék a jövőben, a családnak mindig az első helyen kell állnia. Ezt akkor mondta, amikor megtudtuk, hogy az anyám daganatos – meredtem egyenesen a távolba, és még akkor sem néztem oldalra, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy Nina teljesen irányomba fordult. Lábait maga alá húzta, kezeit ölébe ejtette és úgy játszott ujjaival. – A beszélgetésünk után pedig elment. Csak úgy, se szó, se beszéd, semmiféle magyarázat vagy akármi. Pedig megérdemeltük volna. Ha nem is én és a testvéreim, az anyánk nagyon is. Haza mentem az iskolából és a három testvéremet a kanapén találtam. Három kisgyerek, egy nyolc és két hatéves. A beteg anyám pedig a szobájában, mert nagyon már akkor sem tudott sok mindent csinálni. Én meg ott álltam, mindennel a nyakamban. Nevelés, ápolás, főzés, tényleg minden. Aztán még aznap elmentem sétálni a városba, ahol megtaláltam Ray klubját. Vagyis, ezek alapján akkor még az apád klubját. Ő felvett és azóta ott dolgoztam, mellette felneveltem a testvéreimet, ápoltam a beteg anyámat és..és most magukra hagytam őket, mert..mert még arra sem voltam képes, hogy ellenkezzek, amikor Philip kifizetett Raynek. Egyedül vannak otthon, én pedig itt vagyok, a rohadt óceán partján, egy olyan helyen, ahol nem szabadna lennem! – tártam szét kezeimet, amikor magukba szívtak az érzelmek és már a könnyeimet sem tudtam visszatartani.

Az elmúlt napok eseményei, az a rengeteg adrenalin, a másnaposság utóhatása, a családom hiánya, hirtelen, nagy erővel zúdult rám. Minden, szépen, egyszerre. A mellkasom szorított, torkomban hatalmas gombóc keletkezett, a szemeim pedig egy idő után megfájdultak az azokat szúró könnyektől.

  – Sajnálom – motyogtam két szipogás közt, kezemmel letörölve könnyeimet az arcomról. Nem szabad gyengének tűnnöm.

  – Ne butáskodj – nyújtotta ki kezét, szépen manikűrözött ujjai pedig alkarom köré fonódtak. – Annyira sajnálom, Rosalie. Annyira, nagyon sajnálom. Philip tudja mindezt? Biztos vagyok benne, ha beszélünk vele, akkor engedné, hogy..

  – Philip tudja. Szerintem még a ruhaméretemet is tudja – vontam meg hanyagul vállaimat.

  – Szeretnéd, hogy beszéljek vele? Lehet, hogy megoldható lenne..

Megráztam a fejemet.

  – Nem, nem akarok bajt hozni magamra. Egy idő után talán megunják a jelenlétemet.

Nina elhúzta a száját, de nem mondott semmit.

Mindketten tudtuk, hogy ha ez egyszer meg is történne, akkor az nagyon nem mostanában lesz. És talán nem is úgy, ahogy én azt szeretném.

Éppen ezért döntöttem úgy, hogy kell egy terv.

De egy jó terv.

Egy nagyon jó terv, hisz egy egész maffia vezérét kell kijátszanom.

•••

Mikor visszaértünk a ház területére, éppen besötétedett, így volt szerencsém megcsodálni a kertet úgy is, hogy teljesen ki van világítva. A hatalmas bokrok, tuják és sövények közt elhaladó kavicsos utak mentén álltak az engem az utcai lámpákra emlékeztető fényforrások, melyek tartói ugyanazok a fekete vasból készült oszlopok voltak, a tetején szép, óriás levelekre hasonlító mintával, amikről pedig a lámpák lógtak le.

Őszintén, a fene se gondolta volna, hogy a könyvek írói nem túloztak, amikor úgy írták le a főszereplők lakhelyét, mint egy hatalmas telket, gyönyörűen karbantartott kerttel, hatalmas házzal és benne kismillió emberrel.

Nina talán láthatta arcomon a gyerekes csodálatot, amivel igyekeztem minden egyes apróságot elraktározni magamban annyira, hogy ha egy napon összejön a tervem, akkor biztosan emlékezzek arra, milyen csodálatos helyen voltam, mert kuncogva paskolta meg a karomat. Nem tehettem róla, tényleg gyönyörű volt a telek összképe. Ami, még akkor is csodálatos, ha közben sejtem, sőt, szinte biztosra mondhatom, hogy több ember halt meg a tulajdonosok közreműködése által, mint amennyi életben maradt. És ez akármilyen szomorú, akármilyen visszataszító és rémisztő, képtelen vagyok elvonatkoztatni a fényűző életviteltől, ami itt történik.

– Nem vagy éhes? – kérdeztem Ninatól, amikor a két ajtónálló férfi kinyitotta előttünk a hatalmas, fehérrel lefestett bejárati ajtót.

– Nem, még van egy kis elintézni valóm mára, de te nyugodtan vacsorázz.

Magamban vacillálva bólintottam és azt hiszem ez neki is feltűnt, mert vigyorogva megforgatta a szemeit. – Ne félj ennyire, mert szükségtelen. Lehet, hogy a bátyámék lényegesen keményebbek mint én és sokkal komolyabban veszik ezt az egészet – tett néhány körkörös mozdulatot a kezével –, de nem fognak a konyhában neked esni. Meg persze sehol máshol sem.

– Ez nyugtató – nevettem fel halkan, mire ő csak bólintott. – Főzhetek is? Megszokás, mindig szoktam összeütni valamit a testvéreimnek és..

– Van szakácsunk, de már nem hiszem, hogy itt lenne. Szóval nyugodtan, amit csak szeretnél. Viszont nekem tényleg mennem kell..

Megértően helyeseltem, Nina pedig nekem hátat fordítva elindult a bejárattal szemben található lépcső irányába, de amikor lába az első fokra került utána szóltam. – Köszönöm.

  – Micsodát? – szaladtak fel szemöldökei meglepettségében. Hirtelen érintette a kirohanásom.

Engem is.

  – Hogy meghallgattál. Hogy nem ítéltél el azért, amit tennem kellett, hogy egy viszonylag jó életet biztosítsak a családomnak. És azt is, hogy elmondtad a..dolgaitokat.

Nina elvigyorodott, egy pillanatra lehunyta szemeit, majd oldalra biccentette a fejét és így pislogott rám párat. Felemelte egyik kezét, hogy integessen, majd bármiféle válaszadás nélkül folytatta útját az emeletek valamelyikére, én pedig az ajtó belső felén álló őrök komor és folyamatos pillantását kerülve, lehajtott fejjel vonultam be a konyhába.

Ahol aztán vagy negyed órán keresztül forgolódtam, léptem egyik szekrénytől a másikhoz félpercenként és természetesen a fiókokat is folyamatosan váltogattam, mert szabályosan azt sem tudtam, hol a fejem, nem hogy hol találok egy-két serpenyőt.

De végül, talán bő egy óra és néhány perc leforgása után sikerült lepakolni a vacsorámat a konyhasziget egyik oldalára, arra, amelyik mellett a bárszékek voltak felsorakoztatva és sikeresen elfogyasztottam mindent, amit készítettem. Csak azt bánom, hogy a testvéreim nem ehettek belőle. Szerintem még soha nem sikerült ilyen jól, mint most.

•••

Csendben, fájdalmas szorítással a mellkasomban fogyasztottam el az ételeket, amik automatikusan jutottak eszembe, amikor arra gondoltam, hogy vajon mit kellene készítenem. Csakis a testvéreim kedvenc ételei voltak a tányéromon, illetve a tűzhelyen, mivelhogy megfeledkeztem a tényről, miszerint..hát..hogy ma magányosan vacsorázok.

  – Az rendben van, hogy jól táncolsz, de azt nem gondoltam volna, hogy főzni is tudsz.

Kis híján félrenyeltem a vizet, amikor hirtelen egy hang érkezett a hátam mögül. Kihúztam magamat, de nem fordultam az irányába.

  – Volt időm megtanulni – feleltem végül.

  – Mindjárt gondoltam – hallottam közeledő lépteit, de továbbra sem néztem fel rá. – Szóval. Örülök, hogy itt találtalak, mert akartam beszélni a tegnapiról.

Gúnyos mosolyra húztam ajkaimat.

Nem tudom pontosan mire akar kilyukadni, de van egy olyan sejtésem, hogy köze lesz a szalvétához, amelyikkel megtöröltem a kezemet, amikor ő megcsókolta azt. Még most is kiráz a hideg.

  – Nem tudom Philip mit lát benned, amiért ide hozott téged..mit is mondtál, hogy hívnak?

  – Nem mondtam – téptem le egy darabot a kenyérből és számba dobtam. – Legalábbis neked nem mondtam, Victor.

Összeszorította állkapcsát.

  – Jól van – biccentett, egy lépéssel közelebb kerülve hozzám, tenyere a hátamra simult. – De csak hogy tudd. Itt nem te vagy a legmagasabb helyen. Szeretnéd tudni, hova tartozol a mi piramisunkon? A legaljára. Mert egy utolsó ribanc vagy, akit azért fogadtak be, mert önkéntesen tárja szét a lábait férfiaknak. Az olyanok, mint te is, nem sokáig maradnak életben az olyanok között, mint én. Vagy Philip. Georgio. De leginkább Harry. Szóval jól figyelj rám, mert egyetlen alkalommal sikerült felkerülnöd az ellenségeim listájára. Egyetlen rossz szó és..

– Victor.

Mindketten a konyha boltíves bejáratának irányába kaptuk fejünket, és amíg Victor önelégült mosolyt küldött az irányomba, mielőtt kiegyenesedett volna mellettem, én igyekeztem visszanyelni a könnyeimet. Megígértem magamnak, hogy nem fogom magamra venni az emberek utálatát, sem az alaptalan, sőt, tudatlan ítélkezését, de..de akkor is fájt ezt hallani. Mert még ha csak ő is mondja ezt, az még régen nem jelenti azt, hogy mások nem így vélekednek rólam.
Az pedig, hogy valóban lefeküdtem Philippel, nem javít a helyzetemen, bár ezt ha minden igaz, akkor senki sem tudja. Nina legalábbis nem úgy festett, mint aki tisztában lenne a bátyja és a köztem lefolyó dolgokról.

– Harry, rég láttalak, hogy vagy?

Görény.

– Jól. Minden rendben? – átható szemei a mellettem álló férfi arcáról enyémre kúsztak, szemöldökei közt apró csík keletkezett, mintha tényleg érdekelné, történt-e valami.

– Már miért ne lenne? Csak beszélgettünk.

– Jó. Akkor akár el is mehetsz.

Victor egy pillanat erejéig megfagyott a mozdulataiban, de hamar összeszedte magát és kiviharzott a konyhából.

– Elnézést a kuplerájért, mindjárt elpakolok, csak előbb leültem enni, mert egész nap nem jutottam semmiféle ételhez és már eléggé éhes voltam és ó, atyám, mennyit beszélek – hadartam, felpattanva a székemről, nagyra nyílt szemekkel meredve az előttem, jó néhány méterrel odébb álló férfire.

Izmos kezeit mellkasa előtt fonta össze, miközben szemeit egy másodperc erejéig sem vezette félre rólam. Csak nézett, mintha annyira érdekfeszítő lennék. Pedig nem voltam az. Amennyire csak lehetett, én voltam a világ leghétköznapibb, legszürkébb embere. És ez így is van rendjén. Semmi szükségem a figyelemre.

– Tényleg sokat beszélsz – mondta végül, csípőjét a konyhapultnak döntve.

Elhallgattam mondatára, azonban szemeim továbbra is őt szuggerálták.

Smaragdzöld íriszei csillogtak a konyha villanyainak fényétől, amik visszatükröződtek a szemeiben. Fekete inget és egy szintén fekete szövetnadrágot viselt, az ing gombjainak fele most valóban nem volt begombolva, így a mellkasát beborító tetoválások teljes valójukban váltak láthatóvá, a kíváncsiságom legnagyobb örömére. Haja kócos volt, gyanítom, hogy a kelleténél egyszer több alkalommal túrt bele, de ennek ellenére is hihetetlenül festett a csillogó fehér bútorokkal felszerelt konyhában a fekete öltözékében.

Olyan volt az összhatás, mintha maga az ördög lépett volna be a mennyországba.

Igen, pontosan így tudnám leírni az elém tárult látványt.

És a francba is milyen jól nézett ki.

  – Sajnálom – motyogtam végül, mire megrázta a fejét, szemei megtalálták tekintetemet. – Csak egy kicsit..hogy is mondjam, új ez a helyzet. Hiányzik a régi.

  – Hallottam róla. Mármint, Nina említette.

  – Ó. Igen. Lementünk a partra és...

Meglepett, amikor hirtelen ellökte magát a pulttól és hosszú léptekkel indult meg felém. – Mit..mit csinálsz?

Talán fél lépésnyi távolságra állt meg előttem, de hatalmas tenyere így is könnyedén elérte az arcomat.

  – Van..van benned valami, amit nem tudok hova tenni, Rosalie Salinas, csak nem tudom, hogy mégis mi az.

  – I-igen?

Bólintott, aztán közelebb hajolt hozzám és...

  – Rosalie. Ébredj fel, rohadtul fog fájni a nyakad.

Mi van?

Zavarodottan emeltem fel fejemet a konyhasziget fehér márvány lapjáról, nagyokat pislogva, hogy mihamarabb magamhoz térjek. A mellettem található bárszéken Philip foglalt helyet, egyik könyökét felhelyezte a pultra és egyre pirosabb fejét oldalra döntve nézett le rám.

  – Nehogy elröhögjed magad. Philip, komolyan beszélek!

  – Jó, jó, nem fogom – vigyorodott el szélesen, aztán körbe nézett. – Szép rend van.

Nem, az előbb még...

Rend volt. Minden elmosogatva pihent a lecsöpögtetőben, minden, amit a vacsora elkészítéséhez használtam.

  – Philip, Victor itt volt ma?

Megrázta a fejét. – Nem, még éjszaka, miután letörted a szarvait – kuncogott –, lelépett. Legközelebb csak pár hét múlva jön.

  – És a bátyád..?

  – Mi van velem?

Mindketten oldalra néztünk és most azt hiszem tényleg ott állt a konyha bejáratánál, a boltíves fal alatt, smaragdzöld szemei kíváncsian fürkészték arcomat.

  – Semmi. Elnézést. Azt hiszem felmennék a szobámba – motyogtam még mindig zavarodottan.

Szóval mindent, ami történt, csak álmodtam?

Ja. Nagyon úgy tűnik. Szent ég. Hihetetlen, hogy két nap alatt bele mászott a fejembe.

Philip és Harry ugyanazzal az értetlenkedő tekintettel néztek rám, miközben én gyors léptekkel hagytam el a konyhát és trappoltam fel a harmadik emeletre.

Ki kell zárnom. Ki kell vernem őt a fejemből, nem engedhetem közel magamhoz. Akkor nem, ha tényleg meg akarom valósítani a tervemet.

•••

❤️
midnightwhiteowl
Ladybady
ladyshitgirl
hungarianwriter
❤️