•••

•••

Úgy éreztem, mintha versenyfutásban vettem volna részt, azután legalábbis, hogy a kertben társalogtam Harryvel. Vagyis, a főnökkel, ha én magam is beállok a sorba és pontosan úgy nevezem meg őt, ahogy ezen a telken mindenki más is. Kivéve a családja. Nina a múltkor például Hazként emlegette, miközben a homokos parton, a kelleténél egy kicsit talán melegebb öltözékben futottunk egymás mellett a reggeli órákban. Én azonban maradtam az ő és ehhez hasonló jelzőknél, mert eszem ágában sem volt kiejteni a nevét, amiről nekem állandóan egy brit herceg jutott eszembe, nem pedig egy hidegvérű gyilkos, manipulátor és hadd ne kelljen tovább sorolnom a csodálatosabbnál is csodálatosabb kifejezéseket.

Pedig annyi mindent tudnék mondani. Konkrétan teli van a tarsolyom.

A versenyfutás azonban kifejezetten találó leírás az elmúlt napok leforgását illetően. Harryt nem láttam sokszor, ha pedig igen, az is csak akkor volt, amikor este tízkor levonultam klubba az estéken, amikor a villa bejárata előtti kavicsos rész megtelt a rengeteg fekete autóval, amiből csak úgy szállingóztak a férfiak. Az összes ruházata hasonlított, sokszor úgy éreztem magam, mint amikor az iskolában lusta voltam máshogy tenni mint egy control-c, control-v műveletet lebonyolítani. Pontosan ilyen benyomást keltett bennem a fekete szövetnadrág és fehér ing együttest viselő férfiak sokasága, valahányszor végignéztem rajtuk a színpadról.

Aztán ott volt a négy kakukktojás. Közepén, mint valami királyi család sarjai. Bár, jobb ha úgy mondom, hogy tökéletesen közepén ült a király, mellette a két herceg és a hercegnő. Minden egyes este így gondoltam rájuk, amikor Nina is egy valós hercegnő előkelőségével keresztezte egymáson lábait, hosszú ujjai finoman fonódtak a Martinis pohara köré, mélyvörös ajkai pedig hol őszinte, hol erőltetett mosolyra húzódtak, de akadt olyan pillanata is, amikor gyilkos pillantást vetett bátyjaira.

Amin én magam sem lepődtem meg. Egyáltalán nem.

Legidősebb bátyja a kevés – de leginkább semennyi – kapcsolatunk ellenére is idegőrlő kihatással bírt rám, úgy is, hogy mostanra sikerült elérnem a tervem egy részét. Ami, kifulladt annyiban, hogy a lehető legnagyobb odaadásommal kerüljem el, teljesen mindegy milyen szituációban futok össze vele. Tökéletesen mindegy. A lényeg, hogy erősnek kell maradnom, még ha csupán a szabadulásom napjáig is, de ki kell tartanom. A családom miatt. Csakis miattuk.

Kopogás szakította félbe a gondolatmenetemet azzal kapcsolatban, hogy mégis milyen úton juthatnék ki a személyes börtönömből. Pedig kinézetre ez a hely minden volt, csak nem börtön. Túl szép volt a látványa ahhoz, hogy bárki ezt gondolja róla. De én nem vagyok bárki. Én én vagyok, a nő, akit úgy dobtak és zártak be ide, mintha egy kihalófélben lévő faj egyik tagja lenne és ezáltal így kellene védelmezni.

  – Georgio?

Ha nagyon akartam, sem tudtam volna leplezni a hangomból kihallatszó döbbenetet. A nálam mindössze néhány hónappal idősebb – Nina beszélőkéje nagyon jó, konkrétan azt is tudom már, hogy kinek mikor van a születésnapja – férfi leengedte maga mellé a kezét és összeszorított ujjait kinyújtva megvakarta a tarkóját, miközben végig nézett rajtam.

Már hozzászoktam. Ebben a házban minden férfi ezt teszi. A kertészektől kezdve az őrökön át, tényleg minden egyes férfi megbámul. Talán azért, mert amióta Philip besétált velem azon az ajtón csak fogytam. Vagy azért, mert ha nem muszáj, akkor egész nap el sem hagyom a szobámat. Vagy talán mindkettő elegendő okot ad nekik arra, hogy úgy bámuljanak rám mint valami friss húsra, amit nem régen dobtak piacra.

  – Philip küldött – mondta végül, tetovált kezeit nadrágja zsebeibe dugta.

Felvontam egyik szemöldökömet.

  – Azt mondta Victor el akar vinni valahova, de most éppen nem ér rá és...

  – Hol az a szemétláda? – szakítottam félbe, figyelmen kívül hagyva, hogy a visszahőkölés jelei helyett egy mosolyt láttam szétterülni az arcán. – Nem tudom mi olyan vicces, de hol van az öcséd?

  – Harrynek igaza volt veled kapcsolatban. Tüzes vagy.

  – Vele van? – kérdeztem, de amikor ismét szóra nyitotta ajkait csak felmordultam és a szobám ajtaját nyitva hagyva eltrappoltam mellette, egyenesen a lépcső irányába.

  – Bazdmeg, Rosalie, állj meg! Nem mehetsz fel!

  – Tényleg? Pedig éppen ezt teszem! – kiáltottam vissza a vállam felett dühösen, mezítláb szedve a lépcsőket, az utolsókat, amik elválasztottak a ház legfelső emeletétől.

Nem tartom igaznak amit Georgio mondott a bátyja igazságáról. Ahogy azt sem tartom igaznak, amit Harry gondol igaznak. Mert nem vagyok tüzes. Igazából nem vagyok tüzes. Sosem voltam. Az iskolában, basszus, utána még a munkahelyemen is én voltam az, aki a leginkább visszafogta magát, csakhogy ne kerüljön bajba. Ezért bármikor vitába szálltam volna Harryvel, Georgioval, de még az egész világgal is, hogy ez nem igaz. Legalábbis nem teljesen. Mostanra ugyanis, az itt töltött időm második hetére ez egy kicsit változott. De csak egy minimális keveset. Ez az egész mindenség, ami körülvesz, a feszült reggelik, amiket az ablakomból szoktam megfigyelni a Styles fivérek között, ahogy valamelyikük mindig beszél, aztán a másik kettő egyetértő stílusban biccent..mindig volt valami. Úgy éreztem, hogy amíg én nem látom a fától az erdőt, addig itt olyan dolgok történnek minden nap minden egyes másodpercében, amikről talán jobb is, hogy nem tudok. Viszont ez hozta magával az érzést, hogy kénytelen vagyok változtatni magamon, a taktikámon, mindenen, ha tényleg szeretném élve látni még a családomat.

Ezért is tartottam a távolságot – még Nina irányába is. Tudtam, reméltem, hogy ő valóban nem olyan mint a bátyjai, de ez nem jelentette azt, hogy ha arról lenne szó, akkor ellentmondana nekik, csakhogy segítsen nekem bármiben is. Nem hibáztattam ezért, mert én sem lennék képes hátat fordítani a testvéreimnek, de nem engedhettem meg magamnak a gyengeséget, ami egy esetleges legjobb baráttal járna.

És ha már a távolságot sikerült megtartani, akkor a viselkedésemen is kellett valamennyit csiszolni. Nos, én csiszoltam. A klubban például nem féltem megvédeni magamat néhány zsíros hajú fazon izzadt kezei elől, vagy éppen Harry átható szemei elől. Amikre legtöbbször csak egy szúrós pillantást kapott válaszul. Lehet ezért mondta Georgionak, hogy tüzes lennék. Lehet.

Utoljára az érkezésem napján álltam ugyanezen ajtó előtt, ami a ház többi ajtajától eltérően fehér helyett feketére volt festve. Élesen szívtam be a levegőt, miközben ujjaim a kilincsre kulcsoltam és egy sietős kopogás után már be is engedtem magamat a most teljes világossággal kitöltött irodába.

  – Rosalie? Mi a f..

  – Ó, semmi Rosalie – nyújtottam ki karomat és dühösen meredtem le rá, azonban a látvány egy kissé kirántott a dühös nő szerepemből. A kanapén ült, ő, mellette Harry, mellettük pedig még vagy nyolc másik férfi, meglepett tekintettel nézve végig rajtam.

  – Mondtam, hogy ne menj – érkezett meg mögém hirtelen Georgio, gonosz vigyorral az arcán, amikor látta, hogy mindenki, de mindenki engem bámul.

  – Uraim – mindketten visszakaptuk fejünket a kanapén helyet foglaló férfiak irányába, csak hogy szembesüljünk a történésekkel.

Azokkal, amelyikek egyike az volt, hogy Harry lassan feltápászkodik Philip mellől, mindenkire vet egy gyors pillantást és kezével két öccsére mutatva biccent. – A fivéreim egyeztetnek önökkel mindent. Nekem most dolgom van.

  – Bánj el vele jól Harry – kuncogott valamelyikük sötéten, mire nem csak én de Philip is kényelmetlenül kezdett mocorogni.

  – Ne aggódjon miattam – motyogta válaszul, majd elindult felém.

  – De akár maradhatsz is, én elintézem ezt és..

  – Georgio, menj és segíts az öcsénknek. Dai.
[olasz: dai - gyerünk]

•••

A szobámban voltam már, egyedül és az ágyamon ülve, mindkét lábamat magam alá húzva vártam. Hogy mire? Magam sem tudom. Azt sem tudtam biztosra mondani, hogy Harry esetleg visszajön-e vagy sem. Fogalmam sem volt, most tényleg nem. Ezért pedig úgy döntöttem, hogy még mielőtt Harry ennél is dühösebb lesz rám, jobb ha csendben várom a fejleményeket. Ezzel amúgy sincs különösebb gondom. Az elmúlt két hétben egyértelműen több időt töltöttem el csendben, mint amennyit eddigi huszonnégy éveimben, összevetve.

Éppen egy újabb nagy, mélyről feltörő sóhaj szaladt ki ajkaim között, amikor nyílt az ajtó és belépett rajta, egy tálcával a kezeiben, Harry, szemöldökei között egy mély vonal rajzolódott ki – szerintem saját maga sem tudta hova tenni ezt a..furcsa viselkedést.

  – Ebéd. Mrs Radley említette, hogy napok óta nem ettél rendesen, ő küldi – tette le a tálcát végül az asztalra, de nem válaszoltam neki semmit. Csak összefontam a mellkasom előtt a karjaimat. – Akkor ne. Pedig finom. Csupa gyümölcs minden.

  – Így akarsz elbánni velem? Csak mert nem hiszem, hogy az a férfi valami ilyesmire gondolt volna..

Mosolygott.

Rohadtul elmosolyodott és jól állt neki.

  – Ha hallgatnék rá, most valami nagyon más történne azon az ágyon – vonta meg vállait hanyagul, aztán tett néhány lépést az üveg ajtó irányába. – Miért nem eszel?

Horkantottam, ő pedig kérdőn vonta fel egyik szemöldökét.

  – Jaj, ne már. Mit csinálsz? – álltam fel az ágyról és kezeimet továbbra is a mellkasom előtt tartva mellé álltam. A kertet néztük. – Néhány napja elmondtad a véleményedet, úgy, hogy nem is ismersz..

  – De mindent tudo...

  – Azt hiszed, hogy amiért tudod, hányas a melltartó méretem, máris ismersz? Csak mert nem – motyogtam, közben kihúzva magamat. – A lényeg, hogy nem kell ez a játék. Te utálsz engem, én annál is jobban utállak téged, a világ pedig forog ugyan úgy. Nem kell ez a miért nem eszel baromság, mert nem hat meg.

Csendben emésztette meg szavaimat, izmos, tetovált karjait zsebeiből most ő is a mellkasa előtt fonta össze. És hogy miért feszült rajta meg a tökéletes helyeken az a fekete ing? Fogalmam sincs, de az biztos isten, hogy jobb lenne, ha egy bő pulóvert viselne. Akkor talán a szemeim sem akarnák ennyire megnézni mégis mit rejt a fekete anyag.

  – Jól kijössz a testvéreimmel.

  – Ez enyhe túlzás. Ninaval jövök ki jól. Az öcsédet szeretném megölni. Georgioval pedig nem volt annyira sok időm, hogy jól kijöjjünk egymással.

Bólintott válaszomra, aztán megint visszafordult az ajtó felé, smaragdzöld szemei lassan vizslatták az előttünk elterülő kertet. Én pedig, amint megbizonyosodtam arról, hogy nem figyel rám, vetettem egy gyors pillantást az asztalra helyezett tálcára.

Összefutott számban a nyál, ahogy megláttam egy tányér gyümölcslevest, mellette egy nagyobb tányéron egy szelet húst, mellette néhány talán trópusi gyümölccsel és burgonyával, valamint találtam egy tál gyümölcs salátát is, néhány pötty tejszínhabbal.

  – Mrs Radley nagyon finoman főz, ne hagyd ki. Csak megbánnád.

¡Maldición!
[spanyol: maldición - fenébe]

Mosolyt erőltettem az arcomra, miközben biccentettem egyet. Mintha tényleg szót fogadnék neki és miatta kóstolnám meg ezt a veszélyesen mennyei kinézettel és illatokkal rendelkező étel kavalkádot. Előbb megvárom, hogy elhagyja a szobámat. Nem kellenek az 'én megmondtam' pillantások vagy rosszabb esetben kijelentések.

  – Egyébként..miért rontottál be az irodámba? Azt hittem tudod a sz..

  – Ó, hidd el, betéve tudom a hülye szabályaitokat – csóváltam meg a fejemet, ismét dühösen fújtatva, amikor eszembe jutott, hol is voltunk a szobám előtt. – De az öcséd valamilyen okból kifolyólag jó ötletnek tartja, hogy Victor – fintorogtam – magával vigyen valahova. Fogalmam sincs hova, de biztos, hogy nem megyek vele. Egy millimétert sem.

  – Értem. Nos, ha megbocsátasz, akkor nekem mennem kell. Remélem meg tudjátok beszélni Philippel a dolgaitokat – fordult felém egy pillanatra, pontosan addig amíg megpaskolta a vállamat és elindult az ajtóm irányába. – Most már ehetsz. Korog a hasad.

Villámokat szóró tekintettel meredtem a feje hátuljára, kizárva az elmémből a hajával kapcsolatos gondolatokat.

A fene vigye el.

•••

•••••••••••••
Újabb rész, ami remélem elnyerte a tetszéseteket!🥰

midnightwhiteowl
Ladybady
hungarianwriter
ladyshitgirl