• puta – [főnév] szajha •

•••

•••

Dühöngve érkeztem meg a munkahelyemre, amihez a sárga és fekete festékkel lefestett kocsi szállított el.

A novemberi éjszakák New Yorkban nem éppen a legkellemes hőmérsékletükről voltak híresek, ez pedig most is teljes mértékben kimutatta magát. Kezeimet a bőrdzsekim alatt minden egyes apró részlegen libabőr borítja be éppen, ahogy lábaimat és még a nyakamat is. Hangos, agresszív dudaszók közepette nyomtam a sofőr kezébe a fuvarért kért összeget, majd a jármű ajtaját becsapva elindultam a vékonyka utca vége fele, ahol legelőször hat éve jártam, azóta pedig minden éjszaka itt kötök ki. Minden egyes éjszakát itt töltök el. Az összeset, már hat éve folyamatosan.

Nagy szerencsém volt, hogy tudtam és szerettem táncolni, mert így a hely tulajdonosa konkrétan az élete árán sem akart volna elengedni. Ahhoz már akkor is túl jó munkaerőnek bizonyultam.

Az első három évben csak a színpadon táncolhattam, Ray mindenkinek úgy mutatott be, mint a színpadon táncoló tabu lányt. A tabu lányhoz pedig senki sem nyúlt. Nem azért, mert nem akartak, csakis azért hagytak békén, mert Ray azt mondta. Ha nem is ő a világunk legnagyobb szívével rendelkező embere, az biztos, hogy nem ő a legrosszabb. A tizenhetedik életévem betöltéséig ugyanis soha, egyetlen a klubot meglátogató férfi nem jöhetett a közelembe, csakis a távolról történő csendes szemle volt megengedett nekik. Mára mindez természetesen megváltozott, Ray, akárcsak az összes többi itt dolgozó nőben, bennem is a pénzt látja. A fenébe is, szerintem ha rám néz még a szemeim helyén is a dollár már jól megszokott jelét láthatja.

– Lassan füstöt eresztenek ki a füleid, Rosalie, történt valami?

Mordultam egyet, amikor a munkatársam, Bella nézett vissza rám a tükrön keresztül, szemöldökei kevés híján az orra vonala felett találkoztak össze, ahogy kérdőn vonta össze azokat. Megráztam a fejemet, majd egy adag vörös rúzst kentem ajkaimra.

Az igazat megvallva utáltam ezt a helyet, magát a munkát, a környéket – mindent utáltam, amit csak lehetett és ami ezzel volt kapcsolatos.

És mégis, tíz hosszadalmas, néha förtelmes év után én még mindig ugyanúgy felbukkanok itt negyed tizenkettő után néhány perccel, hogy fél tizenkettő körül frissen és üdén tudjak kivonulni a bár vendégeket fogadó részlegébe, hogy táncoljak. Nem, nem magamnak. Férfiaknak. Kedv és vággyal teli tekintetű férfiaknak, akik vagy azért vannak itt, mert ki akarnak szabadulni a szürke hétköznapjaikból, vagy pedig azért, mert vágynak egy kis..extrára.

– Rosalie, idő van, szedd össze magad és vedd fel a cipődet – tette le mellém a fekete magas sarkú lábbeliket Bella, majd kétszer-háromszor beletúrt hajába, így egy kis kócossággal feldobva külsejét.

Sóhajtva dőltem hátra a székemben egy pillanat erejéig és minden otthonról magammal cipelt problémát kiűztem a fejemből. Nem volt most erre szükségem. Vincenzonak igaza volt, hamarosan itt a karácsony, nekem pedig kellettek a plusz órák, hogy mindenből be tudjak vásárolni. Mindenből elegendő mennyiségben tudjak bevásárolni. Arról nem is beszélve, hogy az ehavi fizetésemből három testvérem zsebpénzét is le kéne fednem, mert még mindig nem jutottam el eddig.

  – Lányok, a klub tele van emberekkel, de sehol egy táncos, indulás, mégis mire vártok még? Tapsra? – Ray mély, egyben dühös hangjának hallatán gyors mozdulattal csúsztattam lábfejemet a magas fényű cipőbe, majd a székemből felállva igazítottam meg a melltartómat, és a tükrön keresztül megfigyelve magamat, végül mindent amit viseltem. Keveset mutattak belőlem, és ha a kint várakozó emberek keveset látnak, akkor én is keveset kapok. Kevesebb pénzt.

Bella mögött lépdeltem, folyamatosan mély lélegzeteket véve, ezáltal csillapítva a minden alkalommal bennem tomboló feszültséget és lámpalázat.

Minden este más a Dirty Dance nevezetű klubban, minden este mások a vendégek, eddig nem nagyon láttam két alkalomnál többször ugyanazt az arcot idebent, ez pedig mindig megalapozta az idegességemet, annak ellenére is, hogy amúgy már szinte teljesen sikerült megszoknom a helyzetet. A helyzetemet. Ami végülis nem volt nehéz, csak..csak nem az, amiről én annak idején, nyolcadik osztályosként álmodoztam. Ez volt a legrosszabb dolog, ami valaha történhetett velem, ahhoz képest amire valójában vágytam volna.

Amíg pedig a testvéreim nem repülnek ki ebből az elcseszett életből és kezdenek el egy saját, lényegesen normálisabbat, addig nekem ebből nincs kiút. Kénytelen voltam minden este magamra venni a kihívóbbnál kihívóbb ruhákat, a hatalmas sarkakkal rendelkező cipőket, az arcomat pedig a lehető legfüstösebb smink alá kellett rejtenem, ahhoz, hogy megteremtsem azt a pénzt, amiből gond nélkül képesek voltunk megélni úgy, mint egy normálisan működő család.

  – Hé! – néhányat pislogva néztem Bellara, aki az első, kisebb színpad felé fordult. – Sok sikert!

Halvány mosollyal az arcomon bólintva köszöntem meg biztatását, majd tovább folytattam utamat a saját részlegemhez. Immár második éve enyém a legnagyobb színpad, amelyik körül leginkább csak olyan férfiak terpeszkednek, akik nagyobb összegeket a kasszánál hagyva fizetnek be az élő műsorra. Rosalie műsorára.

Felsétáltam a fekete pódiumra, majd szapora lélegzettel álltam meg közvetlen a rúd mellett, ujjaimmal körül ölelve azt, így megkapaszkodva benne. Sokan voltak. Ma is sokan voltak. Nem számoltam meg pontosan, mert a szemem sarkából láttam, hogy a bárpultnak dőlve Ray szuggerált folyamatosan, de szinte biztosra veszem, hogy legalább harmincan voltak itt. Nyitáskor. Hol van még az éjszaka vége..

  – Gyerünk, puta, nem ezért fizettem! – üvöltötte valaki, mire kizökkentem a transzból, amibe könnyen meglehet, hogy már néhány perce kerültem bele. Francba.
[puta – szajha]

Az elégedetlen hangokat kizárva elmémből hagytam testemnek, hogy eggyé váljon az ezer decibellel dübörgő zene ritmusával, majd a lehető legmocskosabb módon kezdtem táncolni. Nekik. A férfiaknak, akik azért fizettek, hogy lássanak engem egy kisebb színpadon, hol a rúdon pörögve, hol pedig a pódium szélén ülve, nekik mozogva a ritmussal tökéletes összhangban. A férfiaknak, akiknek valamelyest hálás is lehetnék, hisz ebből a pénzből képes vagyok eltartani a családomat.

  – Szünet! – kiszáradt szájjal és az izzadtságtól nyakamra, vállaimra, hátamra, de még a homlokomra is tapadt hajamat félresöpörve siettem elhagyni a pódiumot, hogy aztán Bellaval egyetemben bevonuljak az öltözőbe.

Ray hamarosan, mindössze néhány másodperces csúszással lépett be a kettőnk közös öltözőjébe, majd diadalittas mosollyal az arcán lengette meg az első kör bevételeit. Nagyra nyíltak a szemeim. Ez jóval több volt, mint amit még egy hete szedtünk be.

  – Lányok, lányok. Hihetetlen. A tegnapi háromszorosa – nyalta meg ajkait, aztán két részre szedte a kezei közt tartott köteget, fele-fele arányban nekünk nyújtva. – Csak így tovább.

Elámulva álltunk egymás mellett Bellaval, mindketten alig felfogva mégis mennyi pénz lapul most a kezeinkben.

  – Azt a kurva..

  – Ó, és Rosalie?

  – Igen? – emeltem szemeimet a folyosóra kilépő férfi arcára, mire furcsa dolog történt.

Ray arcán kedves mosoly pihent. Kedves. Ray sosem mosolyog kedvesen.

  – A pultnál vár rád valaki. Közel ezret fizetett azért, hogy eltölthessen veled egy órát.

  – Mi? De hisz én a színpadon va..

  – Nem, ma már nem. A bár mellett vár rád, igazíts magadon egy kicsit és menjetek az emeletre. Az ezüst szoba a tiétek. Minden ott van, amire szükségetek lehet.

Értetlenül, hatalmas súllyal a mellkasomon követtem figyelemmel, ahogy a főnököm hosszú léptekkel sétál végig a folyosón, majd a két részes ajtót kilökve maga előtt visszatért a klub életteli atmoszférájába.

  – Uram atyám, Rosalie! Baszki, baszki, ez...ezer dollár egy óráért? Megvesznek érted a pasik anyukám – csóválta a fejét hitetlenül, az én gondolataim azonban továbbra is csak össze-vissza csapongtak a fejemben.

Ezer dollár. Egy óra. Velem. Egy ismeretlen férfi. A francba, erre ezelőtt soha nem volt még példa.

  – Nem fogok vele menni – nyögtem ki végül, Bella pedig elkerekedett szemekkel kapta fel fejét, a fekete szemhéjtust a földre ejtve. – Én..én táncolni vagyok itt, nem vagyok..nem vagyok..

  – Céda? – kérdezte, hangja csendes, nyugodt volt.

Bólintottam.

Bella nagyot sóhajtva vakarta meg a homlokát, aztán oldalra biccentette a fejét és kissé aggódva pislogott rám.

  – Nézd..ez hatalmas változás, én megértem, de te is tudod, hogy mindketten azért baszakodunk itt, mert muszáj. A muszáj pedig muszáj. Ha most ellent mondasz, Ray simán kiteheti a szűrödet, és akkor..

  – Semmim sincs – fejeztem be helyette, ő pedig biccentéssel jelezte, hogy így van.

Ugyanezt akarta mondani.

•••

Remegő lábakkal haladtam végig a folyosón, ami az öltözőnket kötötte össze a klubbal, majd ugyanazon az ajtón léptem be, amin alig negyed órája Ray is visszatért a hangos zenével és mostanra teljesen lerészegedett emberekkel megtöltött helyre. A bárpult azon oldalán sétáltam, ahol a kiszolgálók lehetetlent nem ismerve, durván izzadva készítették a másodpercenként leadott rendeléseket.

Csendben és a lehető legfeltűnésmentesebben igyekeztem elérni a pult azon végét, ahol egyetlen egy férfi ült, fekete bőrdzsekit viselt, fekete – néhány szőkére festett tinccsel ellátott – haja rakoncátlanul hullott a homlokába, szemeivel folyamatosan kutatott valami után. Valaki után. Valószínűleg utánam.

  – Bocsánat – kerültem meg a pultot és álltam meg közvetlen mellette.

A mellkasom gyors tempóban emelkedett és érkezett vissza az eredeti helyzetébe, míg szemeim kétségbeesetten vizslatták a férfi arcát. Arccsontjai élesen mutatkoztak bőre alatt, ajkai teltek voltak, szemei pedig feketén csillantak rám, amikor karján érzékelt érintésemnek hála rám nézett.

  – Rosalie – ejtette ki nevemet, mintha már ezer éve ismert volna, de mindketten tudtuk, hogy ez nem így van. Jó az emlékezetem, nehezen felejtek, szóval biztos, hogy nem ismerjük egymást. Nem hogy rég óta nem, egyáltalán nem ismerjük egymást. A legkevésbé sem.

  – Így hívnak – szedtem össze a bennem valahol nagyon mélyen eltuszkolt magabiztosságot és önbizalmat. Nehéz volt, a doboz pedig durván pókhálós. – A főnököm mondta, hogy..

  – Hogy fizettem egy kettesben eltöltött óráért. Valami ezüst szobát említett, vagy mit. Mehetünk?

Belülről erősen haraptam a számba, mire még az azt elhagyó vér fémes ízét is éreztem.

  – Mehetünk.

Csendben – bár a dübörgő zene miatt így sem úgy sem lettünk volna képesek hallani a másikat – szedtük a lépcsőfokokat, egymás mellett haladva, majd az emeletre érve megtorpant. Összevont szemöldökökkel néztem rá.

  – Ez az első alkalmam itt, fogalmam sincs merre tovább. Vezess – ejtett meg egy halvány mosolyt, mire a hasamban valami megmozdult. Vagy a mellkasomban. Nem tudom, de valami biztosan megmozdult bennem, ugyanis hirtelen forrónak éreztem az arcomat.

  – Erre...

  – Philip. Philip vagyok – mondta, amikor hezitálva néztem rá, nem tudva mégis mi lehet a neve.

  – Rosalie.

– Tudom. Fogalmad sincs, hogy mennyire tudom – motyogta, szemeinek árnyalata pedig egy fokkal sötétebb lett.

Megszakítás nélkül meredtünk egymás szemeibe, amikor a semmiből tett egy lépést felém, kezeit arcomra tapasztotta és száját erőteljesen nyomta enyéim ellen.

Ezzel pedig elindított valamit, amit...

Amit aztán tényleg soha, de soha nem akartam megtenni.

Vagy amivé soha nem akartam válni..

Soha.

••••••

midnightwhiteowl ❤️❤️
Ladybady 🥰❤️
ladyshitgirl ❤️
hungarianwriter ❤️🥰