¡ a fordítások a Google-fordítótól származnak, ha valami esetleg hibás, azt előre is sajnálom és ha bárki tudja a helyes fordítást – kérem szóljon, örömmel javítanám ki!

•••

•••

Ahhoz képest, hogy a klub konkrétan a ház alatt volt kialakítva, meg kell mondjam – legalább háromszor akkora volt, mint Ray klubja New Yorkban. Ha pedig a felszereltségét, illetve szépségét nézzük, akkor az is biztos, hogy nem sok ilyen helyen fordultam meg ezelőtt. Egy sorban három bár helyezkedett el egymás mellett, pultjaik eleje fekete színben pompázott, rajtuk arany pálmafa levelekkel, a tetejükön pedig gránitból készült lap volt látható. Mikor mi négyen beléptünk a helyiségbe, az már csordultig tele volt emberekkel, akik közül első ránézésre legalább a háromnegyed mennyiség férfi volt, de akadtak azért néhányan, akik hozzám és Ninahoz hasonlóan a másik nemet képviselték. De így sem voltunk elegen ahhoz, hogy túlszárnyaljuk az idebent uralkodó férfi túlerőt.

A zene hangosan dübörgött a hangszórókban, betöltve az egész termet, melynek plafonjáról szebbnél szebb és óriási csillárok lógtak le, ezzel feldobva az egész hely hangulatát. Nem repestem az örömtől, amiért itt kellett most lennem, de az biztos, hogy összességében nem volt egy rossz látvány. Sőt. Ezt még a testvéreimnek is szívesebben megmutatnám, mint a new york-i szórakozóhelyet. Itt a férfiak nem egyszerű farmer-póló, vagy éppen fekete garbó együttest viseltek. A három fivérhez hasonlóan szinte mindenki ingben, szövetnadrágban beszélgettek, táncoltak vagy éppen a méregdrága flakonokból kiöntött italukat kortyolgatták, és akadtak néhányan, akik még egy zakót is képesek voltak magukra venni. Talán azért, hogy komolyabbnak tűnjenek. Vagy az is meglehet, hogy jól akartak kinézni a táncosoknak.

Hát. Nekem nem szükséges jól kinézniük.

– Philip!

A derekamat átölelő kar szorosabban fonódott körém, közelebb vonva magához. Nina egy kedves, talán nyugtató mosolyt eresztett meg irányomba, Georgio pedig frusztráltan sóhajtott fel.

– Victor.

Victor. Istenem, ezek az olasz nevek. A Georgio hallatán is meglepődtem, de a Victor is meglepően rosszul csengett a füleimben. Nem tudom miért pontosan, de valahogy képtelen voltam befogadni ezeket a neveket. Ellenben a Philip és Harryvel. Ezek angol nevek. Sokkal jobbak.

– Igazán jó buli lett, remélem a táncosok nem fogják elrontani ezt – veregette meg a mellettem álló férfi vállát gunyoros mosolyra húzva száját, majd megakadt rajtam a szeme.

Kirázott a hideg, amikor úgy nézett végig rajtam, mint egy oroszlán egy zebrán, mikor ebédidő környékén megéhezik. – Szia, szépségem.

Beleegyezésem nélkül kapta el a kezemet és emelte fel szájához, miközben enyhén meghajolt és apró, mégis nyálas csókot lehelt kézfejemre. Undorodott grimasszal az arcomon vártam, hogy végre elengedjen, és amint ez megtörtént, már a mellettünk elsietni próbáló pincér után fordultam, hogy elcsenjek tőle egy szalvétát. Amivel az állkapcsomat összeszorítva töröltem meg a szóban forgó kezemet.

– Nem tudtam, hogy Angliában vagyunk – motyogtam szemeibe nézve, amik hirtelen sötétültek el.

Aztán Victor arca dühössé változott, kilépett Philip takarásából, megragadva a felkaromat.

– Victor – szólt figyelmeztető jelleggel Philip, szemeiben úgyszintén düh tombolt. – Úgy hiszem tudod, mi a szabály. Nincs balhé a klubban. Ereszd el.

Nagyokat lélegezve bólintott, lassan pedig elengedte a karomat. Fájt ujjai szorításának helye, de igyekeztem ezt nem kimutatni. Nem adom meg neki az örömöt, hogy lássa, valóban fájdalmat okozott. Ha nem is nagyon, de valamennyire azért mégis. Rohadék.

– Találkozunk még, szépségem.

Ha rajtam múlik, akkor biztosan nem.

Philip gondterhelt sóhajt hallatott mellőlem, kezét végigszántotta haján, majd rám nézett, de még mielőtt bármit is mondhatott volna, Nina megelőzte.

– Imádtam! Komolyan, eddig soha, senki nem ellenkezett Victorral, de istenem, annyira ideje volt már! – hadart egyre szélesebb vigyorral az arcán, aztán a bátyára nézett. – Mikor kezd?

– Negyed óra.

– Akkor gyere, igyunk valamit. Hol fog táncolni? – kérdezett vissza mégegyszer, de az én gondolataim már valamiféle erős ital körül forogtak. Olyan szinten be vagyok feszülve, hogy tényleg szükségem van valamire, ami segít abban, hogy felszabaduljak, mert így olyan leszek a táncban, mint valami berozsdásodott robot. Vagy bármi, ami képes berozsdásodni. – Hű. Harry előtt fogsz táncolni, te tudtad ezt?

– Nina, mióta a bátyád kéretlenül berontott az életembe, én szabályosan semmit se tudok – csóváltam meg fejemet lemondóan, hagyva neki, hogy a hozzánk legközelebb eső bár pulthoz vezessen.

– Két feles.

Rám nézett.

– Legyen négy.

•••

Forgott velem a világ.

A zene átjárta egész testemet, a hajam nagy része vállaimra, nyakamra, hátamra, de még a mellkasomra is rátapadt. Szaporán kapkodtam levegő után, de az illuminált állapot és a fülledt atmoszféra a klubban egyáltalán nem segítette a helyzetemet. A legkevésbé sem, akárcsak a tudat, hogy Nina annyi feles poharat nyomott a kezembe, amennyi tíz percbe belefért. Mondanom sem kell – tíz percbe rengeteg feles képes beleférni. Rengeteg. Túlontúl sok.

A nagy alkohol mennyiség a szervezetemben pedig nem csupán a testem alapvető funkcióit befolyásolta túlságosan, hanem természetesen a lelki állapotomat is földre küldte.

Így történt, hogy Nina – szintén eléggé ittas állapotban – legyezte az arcomat egy menükártyával. Azzal a naggyal, amelyik olyan, mint egy normális papír, csak fóliázva, ami által kemény "papír" lesz belőle. Amire minden ital nevét és árát kinyomtatták persze.

– Most miért könnyezel? Ne sírj, el fog folyni a sminked és akkor fekete lesz az arcod és úgy nem engedhetlek fel a színpadra. Rosalie!

– Füst..füstöt legyeztél a szemeimbe, örülök, hogy nem folynak ki – néztem rá szúrósan, de hamarosan mindketten hangos nevetésben törtünk ki.

Aztán mozgolódást vettem észre a klub közepén, ahol az eddig táncoló emberek most két irányba húzódtak el egymástól, hagyva, hogy hárman elsétáljanak köztük, a hirtelen kialakított folyosón.

– Cazzo alla vita! Rosalie, induljunk, gyerünk.
[olasz: cazzo alla vita - kibaszott életbe]

  – De helyes fiú most hozza a koktélomat.

Nina egy pillanatra megakadt a klub felmérésében és értetlenül rázta meg a fejét, amíg vetett rám egy gyors pillantást. – Bírom a részeg énedet, Salinas, de azok a bátyáim. Akik mellett sétálnom kéne. Ott. Éppen most. Neked meg ott kéne lenned. Éppen most.

  – Éppen most – motyogtam az orrom alatt, kuncogva Nina idegességén. – Nem ugyanazt jelenti a kettő?

Megint meglephettem, mert egy pillanatra megfagyott, de végül nevetve bólintott egyet és megragadta a karomat. – Sietnünk kell, jó? Táncolnod kell. Gyere, ne állj meg, addig talán észhez térsz valamennyire. Lo spero.
[olasz: lo spero - remélem]

Hagytam Ninanak, hogy gondmentesen araszoljunk el egészen a színpad melletti részhez, ahol senki más nem volt, csak mi ketten, meg tőlünk néhány méterre a férfiak, akik hol hárman, hol négyen, hol pedig öten ücsörögtek a nagy és széles, piros bőrrel bevont kanapén, egyre többször pillantva a pódium irányába. Tehát a mi irányunkba. Leginkább mondjuk az én irányomba. Valószínűnek tartom, hogy legtöbbjüknek Nina arca már ismerős, pláne úgy, hogy a klub tulajdonos, a főnök és a harmadik férfi, akinek címét még nem ismerem, húga.

  – Oké. Menni fog, ugye? Nem akarom, hogy elájulj, vagy valami, mert akkor tuti kiraknak. Rosalie? Mondd, hogy menni fog. Kérlek.

Tompán érzékeltem csak az engem körülölelő környezetemet, az események, hangok néha kisebb, néha meg nagyobb foszlányokban értek el hozzám, de Nina idegességet, kétségbeesést tükröző arca kristály tisztán bekúszott az illuminált elmémbe.

  – Rosalie?

  – Megyek – bólintottam, kicsit eltoltam magam elől, majd valamelyest bizonytalan, remegő belsővel lépdeltem fel a lépcsőn, és álltam meg közvetlen a színpad közepén, ujjaimat az ezüst rúd köré szorítottam.

Pörög velem a világ. Kell az a biztos pont. De mennyire.

Egy pillanatra úgy tűnt mindenki abbahagyta eddigi tevékenységét és irányomba fordult, kíváncsian várva, mégis mit akarhatok én a színpadon. Majdnem felnevettem, amikor beugrott, hogy néhányan tényleg feltehetik maguknak ezt a kérdést.

Várva, hogy az eddigi zene lassan elérkezzen a végéhez – sosem táncolok úgy, hogy nem a dal legelső másodpercében kezdem el – elnéztem a tőlem alig egy méterre elhelyezett kanapé irányába. Ez, a többivel ellentétben, piros bőr helyett teljesen fekete volt, és ez volt az egyetlen, ami akkora volt, mint másnak a fél nappalija. Négy személy foglalt rajta helyet, a bal oldalon ült elsőként Nina, kinek arca kipirult és izzadtságtól csillogott, rögtön őt követte Georgio, mellette volt Philip, aki figyelmeztető biccentéssel akart jelezni nekem valamit, csak nem tudom mégis mit, mellette pedig, középen..középen ült Harry.
Élesen szívtam be a levegőt, kitágítva ezzel tüdőmet, miközben próbáltam a lehető legfeltűnésmentesebben megfigyelni az arcát, annak vonásait és az esetleges érzelmeket, amiket talán smaragdzöld szemeiből is ki tudtam volna olvasni. De nem így történt. Konkrétan semmit sem tudtam kikövetkeztetni abból, amit láttam, mindössze annyit, hogy rideg. És távolságtartó.

Ha akarna, se lehetne ennél ridegebb.

Aztán a zene egy pillanatra elhalkult, amint elérkezett a végéhez.

Ujjaim szorosabban fogták közre a fémet, szemeimet lehunytam és már át is adtam magam a ritmusnak.

És imádtam.

Minden egyes pillanatát.

Egyetlen egyszer sem nyitottam ki szemeimet, csak a zene mély dübörgését követve ringattam csípőmet, enyhén behajlítva térdeimet, amik a második zene közben felhagytak a kisebb remegéssel, amit talán az a rengeteg szempár okozott. Vagy amit az a szempár okozott. A smaragdzöld.

Fütyülés és néhány mélyről feltörő moraj hangzott fel, amikor egyik lábamat a rúd köré lendítettem és hátradőlve perdültem néhányat. Tetszett nekik amit csináltam és ezt a helyzetem ellenére is örömmel fogadtam. Nem azért mert büszke voltam arra, hogy ezt csinálom. Leginkább azért, mert csak ilyen formában ismertek el úgy, mint egy nőt. Még akkor is, ha nekik csak egy egyszerű cédának tűnök.

Így hát újból perdültem. És amikor a zene elhalt, kinyitottam szemeimet és gyors tempóban kalapáló szívvel a szintén gyorsan emelkedő és süllyedő mellkasomban, kinyitottam szemeimet. Nem néztem másra. Nem tudtam másra nézni.

Csak figyeltem, ahogy ördögi mosoly kúszik fel arcára, terpeszbe téve lábait előre hajol és könyökeit a térdeire pozícionálva lassú tapssal csatlakozik a néhány férfihez, akik így jelezték tetszésüket. Smaragdzöld szemei szinte azonnal összekapcsolódtak enyéimmel, de még akkor sem szakítottuk meg a kontaktust, amikor Nina ezer wattos vigyorral az arcán pattant fel a kanapéról és iramodott meg a színpadhoz, kinyújtva nekem a kezét, hogy lehúzzon onnan.

  – Ezt meg kell ünnepelnünk! – kiáltotta, elmarva kezemet és maga után húzott a bárhoz, ahol az iménti másfél óra előtt is voltunk. – Négy feles!

Amíg az italainkat vártuk, gyors pillantást vetettem az emberekre a vállam felett. Mintha az előbbi üdvrivalgás meg sem történt volna, mindenki visszatért a táncparkettre, hogy a felszolgáló lányokkal táncoljanak. Vagy inkább élvezzenek el ruhában. Sokan pontosan erre hajtottak, ahogy elnéztem őket. Aztán róluk továbbvezettem tekintetemet, egészen pontosan a kanapéhoz, amin a három férfi még mindig kényelmesen foglalt helyet, nem törődve az őket megközelíteni próbáló emberekkel. Csak ültek és ahogy elnéztem beszélgettek.

Ő pedig mintha megérezte volna, hogy nézem, felém kapta fejét.

  – Szép munka.

•••

❤️
midnightwhiteowl
Ladybady
hungarianwriter
ladyshitgirl
❤️