•••

•••

Halkan csuktam be magam után a bejárati ajtót, amikor végre beléptem a házba. Az otthonunkba. Az épületbe, ami telis-tele volt jobbnál jobb, szebbnél szebb emlékekkel. Hatalmas gombóc keletkezett a torkomban, amikor a szobámba lépve végignéztem az összes fotón, amit az ágyammal szembeni falnál található komódra állítottam. Némelyiken mindannyian rajt voltunk, ahogy egy régi vasárnap délután a parkban fetrengtünk a földön, alattunk egy kiterített, piros-fehér kockás lepedő lett elhelyezve, ami különféle ételekkel, italokkal és megannyi édességgel volt megpakolva. Az első könnycsepp akkor csordult ki szemeimből, amikor az emellett álló fotóra meredtem. Anya – még a diagnózist megelőző időben – a kanapén, azon a régi, elnyűtt kanapén foglalt helyet, közepén, jobb oldalán elsőként Nina, utána Luna foglalt helyet, balján pedig Vince és én üldögéltünk, mind a négyen sunyi vigyorral az arcunkon. Nem tudom mit, de valamit akkor is csinálhattunk, valami olyat, ami nem volt a legjobb a szüleinknek.

Megdörzsöltem az arcomat és ha az összes fotót nem is, néhányat akkor is bele dobtam a sporttáskáim egyikébe. Fogalmam sincs pontosan mi vár rám, ha egyszer beülök abba a hatalmas, fekete terepjáróba Philip mellé, de van egy olyan érzésem, hogy nem sok jó. Sőt. Szinte semmi jó. Hogy is lehetne bármi jó, ha az egész alapjáraton úgy kezdődött, hogy megvett. Fizetett értem, képes volt letenni tízezer dollárt egy asztalra, ami abban a bárban volt található, amiben én már tíz éve dolgoztam. Azt hittem Ray nem fog megszólalni, sőt, még az is megfordult a fejemben, hogy esetleg ellenkezni fog.

Francokat. Ideje lenne rájönnöm, hogy az én életemben felbukkanó férfiak egy idő után mind hátat fordítanak nekem. Az öcsém az egyetlen, aki eddig nem tette meg ezt. Szerintem már csak idő kérdése és..

  – Rosalie?

Elkerekedett szemekkel ugrottam meg, amikor az éppen emlegetett személy hangját hallottam meg a hátam mögül. Az ágyamon ült, fekete pólót és alsónadrágot viselt, a tőle már nagyon is megszokott pizsamát tulajdonképpen. Persze Luna és Nina állandóan könyörögnek neki, hogy legalább a közös hétvégi reggelihez vegyen fel magára valamit, de Vincenzo olyan mint én. Mint mi mindannyian. Makacs, öntörvényű és olyan, aki talán soha, senkinek sem fog fejet hajtani.

  – Vince – fordultam felé, de más egyébre nem futotta tőlem. Csak álltam ott, mint valami szobor és azon imádkoztam, hogy a rám kint váró férfiak egyike se akarjon bejönni a házba. Az olyan lavinát indított volna el, aminek a végére nem vagyok kíváncsi. A legkevésbé sem. – Miért nem alszol még? Csak három óra.

Megvonta vállait, aztán kinyújtotta kezét és felkapcsolta az éjjeliszekrényen található villanyt. Szemeit legelőször lehunyta, majd szépen lassan nyitotta ki azokat, időt hagyva nekik az alkalmazkodáshoz. Aztán végignézett rajtam és azonnal kiugrott az ágyból. – Te...ez mégis mi?

Mutatóujja vége egyenesen a viseletemre irányult, szemeiben fogalmam sem volt pontosan milyen érzelmek uralkodtak, de azt hiszem csak idő kérdése és előrukkol valami olyan elképzeléssel, ami nem áll olyan messze a valóságtól.

A valóságtól, ami elől mindhárom testvéremet a lehető legtávolabb akartam tartani. Minden tőlem tehetőt megtettem, hogy az elmúlt tíz évben ne jöjjenek rá mi a munkám, mit teszek azért, hogy ne kelljen szegénységben élnünk. És bár ez nem a világ legrosszabb munkája egy nőnek, tegnap óta azzá vált. Most pedig..nem tudom mi lesz, de az eddig történtek alapján nem fog jobb irányba fordulni a karrierem. Az nem én lennék. Egyáltalán nem.

– Bella.. Bella és én..elmentünk ünnepelni.

– És hol van Bella? – fonta össze karjait mellkasa előtt, egyre nagyobb kétséggel a szemeiben. – Egyáltalán mit ünnepeltetek?

Francba, francba, francba.

Nem tudom pontosan mióta lehetek a házban, hogy Philip meg a sofőre mióta várakoznak a kocsifelhajtón, de az biztos, hogy súlyosan telnek a másodpercek. Súlyos gyorsasággal, olyannal, aminek nem tudom miféle következményei lehetnek. Fogalmam sincs.

– Bella. Bella odakint vár rám – nyeltem egy nagyot, aztán elszakítva róla pillantásomat kihúztam az egyik fiókot.

Pont a fehérneműs volt az, amit értem beletuszkoltam a táskába, nem törődve azzal, hogy Vince magára kapja a melegítőnadrágját és értetlenül tesz felém egy lépést. Én vele egyidőben fordulok a gardróbomhoz, elhúzom az ajtaját és most nadrágokat, felsőket, pulóvereket, néhány pizsama együttest szórok a vállamon ide-oda lengő tárolóba.

– Rosalie – ejtette ki nevemet, de rögtön azután, hogy a Converse lábbelimet és a Vans párt is betuszkoltam a ruhákra, elkerekedtek a szemei. – Mit művelsz?

A könnyeimet nyeldesve szorítottam össze ajkaimat, nem voltam képes a szemeibe nézni. Nem tudtam megtenni.

Mit művelek?

Jelenleg ugyanazt, amit az apánk is tett. Csak én most neki adom át a stafétát. Annyi különbséggel még, hogy ő nem tizennégy, hanem tizennyolc éves. Istenem.

Olyan vagyok, mint az apánk.

Akkor is, ha nem szabad akaratomból hagyom el a családomat.

Undorító..undorító vagyok.

•••

– Rosalie! Mégis mi ütött beléd? Mi folyik itt?

A magas sarkú cipőkben már fájtak a lábaim, hihetetlen mód sajogtak, de ez nem akadályozott meg abban, hogy levegő után kapkodva loholjak le a lépcsőn, továbbra is figyelve arra, hogy ne verjem fel az egész házunkat. Meglepő mód, erre Vince is odafigyelt.

Arcát, szemeit, a testtartását, mindenét a düh és az értetlenség ölelte körül, valahányszor a közelembe került nem tudtam még csak rá nézni sem. Pedig akartam.

Akartam, hogy tudja mi történik. Hogy valami olyanba keveredtem, amiből talán soha nem lesz már kiszabadulásom. Valamibe, amiről nekem fogalmam sincs, hogy valóban létezik-e. Semmit sem tudok arról, ami abban a Jeep-ben vár rám, de ezt ő nem tudhatja. Azt kell tudnia, hogy..

Megtorpantam, amikor fejbe csapott a felismerés szele.

Azt kell tennem, amit az apám is tett, amikor hátrahagyott minket. Pontosan ezt kell tennem.

  – Vince.

A táskáimat a földre eresztve fordultam meg, neve remegő ajkaim közül alig hallhatóan szállt ki a feszültséggel telített levegőbe. Szinte vágni lehetett volna.

Egy lépésre álltunk egymástól csupán, szemei most képesek voltak fogva tartani enyéimet, ajkait egy vékony vonallá préselte össze, az állkapcsát annyira szorította, hogy attól tartottam bármelyik pillanatban hallható lesz egy reccsenés.

  – Elmész? – kérdezte végül, hangjában pedig hallottam a fájdalmat.

Ugyanazt a fájdalmat, amit akkor éreztem, miután rájöttem, hogy magunkra maradtunk.

  – Vince, én.. – kezdtem, de megrázta a fejét. Utálni fog.

  – Nem mehetsz el, Rosalie, nem hagyhatsz magunkra – mondta mély hangján. Fájdalmas grimaszba torzult az arca. – Mondd, mit segítsek, megteszem. Csak ne menj el, Rosalie. Nem mehetsz el. Por favor, Rosalita.
[por favor - kérlek]

Tettem egy lépést irányába, kezeimet arcának két oldalára simítottam. Lehunyta szemeit érintésemre. Hányszor altattam el úgy, hogy mellettem feküdt és arcát simogattam. Istenem.

  – Figyelj rám – könny csordult le az arcán. – Vince, nézz rám – emeltem fel fejét, kényszerítve, hogy rám nézzen. – El kell mennem. Nincs más választásom. A ti érdeketekben most el kell mennem, de ígérem találok megoldást, rendben? Vissza fogok jönni hozzátok és akkor minden elmegyünk innen és új életet kezdünk, rendben? Ígérem, Vincenzo, mindent megteszek azért, hogy nektek jobb legyen. De most mennem kell. Hagyd, hogy elmenjek. Ne gyere ki utánam, kérlek szépen Vince, rendben?

  – Miért kell elmenned? Mi történik, Rosalie?

Megráztam a fejemet, miközben letöröltem a nem oda illő könnyeit. – Egyszer majd elmondom. Mindent elmondok. De most annyit kérek, hogy bízz bennem.

  – Nem akarom, hogy elmenj, mi tettünk valamit?

  – Vincenzo Salinas, te, mama és a lányok vagytok az életem legnagyobb kincsei. Nem szeretném, ha ezt még egyszer megkérdőjeleznéd. Mindennél jobban szeretlek titeket – öleltem magamhoz szorosan. Az első néhány másodpercben nem reagált, ebbe pedig beleremegett a szívem. De amint erős kezei a csípőm köré fonódtak, megkönnyebbült sóhaj szaladt ki a számon. – Nem miattatok megyek el, ezt sose feledd el.

Bólintott egy aprót, majd hagyta, hogy a táskáimat összeszedve kisétáljak az otthonukból. Előre beláthatatlan időre pedig az életükből is.

A zokogást visszatartva ugyan, de könnyezve csuktam be magam után az ajtót és másztam vissza a magas járműbe, egy pillanat erejéig sem méltatva Philipet a tekintetemmel. Nem érdemelte meg. Egyetlen vele töltött éjszaka az amúgy is elcseszett életemet csak még jobban tönkretette. Hirtelen megint egyedül maradtam, senkim sem volt.

Sem családom, sem barátaim.

Nem volt mellettem Nina, Luna vagy éppen Bella.

Magamra maradtam egy szituációban, amiről semmit sem tudok.

  – Indulhatunk.

  – Igen, uram.

  – Mindent összepakoltál, ami kellhet?

Bólintottam, de egy hangot sem adtam ki magamból. – Tudom, hogy zavaros a helyzet. De hidd el nekem, idővel jobb lesz. Ígérem.

  – Most már érdekel egy ember lelki világa? – néztem rá dühösen, szemeim valószínűleg felpuffadtak és vörösek voltak.

  – A legkevésbé sem – vigyorodott el pimaszul, de szemei sötétebb árnyalatba burkolóztak, amikor keze fedetlen lábamra csúszott. – Sajnálom a tegnap éjszakát. Lehetne, hogy tiszta lappal kezdjünk és azt elfelejtsük?

  – Fordulj fel.

Ez volt minden, amit mondatára, kérdésére, meg úgy általában mindenre reagálni tudtam. Máshoz nem volt energiám. Sem lelki erőm. Csak ültem, magamat az ajtóhoz préseltem és mikor az autó elindult, egy utolsó pillantást vetettem a házra. Az otthonomra.

Vincenzo az ablakban állt, csak egy kicsit húzta el a függönyt, éppen annyira, hogy ő tisztán láthasson mindent, ami az utcán történik, de őt ne lehessen olyan egyszerűen észrevenni. De én észrevettem. Láttam, ahogy összevont szemöldökökkel mered utánunk, a kocsi után, benne velem meg a holmijaimmal. Aztán láttam, hogy újabb könnyek folynak végig az arcán.

Én pedig összetörtem.

Magára hagytam a családomat. Magukra maradtak.

Ahogy én is.

••••••••••••
midnightwhiteowl
Ladybady
ladyshitgirl
hungarianwriter
❤️❤️