¡ a fordítások a Google-fordítótól származnak, ha valami esetleg hibás, azt előre is sajnálom és ha bárki tudja a helyes fordítást – kérem szóljon, örömmel javítanám ki!
•••

•••

Mindenki minket nézett.

Nem, a nézett, az kifejezetten enyhe kifejezés arra, ahogy a hatalmas beltérrel rendelkező házban lévő emberek mindegyike nagyra nyílt szemekkel fordult felénk, akadt meg a mozdulatsora kellős közepén vagy éppen zúgott le kis híján a lépcsőn, amikor észrevett minket. Philip úgy tűnt a legkevésbé sem zavartatja magát, de engem egy kissé megfagyasztott a hirtelen és nagy figyelem, aminek egyértelműen a középpontjában álltam.

És az is biztos, hogy amikor azt mondtam, hogy szívesen hasonlítanék a napra, akkor azt nagyon nem így gondoltam. Egyáltalán nem.

Az erejének, annak örülnék, nagyon is, na de annak, hogy mindenki tekintetét kivívja magának? Nem. Arra nincs szükségem.

  – Olyan feszült vagy, hogy komolyan nem tudom elképzelni hogyan tudsz minden este férfiak előtt táncolni. Lámpaláz nélkül – csúsztatta tenyerét a derekamra, közelebb vonva magához, így testem bal oldala az ő jobbjához préselődött.

  – Az más. Teljesen más. És örülnék, ha nem taperolnál. Igazán.

Elnevette magát, amitől egész testemen végigfutott a hideg, amit ő a kabátomnak köszönhetően nem vett észre. Különben is, szerencse, hogy az egyáltalán rajtam van. Bizonyára futótűzként terjedne a hír arról, hogy a főnök öccse egy a kelleténél jóval többet mutató ruhába bújtatott vadidegent hozott haza magával. Már így is biztos vagyok benne, hogy az öt emeletből legalább három tudomást szerzett az érkezésemről. Meg mernék rá esküdni, hogy valamelyik takarítónő kezében nég egy telefont is láttam.

  – Nem taperollak – motyogta. – Csak lelki támaszt nyújtok. Díjazhatnád.

  – Tudod mit díjaznék úgy igazán? – fordítottam felé fejemet dühösen pillantva rá. Nem reagált semmit kérdésemre, csak előre meredve folytatta a lépcsőfokok megmászását. – Ha hagynád, hogy haza menjek és elfelejtsük ezt az egészet.

Elmosolyodott, de ez megint az a cinikus, engem lekicsinylő mosolya volt. Amit egyre jobban szerettem volna letörölni a képéről.

És amilyen ideges már amúgy is voltam, ez tulajdonképpen igazán elképzelhető cselekedet lett volna. Szinte éreztem a mélyről feltörekvő vágyat, hogy valamelyik tenyerem az arcán csattanjon, de visszafogtam magam, amikor ujjai a kabátomon keresztül is belemélyedtek húsomba.

  – Ezzel csupán csak annyi a baj.. – sóhajtott teátrálisan megcsóválva a fejét, majd folytatta: – ..hogy a bátyám tényleg kiváncsi rád. Pláne azóta, hogy elmeséltem neki, mik történtek köztünk tegnap éjszaka abban a klubban. Jó, mondjuk ez a rész annyira nem érdekelte, de a táncos fele annál inkább. Kevés a táncos lány a háznál, kellenek az újoncok, akik hoznak egy kis színt a látogatóink itt töltött napjaiba. Szóval felejtsd el. Maradsz és kész. Ha pedig szökni próbálnál..

Nagyot nyeltem, miután megtorpant a negyedik emeletről az ötödikre vezető lépcső közepén, majd annyira közel hajolt a fülemhez, hogy forró lehelete és ajkai bőrömet súrolták.

Arcán megint elterült az a gúnyos vigyor.

  – Azt ajánlom ne tedd. Én sem vagyok egy kedves személyiség, de a bátyám.. a bátyám valami egészen más. Általában az ellenszegülők gyenge pontját játssza meg. Ami neked, mint azt tudjuk, a családod. Almeno non a causa loro, bellissima.

  – Nem értek olaszul – közöltem összeszorított állkapoccsal, ami által a hangom is mélyebbnek tűnt az eredetinél.

  – Kár érte – tűrt fülem mögé egy hajtincset. – Legalább miattuk ne tedd. Ezt mondtam. Gyönyörűm.

Láttam az arcán, hogy tudta. Tisztában volt vele, hogy nem fogok meglépni egy esetleges szökést. Már akkor tudta, amikor a közös éjszakánk másnapján belépett a bárba és kifizette a kért összeget. Tudta, hogy ha addig élek is, a családomat sosem fogom kockára tenni. Még a saját szabadságom érdekében sem. Soha.

Az évek során megtanultam valamit. Nem nagy dolog, nekem mégis többet jelent mindennél, amit valaha az iskolában tanítottak volna nekem. Lehet, hogy sokan azt gondolnák rólam, hogy csak azért, mert nem jártam gimnáziumba, mert nem voltam egyetemista és lényegében rendes munkám sem volt, nem vagyok normális ember, de az biztos, hogy ezek a személyek tévednek. Többet tudok az életről, mint olyanok, akik hosszú éveket töltöttek az iskolapadban, hogy aztán öltönyben járjanak irodából irodába, legyen bármi is a pontos feladatuk. Nekem tizennégy évesen helyt kellett állnom. Fel kellett nevelnem három kisgyereket. Miközben én magam is gyerek voltam még. Senki nem kérdezte meg, hogy kell-e segítség. Az apám rám hagyott mindent. A francba, tizenöt évesen már én fizettem be a csekkeket! Tizenhat évesen én mentem be Vincenzo és a lányok szülői értekezletére, mert senki más nem volt, hogy bemenjen. Szóval, összegezve, az élet megtanított arra, hogyan ne függjek másoktól.

Ahogy arra is megtanított, hogy a család fontosabb. Mindennél. Még a saját szabadságomnál is. Mert mit ér a szabadság, ha közben minden szerettem magamra hagy? Jobb azzal a tudattal élni, hogy még így is őket védelmezem. Sokkal jobb.

  – Tehát. Mielőtt bemegyünk. Fussunk végig a szabályokon, jó? – várt egy pillanatot, aztán megint ledarálta a követelményeit. Vagy a ház szabályait, igazából tökéletesen mindegy. Mondatok, amik előtt kénytelen vagyok fejet hajtani, ha egyszer, valamikor, élve szeretném elhagyni ezt a telket.

Philip befejezte utolsó mondatát, aztán kopogott kettőt az ajtón és lenyomta a kilincset, anélkül, hogy várt volna bármiféle válaszra.

  – Meglepődtem volna, ha nem te lépsz be azon az ajtón, Philip.

A hang nem onnan érkezett, amire én számítottam, tehát a szoba kellős közepén található hatalmas íróasztal mögül, hanem annak bal oldaláról.

A szívem hevesen kalapált mellkasomban, szemeim gyorsan cikáztak végig a már csak ránézésre is rosszat sejtető szobán, annak is minden egyes pontján, majd érkeztek meg a kanapéhoz, amin három személy ücsörgött.

Egy fiatalabb lány, aki könnyedén lehetett velem egyidős, de az sem lepett volna meg különösebben, ha fiatalabb lenne nálam. A szobát körülvevő kevéske fénynek köszönhetően fogalmam sem volt, pontosan hogy néznek ki az egymás mellett helyet foglaló személyek, csak azt tudtam megállapítani, hogy ketten férfiak, a bal szélen ücsörgő pedig nő. Mást nem láttam.

  – Ezt bóknak veszem. De van egy jó hírem! – tette hozzá megint szorosabban tartva kezét a derekamnál, mire felmordultam. – Elmentem a bárba, amelyikről meséltem neked. És... elhoztam a táncos lányt.

  – Már lányokkal is kereskedtek?!

  – Először is, vegyél vissza egy kicsit, Nina – szólalt meg a másik férfi, aki a kanapé jobb oldalán ült, eddig csendesen figyelve az eseményeket.

Nina. Istenem, mit meg nem adnék azért, hogy magamhoz öleljem a húgomat.

  – Másodszor pedig, nem kereskedünk. És ahogy Georgio is mondja, vegyél vissza. Még mindig nem vagy benn az üzletben, úgyhogy..

  – Elég legyen.

Megrándult a gyomrom, a mély, rekedtes és a magából már az első hallásra is rémületet árasztó hang hallatán. Aztán automatikusan tettem egy lépést a Philippel ellentétes irányba, aki azonban megint belém nyomta ujjbegyeit, közelebb húzva magához. – Egy szót se. Világos?

  – Istenem, ha még egyszer megkérdezed, hogy világos-e, amit mondasz, szerelek magamra egy lámpát és majd azt kapcsolgatom!

A szoba elcsendesedett, Philip szorítása megint erősebb lett, forró lehelete pedig szaporábban érkezett meg az arcomra, mint ezelőtt. Mit is mondott? Ne beszéljek, amíg nem kell? És hogy figyeljék a hangnemre? Hoppá.

  – Tyűha. Beléd fagyott a szó, Philip? – érkezett a kanapéról a női hang, megtoldva kérdését egy kis nevetéssel.

Az ablakok elé húzott sötétítő függönyöket hirtelen húzták szét, a nagy erejű napfény hatására pedig mindkét szemem lecsukódott, saját akaratomon kívül. Aztán, amikor lépéseket hallottam, amik az irányunkba tartottak, lassan felnyitottam őket.

Szétváltak ajkaim, amikor a fényben megfigyeltem a felém közeledő férfit.

Magas, szent ég, van legalább százkilencven centiméter, széles vállai vannak, mellkasa pedig szintén szépen kidolgozott, izmos, ami miatt csak úgy feszült rajta a hófehér ing. Mivel az első négy gombot nem vette használatba, mellkasának felső része szemeim elé tárult, rajta valamiféle tetoválással, amit a ruha végett nem tudtam egészen pontosan kivenni, mégis mi lehetett, de..de ez onnantól kezdve nem érdekelt, hogy feljebb vezettem pillantásomat.

Haja hosszú, rakoncátlan, göndör tincsekben hullott vállaira, és szinte fodrászok képességeit megszégyenítő tökéletességgel keretezte arcát, ami..aminél azt hiszem egész életemben nem láttam még szebbet. Mármint, félreértés ne essék, van egy bizonyos férfi ideálom nekem is, mint a bolygónk más női lakosainak, de ez nem azt jelenti, hogy egy olyan igazinak tűnő szépség, mint amit az előttem álló férfi a magáénak tudhat, ne vonja magára a figyelmemet. A teljeskörű figyelmemet.

  – Kicsit heves, nem gondolod? – intézte szavait az öccsének, miután egy futó pillantás után rá emelte szemeit.

Nem bírtam megállni, hogy ne bámuljam.

Beszéd közben mozgott az ádámcsutkája, amitől csak még jobban nézett ki. Arccsontjának vonala élesen mutatkozott, amitől csak még férfiasabban festett, mint korábban. Arról nem is beszélve, hogy a szemei.. Nos. A szemeire nehéz szavakat találnom. Talán azért, mert egyik sem felelne meg annak, amit éreztem, amikor összekapcsolódott a tekintetünk. Olyan volt, mintha a felismerés suhant volna át szemein, de ez el is tűnt onnan, amikor Philiphez kezdett beszélni. Először azt mondtam volna, hogy világos zöld szemei vannak, de amikor megint rám nézett és alaposabban megfigyeltem szemeit, rájöttem, hogy nem egyszerűen zöldek. Olyanok mint a drágakő, amiért sokan megvesznek az ékszerboltban. Pontosan olyan.

Verde esmeralda.
[verde esmeralda - smaragdzöld]

  – Igen, de tanítható. Viszont a táncban jó. Túl jó ahhoz, hogy ne hozzam ide. Te is tudod, mit csinált Victor a legutóbbi alkalommal. Kell az újdonság. Ő pedig pontosan ilyen. Napi szinten megfordult abban a klubban vagy száz férfi. Sokan minden héten visszamentek. Miatta – biccentett irányomba Philip, az előttem álló férfi, a bátyja pedig ismét rám nézett.

  – Kit takar pontosan az ő? – kérdezte végül, összefonva maga előtt kezeit. Ekkor tűnt fel, hogy mindkét kézfejét ugyanúgy fekete tinta borítja, mint mellkasát.

  – Ros..

  – Rosalie. Rosalie Salinas – nyújtottam ki kezemet az irányába, igazából magam sem tudom miért. De mégis megtettem.

Mindkét szemöldöke felszaladt, a kanapéról ugyanaz a női kuncogás töltötte be a szobát, Philip pedig megrándult mellettem.

De meg is fagyott, amikor bátyja elfogadta a kezemet.

  – Harry. Harry Styles.

•••

••••••••••••
❤️
midnightwhiteowl
Ladybady
ladyshitgirl
hungarianwriter
❤️