•••

•••

Hangosan csapódott mögöttünk az ajtó, miután Philip a csuklómat szorosan tartva lehúzott a harmadik emeletre, majd be az egyik olyan szobába, aminek ajtaja nyitva volt és amikor benyitott, nem nézett vissza ránk egy rémült személy. Ahhoz képest, hogy itt él, nem nagyon van képben az otthona elrendezésével.. nekem legalábbis így tűnik. Nagyon is.

  – Megkérdezném, hogy mégis mi a fasz volt ez, de nem teszem, mert jobbnak látom, ha egyszerűen csak figyelmeztetlek, Rosalie. Se velem, sem pedig mással nem engedhetsz meg magadnak ilyen hangnemet. Világos vagyok?

Világos. Azt hiszem az első dolog, amit keresek ebben a hatalmas épületben, az egy lámpa lesz, a fenébe is.

  – Érthető? – húzott közelebb magához, amikor elsőre nem válaszoltam azonnal.

  – Persze.

Bólintott, kezét végigfuttatta szőkés, fekete tincsein, majd nagyot sóhajtva nézett rám, mintha éppen gondolkozna valamin. Csak azt nem tudom, hogy mégis min. Szemei lassan figyelték meg arcom minden egyes szegletét, szerintem még az orromat körülvevő szeplőknek is nagy figyelmet szentelt, annyira elmerült a gondolatai sokaságában. Én pedig a kelleténél sokkal jobban szerettem volna tudni, mégis mik járhatnak a fejében. Őszintén érdekelt. Nagyon.

  – Nézd, tudom, hogy nem a leghétköznapibb találkozás volt a mienk...

Horkantottam. – Ebben akkor egyetértünk. Általában egy pasi sem visz ágyba a legelső alkalommal. Legalább néhány randit képesek kivárni.

A vicc az egészben csak az, hogy..nekem még nem volt barátom.

A munka és az otthoni teendőim közé általában bepréselődött az anyám ellátása, a testvéreim nevelése, néha a velük közös tanulás, amikor segítségre volt szükségük – férfinak helye sem volt az én hétköznapjaimban.

Na nem mintha úgy akarnám ezt beállítani, hogy a családom a hibás, amiért nem volt alkalmam randizni vagy egyszerűen csak ismerkedni. Nem, a legkevésbé sem. Elvoltam a magam világában. Belerázódtam egy háziasszony és egy anyuka szerepébe, elég hamar, ez pedig az egész életemet, sőt, magához az élethez való hozzáállásomat is lényegesen befolyásolta.

Engem nem izgattak a dolgok, amikért a velem egykorú személyek akkortájt odavoltak, nem jártam moziba, az éttermeket pedig a lehető legnagyobb ívben kerültem, amennyire az emberileg lehetséges. És a mai napig sem bánom, hogy nekem ezek kimaradtak. Mert amíg az illetők, akiknek mindez kijárt, most tanulják meg az olyan dolgokat, mint egy egész háztartás vezetése vagy éppen gyerekek nevelése, addig nekem ez már kisujjból megy.

De ez akkor sem jelenti azt, hogy örülnöm kéne a dolgok alakulásának.

Lehetett volna másmilyen az életem. Basszus, persze, hogy lehetett volna. Csak az a helyzet, hogy az apám döntött. Ő döntött rólam, az életemről, a jövőmről. Helyettem.

– Ezen sürgősen változtatnod kell, Rosalie. Tanuld meg, hol a helyed. Jelenleg a táncosok között, ami annyit jelent, hogy nincs feleselés. Érthető vagyok?

– Tisztán.

– Kiváló – vetett rám egy unott pillantást, aztán, akárcsak az előbb, ismét felsóhajtott. Mentolos lehelete csiklandozta bőrömet. – A lényeg...én nem akarok neked rosszat. Nem azért hoztalak ide. Ezt ne felejtsd el, rendben?

Összevontam szemöldökeimet, amikor halvány mosolyra húzta az ajkait, melyeket kevesebb mint negyvennyolc órával ezelőtt még sajátjaimon éreztem, ahogy kevésbé érzéki, de mégis hihetetlen heves csókban részesített a klub egyik emeleti szobájában. – Örülnék, ha esetleg megpróbálnánk barátok lenni. Egy olyan családban, mint amilyen a mienk, elkél néhány másféle ember barátnak.

– És mindig szexxel alapozod meg a barátságaidat?

Sötét árny suhant át az arcán, de összeszorította ajkait és élesen szívta be a levegőt.

  – Nem. De jó lenne, ha esetleg el tudnánk felejteni ezt a kis..

  – Eseményt?

Bólintott, végül kézfejének tetejével gyengéden megsimította arcomat és nekem hátat fordítva kivonult a szobából, ezáltal magamra hagyva engem.

A gondolataimat.

És a fájdalmat, amit egészen eddig képes voltam a gondolataim legkevésbé előhozott részlegébe.

A fájdalmat, amit Philip a valamelyest kedvesnek mondható viselkedésével sem tudott kompenzálni.

A fájdalmat, amit a családom hiánya okozott.

Mi família.

•••

Próbáltam, de nem voltam képes aludni. Pedig abban is biztos voltam, hogy amíg nem szükséges, én ebből a szobából nem fogom kitenni a lábamat.

Az, hogy már fiatalon elkezdtem táncolni, segített legyőzni a lámpalázat, ehhez kétség sem fér, de az, hogy egy olyan helyre kerüljek, ahol konkrétan úgy érzem magamat, mint egy sebzett szörfös a tengerben, cápákkal körülvéve, na, az olyan helyen nincs az a pénz, amiért én bármit is csinálok. Nem úgy, hogy senkit sem ismerek.
Philip kivételével persze. De őt sem fogom megkérdezni, hogy lenne-e oly szíves, hogy körbevezet a házban, amibe saját akaratomon kívül költöztetett be.

Olyan elcseszett egy helyzet ez, hogy ilyenben még sosem volt részem. Ez pedig nagy szó.

A táskámba begyűrt ruhákat már kipakoltam az üres szekrényekbe, de ez így sem volt elég ahhoz, hogy mindennapos mosás nélkül tudjak öltözködni. Három nadrág, egy pulóver és négy felső volt nálam, továbbá még fehérnemű is, aminek láttán lényegesen megnyugodtam. Legalább ennyi lesz nálam. A cipőket is betettem a szekrény azoknak szánt részébe, végül pedig a kabátomat és a tegnap esti ruhát is beakasztottam. Valamikor három óra tájt kiraktam a magammal hozott képet a családomról, akik annyira hiányoztak, hogy a mai nap folyamán nem első alkalommal kezdték könnyek szúrni a szemeimet.

Aztán magamra vettem a pulóvert és a két nadrágom egyikét is, majd bemásztam a két személynek is hatalmas méretű ágyba, magamra húztam a takarót és a közös fotónkat bámulva, könny áztatta arcomat a párnára hajtva aludtam el egy idő után.

Csak legyünk rendben. Csak legyenek rendben.

•••

Vincenzo arcát a kezeibe temetve ült a konyha asztal mellett, amikor húgai egymás után libbentek be a helyiségbe. Arcukon tisztán látható volt a meglepettség és értetlenség keveréke, amit bátyjuk jelenléte okozott.

Vagy sokkal inkább a kisugárzása.

Már megszokták, hogy Rosalie és Vincenzo mindig ketten várnak rájuk a konyhába, ahol, mire ők megérkeznek, a két idősebb testvérük már régen lejátszották a napi rutinjaikhoz tartozó szócsatákat. De most, ezen az amúgy is borongós, november végi reggelen az említett dolgok közül egyetlen egy dolog stimmelt. A bátyjuk. Azon kívül semmi más.

Rosalie sehol sem volt, megint, gondolta magának Luna, akinek alig néhány napja volt ehhez hasonló élménye, Nina azonban ugyanígy nem tudta hova tenni a szemei elé táruló dolgokat. Sehol egy tányér az asztalon, sehol egy vidáman dúdolgató nővér, a már jól megszokott cinikus, mégis vicces mosoly Vincenzo arcáról is hiányzott.

Mintha megérezte volna, mit gondolnak húgai, a végzős gimnazista elemelte kezeit a nyúzott és egyértelműen kialvatlan arca elől, fáradtan csillogó szemeit testvérei közt ide-oda mozgatva.

– Jó reggelt – szólalt meg végül Luna elsőként, akinek torkában egyre szaporábban vert a szíve, ahogy a rosszabbnál rosszabb elképzelések eldöntötték lelki szemeit. – Rosalie? Merre van?

Kíváncsian, nagyra nyílt szemekkel szuggerálták Vincenzo arcát, annak is minden egyes apró rezzenését. Próbálták összerakni a puzzle hiányzó darabjait, de úgy nehezen ment nekik, ha megint csak a korom sötétben tapogatóztak.

– Vince?

Nina hangja bizonytalanul csengett, ahogy kiejtette fivére nevét, aki azonban csak lesütötte szemeit és megcsóválta a fejét. A két fiatal lány egy gyors összenézést követően magától is rájött, hogy sokkal nagyobb súlyú problémával lesznek konfrontálva, mint azt bármelyikük is gondolta, amikor először meglátták Vincenzot.

– Lányok.. – kezdett bele végül, nehezen. – Rosalie.. Rosalie elment.

Elment.

Ugyan kicsik voltak, amikor az apjuk csak úgy eltűnt a házból, őket a kanapéra ültetve, hogy ott várják meg, amíg nővérük haza érkezik az iskolából, mégis tisztán emlékeztek az aznap történtekre. Luna és Nina, Vincenzoval együtt az étkezőben kergetőztek az asztal körül, amikor egyszer csak az apjuk sziluettje bukkant fel az oda vezető boltív alatt, ahogy fejével a nappalira biccent. Szófogadóan követték a férfit, mindhárman felmásztak a már akkor is elnyűtt ülőalkalmatosságra és várakozva pislogtak fel a férfire. Aki végül nem mondott sok mindent, csupán annyit:

– Amíg a nővéretek nem érkezik haza, nem mozdultok innen, rendben?

– Ez egy új játék? – érdeklődött Vincenzo összevonva szemöldökeit, a férfi pedig bólintott és halvány mosolyra húzta száját.

– Egy új játék.

Ez volt az utolsó dolog, amit Nina, Luna és Vincenzo az apjuktól hallottak. Nem köszönt el tőlük. Nem adott nekik puszit, ahogy egy utolsó ölelést sem. Semmit sem csinált, azon kívül, hogy bekapcsolta a tv-t, felkapta a táskáját és elhagyta a házat. A következő dolog pedig az volt, hogy Rosalie nevelni kezdte őket.

– Hogyhogy elment? Hova?

– És visszajön, nem? – kérdezte értetlenkedve Luna, megvárva, hogy Nina elhallgasson.

– Nem jön vissza. Legalábbis nem mostanában.

– Az nem lehet.. – vette a levegőt szaggatottan Luna, nem hagyva, hogy testvére a szavába vágjon. – Rosalieról beszélünk, az istenit! Soha, soha ebben az életben nem hagyna el minket. Nem csak úgy. Mindhárman tudjuk, hogy még az ördögnek is eladná a lelkét, csak, hogy minket megvédjen.

Vincenzo gondterhelt sóhajt hallatott, miközben mindkét húga arcát alaposan megnézte. – Nem magától ment el. Szerintem valaki elvitte.

•••

❤️
midnightwhiteowl
Ladybady
ladyshitgirl
hungarianwriter
❤️