•••

•••

Negyedik napja vagyok Southampton-ban, negyedik napja vagyok távol a családomtól, negyedik napja kerülök mindenféle kapcsolatot a villában lakó emberekkel és szintén negyedik napja próbálom kizárni a fejem minden egyes nagy, apró, vagy akár közepes zugából a férfit, akit nap mint nap látok, amint a fekete öltözetét viselve sétál fel-alá a kertben, telefonja pedig folyamatosan a füléhez van szorítva, miközben heves artikulálással magyaráz a vonal másik végén hallgató illetőnek. Én pedig, mint valami őrült megfigyelő, minden egyes nap leültem az ágyam mellé, hátamat az oldalának döntöttem és csak néztem, ahogy mozog, ahogy a hajába túr, ahogy összehúzza vagy éppen felvonja szemöldökeit, de az egyik kedvenc mozzanatom akkor is az, amelyiknek keretein belül hófehér fogai közé fogja az alsó ajkát. Nem gondoltam volna, hogy egyszer lesz olyan férfi a közelemben, akitől csupán ennyi elég ahhoz, hogy a gondolataim egy olyan irányba lóduljanak meg, ahonnan csak nagyon nehezen van visszaút. Vagy bármi, ami a meneküléshez hasonlítható.

– Mit nézünk?

Tenyeremet a szívem helye felé tapasztottam, amikor egy mély hang hangzott fel a szobában, az ajtó pedig a kelleténél várt nagyobb zajjal nyílt ki és csukódott be néhány másodperc leforgása alatt egymás után.

– Philip! – kiáltottam suttogva, ami elég bizarr hangzásúra sikeredett, de mentségemre legyen mondva, hogy egyszerre akartam kilökni a teraszra vezető üveg ajtón és emlékeztetni magamat a néhány nappal korábban lefektetett szabályaira. Amelyek közt ott volt a viselkedésemre, de inkább magatartásomra irányuló pont, ami kikötötte, hogy a Styles család mindegyik tagjával köteles vagyok tisztelettudóan bánni, még akkor is, ha ők azt nem érdemlik meg. És Philip ezt most a legkevésbé sem érdemelte meg, én mégis visszafogtam magamat. – Csak nem meguntad a családodat és ezért szántad meg a harmadik emelet lakosait jelenléteddel?

– Ugyan már, valld csak be, hogy hiányoztam. A konyhapulton történő alvásod óta nem láttalak, gondoltam meglátogatlak – hasalt fel a szépen bevetett ágyamra, állát a tenyerén támasztotta meg és ő is kinézett az üvegen. – Bastardo, annyi pénzt beleölt ebbe a kertbe, hogy szép legyen, hogy már nem is tudok haragudni rá ezért. Tényleg szép.
[olasz: bastardo - fattyú]

Bólintottam, de én éppen nem a téli hideg ellenére sem lehullott, gyönyörű sötétzöld színben pompázó növényeket néztem, hanem a kavicsos úton ismét idegesen fel-alá járkáló férfit. Homlokain mély barázdák tűntek fel, amikor egyszer csak az égnek emelte tekintetét, fejét hátravetette és pillantása megakadt a szobámnál. Nem hiszem, hogy látta, hogy nézem. Legalábbis remélem.

De amikor oldalra döntötte a fejét és valamiféle apró, mégis éppen eléggé észrevehető mosolyra húzta ajkait, lejjebb csúsztam az ágyam oldala mellett.

– Mit művelsz?

– Neked nincs valami dolgod egyébként? Nina azt mondta, hogy hamarosan lesz valami nagy szállítmány vagy mi, nem azzal kellene törődnie a maffiavezér jobb kezének? – kászálódtam fel a padlóról és két kézzel leporoltam magamat. Pedig nem volt mit porolni.

Felemeltem a fejemet, hogy Philip szemeibe nézzek, de amikor mosoly terült szét az ő arcán is, kezdtem elveszíteni a türelmemet. Magam sem tudom, pontosan miért. Csak úgy.

– A maffiavezér jobb keze? Látom Nina sokat beszél – fordult át hirtelen a hátára, megpaskolva maga mellett a helyet.

Hitetlenül vontam fel egyik szemöldökömet.

– Nem fogok egy ágyban feküdni veled.

– Miért nem?

– Mert már a legelső alkalomkor sem lett jó vége – vontam meg vállaimat, majd amikor öblös nevetése betöltötte a szobát, kezeimet összefonva a mellkasom előtt én is megengedtem magamnak egy halvány mosolyt. – Úr isten! – sikítottam fel, amikor hirtelen elkapta a csuklómat és lerántott maga mellé az ágyra. – Utállak.

  – Az jó. Sok barátság lesz az utálatból, lehet ez is ilyen lesz – biccentette oldalra a fejét, miközben megtámaszkodott az egyik könyökén. Kinyújtotta bal kezét és az arcomba hulló hajamat oldalra tolta, néhány tincset egyből a fülem mögé tűrve. – Nem akarok tőled mást. Komolyan. Nem vagy az esetem.

Elkerekedett szemekkel meredtem rá, ajkaim tökéletes 'o'-t formáltak.

  – Bár ennek igazán örülök, vérlázító egy kijelentés ez, Philipus.

  – Meg fogom ölni Ninat! – vetette hátra a fejét, majd hamarosan mindketten elnevettük magunkat.

Aztán nyílt az ajtó és a küszöbömön ott állt egy meglepett, sőt, szinte visszahőkölt Harry, akinek szemei most kíváncsisággal megtelve ugráltak köztem és az öccse közt.

  – Megzavartam valamit? Mert akkor bocsánat.

Philip volt az első, aki felült a matracon és hitetlenségét nem palástolva meredt bátyjára. Aztán megrázta a fejét, hozzám fordult, mosolyogva közölte, hogy 'majd találkozunk' és az ajtóban ácsorgó bátyja felkarját megpaskolva kikerülte őt, majd eltűnt a folyosón.

Kínos csend telepedett a szobámra, és amíg én minden erőmet bevetve igyekeztem mindenhova nézni, csak rá nem, a smaragdzöld szempár lyukakat fúrt az arcomba.

  – Segíthetek valamit? – kérdeztem megköszörülve a torkomat és magam alá húztam a lábaimat.

Bólintott, aztán legyintett, hogy kövessem és kivonult a szobából.

De én ma nem is akartam elhagyni a szobámat. Nagyon nem terveztem ezt tenni.

•••

És láss csodát, most mégis itt vagyok, az övéhez képest konkrétan miniatűr léptekkel igyekezve behozni a lemaradásomat, hogy ne úgy nézzünk ki mint egy kiskutya és annak hatalmas gazdája, aki után mindenképpen loholni akar. Mert amúgy nem akarok. Annál azért még szerintem is nagyobb értékkel rendelkezek. Kétség kívül.

– Kapsz még levegőt? – nézett le rám egy oldalsó pillantás keretein belül, arcán láttam, hogy nagyon el akar terülni az a mosoly. De mégis visszafogta magát.

– Vicces. Igazi Humor Harold – motyogtam, mire gyorsan fordította vissza a fejét, de mosolya ezúttal tényleg láthatóvá vált előttem.

És a fenébe is, milyen szép a mosolya. Bár, annak idején az iskolában, hittan órán nekünk azt mondták, hogy ha nagyon azt akarja, akkor még maga az ördög is képes a világ legkedvesebb mosolyát mutatni az embereknek. Nem kizárt, hogy ő is ezt teszi. Sőt.

– Mit keresünk itt? – vezettem végig kérdő pillantásomat a helyen, ahol úgy tűnt tényleg csak magunk vagyunk. A háztól olyan messzire kerültünk, hogy már csak a tetejét láttam a bokrok, tuják és sövények felett elnézve.

– Ez a negyedik napod nálunk és még nem beszéltünk egy szót sem. Pedig, mint a valós házigazda, ezt kéne tennem.

– Minden dolgozóval kimész a kerti pagodába, hogy beszélgess velük?

– Csak azokkal, akik magukat okosnak tartva próbálnak beférkőzni a testvéreim közvetlen közelébe – dugta zsebre kezeit, a lemenő napfényben most világosnak tűnő szemei haragosan vizslatták arcomat. – Sok hozzád hasonlóval találkoztam már az évek során.

Az először rámülő meglepettség, döbbenet és valamelyest félelem az előttem álló férfi irányába hirtelen párolgott el, amikor felfogtam, mit is mondott pontosan.

– Hozzám hasonlók? Tudod, én kikkel találkoztam? Nem maffiavezérekkel, ez igaz, de olyan férfiakkal, akik mindenkinél többnek érzik magukat. Pedig a valóságban leginkább nagy semmik – mosolyogtam fel rá gúnyosan, ő pedig annyira összeszorította az állkapcsát, hogy láttam, ahogy az egyik ideg ugrálni kezd. – Te pedig pont ilyen vagy. Sok pénzed van? Gratulálok. Megvesznek érted a nők? Hű, ehhez is gratulálok. De belegondoltál már, hogy mi lenne veled mindezek nélkül? Hogy milyen lennél? Szerintem csak egy felfuvalkodott, pökhendi, mindent mindenkinél jobban tudó, arrogáns...

– Befejezted? – kérdezte felvonva szemöldökeit, közben tett egy lépést az irányomba. – Remek. Mindent tudok rólad, Rosalie Salinas. Azt is tudom, melyik kórházban születtél – nevette el magát erőltetetten, majd egészen közel hajolt a fülemhez.

Egész testemben megfeszültem, amikor forró lehelete csiklandozta a bőrömet. Hosszú, gyűrűkkel díszített ujjai felkaromat cirógatták. – De te semmit sem tudsz. És soha nem is fogsz. Lehet, hogy Ninat, Philipet, meg talán még Georgiot is sikerült átverned. De engem nem. Szóval azt ajánlom, hogy ne ellenkezz, ne csinálj semmit. Esténként ha kell, rázd magad a klubban és ennyi. Érthető vagyok?

Nagyot nyelve bólintottam. Volt valami a hangjában, amitől még a lélegzetem is elakadt. Volt benne valami rémisztő, valami sötét, amitől egész testemet beborította a libabőr. Nem olyan volt, mint amikor Philip magyarázott az errefelé érvényes szabályokról. Tőle nem rémültem meg. De Harrytől? Mikor ismét eltávolodott tőlem szemeibe néztem, melyek sokkal sötétebb árnyalatúak voltak, mint előtte. Bár az is csak a napsugarak miatt volt valószínűleg.

Mert ebben az emberben nincs egyetlen olyan dolog sem, ami a fényre, kegyelemre vagy bármi emberire emlékeztetne. A tekintete rideg és tekintélyt parancsoló volt, sehol egy kedves vonás az arcán, mint Ninanak. Vagy Philipnek. Semmi.

– Nem hallom.

– Érthető – húztam ki magamat, nyelvemmel végigszántottam ajkaimon, valamelyest észhez térítve magamat. – De csak hogy tudd. Ha annyira ismernél és tényleg mindent tudnál rólam, akkor azt is tudnád, hogy nem adom fel könnyen. Tudnád, hogy addig harcolok, amíg kell. És ha ez a harc most ellened van, akkor ellened van. De nem fogok lehajtott fejjel beállni a sorba és a kedvedre tenni. Éppen elég nő van ahhoz az emeleteden – biccentettem mosollyal az arcomon, amikor élesen szívta be a levegőt.

Elértem, hogy meglepjem.

Kezdetnek nem is olyan rossz.

Egyáltalán nem rossz.

•••

•••••••••••

❤️
midnightwhiteowl
Ladybady
ladyshitgirl
hungarianwriter
❤️