•••

•••

Mire én ismét leparkoltam az autót a felhajtón, tudtam, hogy Lunaék már otthon lesznek, ezáltal pedig abban is biztos lehettem, hogy megint nem lesz időm ledőlni egy legalább fél órás pihenőre. Na nem mintha annyira zavart volna a dolog, de mióta haza jöttem hajnalban, nem aludtam egy szemhunyásnyit sem.

És ha arra gondolok, hogy éjszaka megint mennem kell a bárba, akkor izzadni kezdenek a tenyereim. Ez pedig minden, csak a legkevésbé sem jó előjel.

Halkan nyitottam ki a bejárati ajtót, a kocsikulcsot felakasztottam annak saját helyére és a két palackot magam után húzva bevonultam a nappalinkba. Ami, az évek során nem sok, de azért egy-két változáson mégiscsak átesett. Két évvel ezelőtt lecseréltük a bútorokat, Luna és Nina kiválasztották az új függönyöket, amikhez aztán egy jól illő festéket is találtak. A festés aztán természetesen Vince és az én feladatom lett, de kétség sem fér hozzá, hogy így jártunk a legjobban.

A két lánynak ugyanis hihetetlen jó érzéke van a színek kiválasztásához és a berendezést már nem is említem meg. Vincenzo az egészet annyival elrendezte volna, hogy megcseréli a fotelek helyét és ennyi, én pedig tettem volna néhány új képet a falra. Belőlünk kimaradt ez a fajta kreativitás. De legnagyobb szerencsénkre akadt két fiatal, mindent jobb megvilágításban látó húgunk, akik bizony egy hihetetlen jó nappalit kreáltak nekünk.

  – Na de mama!

Luna felkiáltását három hangos, valamint egy halk kacaj követte. Összevont szemöldökökkel sétáltam a konyha irányába, majd, mivel mindannyian háttal ültek nekem, csendben az ajtófélfának dőltem és boldog mosollyal az arcomon hallgattam beszélgetésüket. Vagy inkább hallgatóztam. Teljesen mindegy. Csak boldog voltam, ez egészen biztos.

  – Lányok, a bátyátokról tudom, hogy ájuldoznak utána a gimnazista lányok. Focizik, fekete a haja és magas. A gimi álompasija – legyintett anya, én pedig megilletődve hallgattam. Ezer éve nem volt ilyen jó hangulata, és most mégis... tal vez todavía hay esperanza.
[tal vez todavía hay esperanza – talán van még remény]

  – Nem tudom, hogy ezt most bóknak vehetem-e – csóválta meg a fejét rázkódó vállakkal Vince, mire nem bírtam tovább, felhorkantam.

Megkerültem az asztalt és a négy hatalmasra nyílt szempárral rám meredő személlyel szemben huppantam le a székre.

  – A szemei pedig barnák ez kimaradt, mama – mosolyodtam el, mire mindhármukból kipukkant a jóízű nevetés, míg Vince csak kíváncsian vizslatta az arcomat.

Gondolom én próbálta kiolvasni, hogy mennyire lehetek még pipa rá. Nem hazudok, az voltam, nagyon is, de a beszélgetés, ami még ezer százalék, hogy esedékes lesz, nem az anyánk és húgaink előtt fog megtörténni.

  – Jó, de hagyjuk már. Ezek a lányok..éretlenek – vonta meg vállait, ezt követően pedig két tenyér érintkezett össze a tarkójával.

  – Mi is oda járunk te majom – forgatta meg szemeit Nina unottan.

Örültem, hogy volt szerencsénk így tölteni a délutánt. Már az sem zavart, hogy lassan huszonnégy órája talpon vagyok, egy szemhunyásnyi alvás nélkül.

Egyszerűen csak olyan volt mint régen. Többé kevésbé.

Amíg én a főzőlap és sütő között ingáztam, addig a többiek egymás szavába vágva rágták át magukat különböző témákon. Letörölhetetlen vigyorral az arcomon vettem le a tűzhelyről a kifőtt tésztát, majd hozzá a tejszínes, csirkemelles, gombás öntetet is befejeztem és mindent az asztalra pakoltam. Időközben az asztalnál ülők közül valaki szerencsémre meg is terített, szóval nekem már csak tényleg a tálalás volt a feladatom.

  – Baszki, ez rohadt finom! – kanalazta be magának a levest Nina, én pedig büszke mosollyal az arcomon biccentettem.

Az első években azután, hogy az apánk elhagyott minket, lejártam az összes könyvesboltot, szakácskönyveket kutatva, hogy azért valami meleg ételt is tudjak tenni a testvéreim elé, ne csak mirelit pizzát együnk agyba-főbe. Azt hiszem mondanom sem kell, hogy az elején, amikor talán annyira voltam képes, hogy úgy süssek rántottát, hogy csak egy kicsit égjen oda, az ebédeink felértek egy konyhai katasztrófával. Olyan világvége hangulat uralkodott ott minden egyes áldott nap, hogy örültem, amiért anya akkor már nem nagyon tudott lelátogatni hozzánk a földszintre.

  – Mondanám, hogy mindig ilyen finomakat főztél, de a gyerekkorom legszebb pillanatai biztosan nem a közös ebédek voltak – vett magának még egy adag lasagnet az öcsém, Luna pedig a szemeit lesütve nyögött fel az emlékekre.

  – Tizennégy voltam, örüljetek neki, hogy nem csak pizzával tömtelek titeket. És különben is, igyekeztem. Pár hét..

  – Hónap – szakított félbe Luna.

  – Volt az év is – ráncolta homlokát Vincenzo.

A szemeimet forgatva csóváltam meg a fejemet és kortyoltam bele a vizembe. Tudtam, hogy csak az idegeimet húzzák, de részben igazuk is volt. Tényleg csapnivaló voltam a konyhában. De mára kifejezetten jó szakáccsá avanzsáltam.

  – Szerintem pedig minden ellenére, igazán büszkék lehetünk rá – törölte meg száját, majd kezeit anya a szalvétában, én pedig hevesen dobogó szívvel a mellkasomban néztem rá. – A gondotokat.. gondunkat viseli, évek óta. Pedig ő is gyerek volt csupán – mosolyodott el fájdalmasan, szemei erős csillogásba kezdtek. – Szülőtök volt, helyettünk is. És csodás embereket nevelt belőletek. Nekem sem ment volna jobban – nyújtotta ki kezét, én pedig a szám belsejébe harapva csúsztattam bele sajátomat. – Köszönöm, Rose, nagyon köszönöm.

Szavak nélkül, csak a könnyes szemeimmel az ő szemeibe meredve adtam tudtára, hogy felesleges. Már akkor is mindennél jobban szerettem a három törpét, mint saját magamat, anyát pedig egyértelmű volt számomra, hogy amíg köztünk van, soha nem fogom magára hagyni. Még akkor sem volt ilyesfajta gondolatom, amikor igenis lett volna rá lehetőségem. Megfogadtam, hogy kitartok mellettük, amíg nekik szükségük van rám. Sőt, magamat ismerve még azután is ott leszek nekik, a háttérben, hogy ha bármi is történne, legyen kire támaszkodniuk.

Tudom, milyen az, amikor nincs egyetlen teljes biztonságot nyújtó kar sem mögöttünk, amibe alkalom adtán kapaszkodhat az ember. Azt pedig a legkevésbé sem akartam, hogy a testvéreimnek ezt át kelljen élniük. Ha rajtam múlik, soha nem is fogják.

– Jó, ebben igaza van – köszörülte meg a torkát Luna.

– Egyáltalán mikor nem volt igaza? – csóválta meg a fejét Nina is, de végül Vincenzo volt az, aki felállt a székéről, megkerülte az asztalt és engem nagy meglepetésemre talpra állítva szorosan magához ölelt.

•••

Közösen, tehát, közösen, mind az öten rámoltuk össze a konyhát, együtt töröltük le az asztalt, a pultot, amiben még anya is segített. Persze csak egy kiadós szópárbajt követően, de végül csak sikerült annyira megmakacsolni magát, hogy engedjünk az akaratának.

Aztán eljött az este, New York soha nem nyugodt utcáira sötétség borult, csak a kinti lámpák adtak némi fényt a késői órákban kint tengődő embereknek. Köztük nekem is.

A taxi mindössze öt-hat perc alatt megtette az általában negyed órás utat az otthonomtól a munkahelyemig, aminek köszönhetően most sikerült majdnem fél órával korábban megérkeznem nyitás előtt. Az őrök már fekete öltözékben ácsorogtak az ajtó mellett, majd egy egyszerű biccentés és szabályosan szemekkel történő levetkőztetés után kinyitották nekem két szárnyas ajtót.

Tegnap dühöngve érkeztem, ma azonban leginkább félelem tombolt bennem.

Nem akartam megint átélni egy a tegnapihoz hasonló éjszakát, nem akartam ma megint egy színtiszta vággyal töltött férfi áldozata lenni, nem akartam..nem akartam prostituálttá avanzsálni. Nem most, nem holnap, nem is évek múltán. Sohasem.

– Szia, Bell..

Megtorpantam az öltöző küszöbén, amikor észrevettem, hogy a minden egyes éjszaka túlságosan korán érkező munkatársam most nincs a közös öltözőnkben. Helyette itt van Ray, aki a tegnapi kedves mosolyát most egy gonosz, magára az ördöge hasonlítóra váltotta. Nagyot nyeltem, majd biccentettem neki.

– Ray.

– Rosalie.. – ejtette ki nevemet úgy, mintha valami nagy hatalma lenne. Mármint a nevemnek. Az r betű csak úgy pörgött nyelvéről, mintha egész életében ezt gyakorolta volna. Bár köztudott, hogy olasz, hiába a szabályosan Amerikát kiáltó névváltása, szóval ez részben normális kiejtésnek számít tőle, de..de ilyen hangsúlyt még sosem alkalmazott.

– Hol van Bella? És a többiek?

– Szabadnap. Csak egy-két pultos van itt, meg az őrök, te és én. Másra ma nincs szükségünk.

– Ray, mégis miről besz..

– Ma meglátogat minket a főnök. Vagy legalábbis téged. Kiváncsi rád, állítólag az egyik közeli ismerőse mesélt neki rólad, meg a..a tulajdonságaidról. Tegnap éjszaka volt nálunk, ő fizetett a kettesben töltött óráért is. Valami F..Fi..Felipe talán?

– Philip – préseltem ki magamból, figyelmen kívül hagyva, hogy a tarkómtól cseppekben folyik le hátamon az izzadtság.

– Sí, bellissima, sí! – csapta össze tenyereit. Mintha ennek tényleg lehetne ennyire örülni. – A lényeg, hogy a főnök kiváncsi rád. Nem tudom mit csináltál tegnap azzal a fazonnal, Rosalie, de nagyon jó lehetett! Ez az első bár, ami az övé és ténylegesen meg is látogatja! Érted? Az első! – magyarázta izgatottan, teljes beleéléssel.
[fordítás: igen, gyönyörű, igen]

Értetlenül vontam össze szemöldökeimet. Lehet, hogy én vagyok a hibás, egy percig sem mondom, hogy nem, de nem állt össze a kép. Mi közöm van nekem ahhoz, hogy ez az első bár, amit meglátogat a főnök. Különben is azt hittem, hogy Ray a főnök. Elvégre tíz éve is ő vett fel, mással sosem találkoztam.

  – Milyen főnök?

Csillogó szemeit arcomra emelte, az övén pedig tisztán látható volt a büszkeség.

  – Styles. A környéken konkrétan minden az övé. És hála neked, Rosalie, hála neked meg a csodálatos tulajdonságaidnak, ma meglátogat minket! Mi több, mindjárt itt lesz! Öltözz át, ha pedig kész vagy, gyere. Ma a legjobb formádat akarom látni.

Styles.

A fogasra felakasztott ruhákhoz léptem, ujjaimat lassan húztam végig az oldalukon, néha-néha megakadva, hogy jobban szemügyre vegyem a darabot. Az utolsó ruha volt az, ami végül úgy igazán megfogta a pillantásomat. Szép volt, nem olyan, amikben eddig táncoltunk Bellával. Ezen csak két vágás volt, mindkettő a combjaim előtt, így amikor leültem vagy guggoltam, a lábaim közét eltakarta az egyben maradt ruharész. A vállaimat és a melleim feletti részt azonban nem takarta semmi, a ruha csipkés szegélye simult bőrömre valamelyest, de nem néztem ki úgy benne, mint egy apáca. Már-már azt is mondhatnám, hogy meglepően ízléses darab volt ez, a sok cafat közül.

Lábaimra harisnyát húztam, beleléptem a fekete magas sarkú cipőimbe, majd a ruhán igazítva egy kicsit, elindultam a folyosón a bár legnagyobb terébe.

Styles.

Hallottam már ezt a nevet, alkalom adtán többször is, de olyan is volt, hogy hónapokig nem fordult meg a neve a személyzet társalgásaiban. De arcot sosem tudtam kapcsolni a névhez. Sőt, mint már említettem, én egészen eddig abban a hitben voltam, hogy ez az egész kóceráj Rayhez tartozik, nem máshoz. Erre most kiderül, hogy neki is van főnöke. Aki ezáltal az én főnököm is. Lényegében.

  – Csak hogy végeztél, már azt hittem megöl a szemei.. mi a franc ez? Most akarsz jó kislányt játszani? Tudod mennyi minden múlik ezen az estén, Rosalie?

  – Az van, Ray, hogy semmit sem tudok – csóváltam meg a fejemet, majd a sötétben lassan fellépdeltem a pódiumra. A zene elindult, de nem ehhez voltam hozzászokva. A ritmus lassabb volt, a tánc, ami eszembe jutott pedig érzékibb. Ezerszer érzékibb annál, amit az eddigi éveimben itt bemutattam.

  – Akkor legalább csinálj már valamit, Rosalie! – állt meg egészen közel a színpad mellett, így ökle könnyedén találkozott a fekete állvány tetejével. Dühösen villantak rám szemei, majd fogta magát és a velem szemben elhelyezett kanapék egyikére ült, de a szemembe világító fények miatt egy idő után már nem láttam. Semmit.

Csak azt tudtam, hogy ez a Styles nem lehet könnyű eset, ha Ray képes volt egy éjszaka erejéig bezárni a klubot. Vagy legalábbis kirakni a táblát, hogy magánrendezvény.

Én pedig a Ray iránti ellenszenvem ellenére sem akartam magamnak galibát. Kijutott nekem abból éppen elég a huszonnégy életévem során. Nem volt szükségem még egyre. Így hát jobb lábamat előrébb téve lassú mozgással köröztem a csípőmmel, kizárva mindent, ami körülöttem volt. Kizártam a két szempárt, amik minden bizonnyal, hála az erős fénynek, tisztán láthatnak engem, kizártam a tudatot, hogy most éppen olyasvalakinek táncolok, akinek van hatalma. Nagy hatalma, ha még Ray is a biztonságára utazik.

És csak táncoltam. Hagytam, hogy a zene bekebelezze testemet, a lelkemet, szívemet, egyszerűen mindenemet.

Mert ez volt az én éjszakai menekülésem.

A tánc.

•••

•••••••••
midnightwhiteowl ❤️❤️❤️
Ladybady ❤️❤️
ladyshitgirl ❤️❤️
hungarianwriter ❤️❤️