•••

•••

Fejfájással, de olyan erejű fejfájással keltem fel reggel, hogy örültem, amiért egyáltalán életben voltam még. Keservesen nyögtem fel, amikor két kezemen megtámasztva testemet, próbáltam ülőhelyzetbe tolni magamat, de amikor a kezeim feladták a küzdelmet, tompa puffanással zuhantam vissza a fekete huzattal rendelkező párnákra, ami után a takarót már feljebb is húztam magamra. Hihetetlen kényelmes volt ez az ágy, az ágynemű friss és kellemes illattal lengte körbe a szobát, de gyanítom, hogy az éjszaka folyamán átvett egy elég nagy részt a klubban magamba szívott cigaretta és szivar füstből, ami nem csak az éjszakai ruhámon volt érezhető, de a hajamon is, amibe könnyedén meglehet, hogy a kellemetlen szagok alapján még egy kis Bacardi is került. Pfuj.

Nem tartozok a nyafogós és állandóan sírni akaró emberek közé, de van egy bizonyos határ az undorító dolgoknak, amik az én határaimat is nagyobb erővel feszegetik. Ilyesmi például az alkohol, ami a hajamba folyt. Nem tudom, pontosan hogyan, de odakerült és ez a legkevésbé sem nyerte el a tetszésemet. Nagyon nem.

Néhány mély sóhajt követően aztán összeszedtem magamat, a lelki és fizikai erőmet összekapartam és a takarót ledobva magamról kimásztam a magas ágyból, meg sem állva a szekrényig, ami..

Hogy a francba?

Tele volt.

A szekrény, elnézést, a két ajtós gardrób, ami tegnap szabályosan kongott az ürességtől és mindössze csak az én néhány, gyorsan összeszedett holmim pihent a belsejében, most csordultig meg volt pakolva ruhákkal. Cipőkkel. És egy két papucsot is véltem felfedezni a szekrény aljában.
Mivel a munkám már eddig is elég jól fizetett ahhoz, hogy a családomnak ne kelljen semmiben sem hiányt szenvednie, így nem az elém táruló ruha mennyiség lepett meg a leginkább, hanem sokkal inkább az, hogy miért kaptam mindezt. Vagy hogy mikor. Mert az biztos, hogy nem tudok olyan mélyen aludni, hogy ne vegyem észre a szekrényt megtöltő embereket.

Azt hiszem sürgősen ránk fér egy beszélgetés Philippel.

Értem én, hogy azt mondta, legyünk barátok, de mindennek van határa. A barátságnak is. De amúgy sem vagyunk barátok. Nem is leszünk. Nem kell olyan barát, aki önös vágyai és akarata érdekében betrappol az életembe, amit aztán egyetlen csettintésre ripityára zúzott a hülye mosolyával, a hülye hatalmával, továbbá az ugyanolyan hülye nevével. Styles.

Angol név, ők mégis olaszul beszélnek. Erre varrjon valaki gombot.

Mi nem csináljuk ezt. Spanyol a nevünk, spanyolul beszélünk egymás közt néha, de mi valóban spanyol nyelvű földről származunk. A szüleink még Mexikóból költöztek Amerikába, amikor a nagyszüleim megtudták, hogy az anyám a házasság előtt esett teherbe velem. Mondhatni egyszerre voltam áldás és balítélet a szüleim életében.

Áldás, mert mama mindig azt mondta, hogy nélkülem sosem fordult volna olyan jóra az élete, mint amilyen végül lett. Elmondása szerint nem kizárt, hogy ha én nem fogantam volna meg a hároméves évfordulójuk éjszakáján, akkor Vincenzoék sem lennének.

A balítélet azonban legnagyobb fájdalmamra is találó volt az érkezésemre. A nagyszüleim, – mind apai, mind anyai ágról – mindannyian hátat fordítottak a terhes anyámnak és az akkor még családot alapítani akaró apámnak, ezáltal mindenféle esetleges segítséget megvonva tőlük. Annak idején Mexikóban – de talán még most is – az idősebb generációk teljesen máshogy voltak beállítva mint a fiatal korosztály. Anya elmesélése alapján őt először az apám szülei be sem akarták fogadni. Az oka ennek mindössze annyi volt, hogy egyetemre járt, ahelyett, hogy háziasszonyként tevékenykedett volna.

Azt hiszem nem szeretném tudni, hogy milyen lenne a reakció, ha egy nap mi négyen, a nietos americanos, felbukkannánk a nagyszüleink házában. Évek óta nem találkoztunk már velük, csak néhányszor váltottunk levelet, amiben túlnyomórészt mindig mama állapotáról volt szó, de ez minket egyáltalán nem zavart. Dehogy zavart. Tökéletesen megvoltunk mi itt, magunk közt.

Vincenzo, Nina, Luna és én.

A legerősebb négyes, amiről valaha hallottam.

A négyes, amelyik most három az egyhez arányban van a világban, miközben egyik fél sem tud pontosat a másikról. Én nem tudom, hogy mi van velük, anyával, fogalmam sincs, hogy mi történik New York-ban. Hogy mi történik otthon.

Ők pedig nem tudják, hogy velem mi a helyzet. Elképzelésük sincs, de az igazat megvallva még nekem sincs.

Semmit nem tudok.

De talán ideje lenne ezen változtatni.

•••

– Rosalie?

A reggeli másnapos, lelkileg nem olyan jó néhány percet követően végül sikerült annyira észhez térnem, hogy kiszedjem a szükséges holmikat a szekrényből és egy törülközőt leakasztva az ajtó melletti fogasról lemossam magamról az elmúlt napok eseményeit.

Ha az emlékezetemből nem tudom eltüntetni őket, akkor legalább jelképesen hadd tegyem meg.

Sokat nem segített, ez tény, de valamennyit azért mégis.

Most pedig egy szürke mackó nadrágban és fehér ujjatlan felsőben ücsörgök az ágyam szélén, frissen és üdén, az ablakomon keresztül bámulva a ház mellett elterülő udvart, amiben legalább húsz, vagy legyen inkább harminc, ember dolgozik gyors mozdulatokkal. Van akik a füvet nyírják, de vannak akik öntöznek és akkor a másik banda, amelyiknek tagjai a bokrokat formázzák azokkal a hatalmas ollókkal.

– Gyere! – válaszoltam az ajtó túloldalán álló illetőnek.

– Mondd, hogy te is vagy olyan rosszul, mint én.

Felnevettem. – Nem mondanám. Már voltam fürödni, az sokat segített.

Bujkáló mosollyal az arcomon fordítottam hátra a fejemet, hogy gyorsan futtassam végig pillantásomat az ajtóban ácsorgó Ninan, akin tényleg kifogott a tegnap éjszaka. Szemei alatt hatalmas karikák ékeskedtek, haja kócosan keretezte fáradt vonásokkal telített arcát, a testtartása pedig egyértelműen arról árulkodott, hogy nagy vágya kiterülni. Ahogy elnéztem, számára teljesen mindegy volt a hol kérdésre való válasz. Neki jelenleg talán még a szoba padlója is tökéletesen megfelelt volna.

– Ez igazságtalanság. Többet ittál mint én – nyögte fájdalmasan, majd belökte maga után az ajtót és az ágyamhoz sétált. – Mit nézünk?

– Nem mintha zavarnál, mert nem, kifejezetten örülök, hogy van valaki, akivel tudok beszélgetni, de Philip nekem tegnap elmagyarázta a házban uralkodó szabályok egy részét. Amik közt ott lapult a ki melyik emeleten van elszállásolva pont is és te a negyediken vagy, szóval nem lesz gondod abból, hogy velem..?

– Nézd. A bátyáim mindent úgy akarnak csinálni, ahogy azt az apánk elkezdte – sóhajtott és a hátára dőlt. – Nem hétköznapi az életünk, szerintem ez már neked is feltűnt, csak talán nem tudod a pontos okát ennek. De biztos vagyok benne, hogy kapizsgálod.

Bólintottam.

Rengeteg ötletem támadt már, amik mind azért voltak felelősek, hogy valahogyan összerakjam a kirakós darabkáit, amik végül egy tisztán érthető képet adnának az itt történő dolgokról.

– Philip akarta ezt beadagolni neked, azt mondta azért, mert ő az egyetlen barátod itt, de mivel amúgy sem fogadok szót neki, nem most akarom ezt elkezdeni. Rosalie, amibe te akaratodon kívül csöppentél bele, az a maffia. Mármint, az olasz. Annak is egy nagyobb ágazata inkább, de talán a legnagyobb. Harry, a legidősebb bátyám, ő örökölte meg az apánktól, miután ő és anya elvonultak a világ szeme elől. Átadta a stafétát, ha nagyon úgy akarjuk mondani – horkantotta. Én pedig lefagyva meredtem rá, pislogás nélkül. – Tudom, hogy hihetetlen, de tényleg így van. Harry, ő...  A maffia feje. Mindent ő intéz, övé az utolsó szó, Philip, Georgio és én pedig csak a segítői vagyunk. Bár ehhez az is hozzá tartozik, hogy én inkább kimaradok a dolgaikból. Ezt nem nekem találtak ki, akkor sem ha én vagyok az ex maffiavezér, Gregorio Styles lánya.

Síri csend telepedett a szobára.

Én azt hittem, hogy akármi is legyen ami ebben a házban és ebben a családban folyik, nem lesz akkora erejű, hogy annyira ledöbbentsen. De ez? Ez minden elképzelésemet felülmúlta.

– Meg fognak ölni? – nyögtem ki végül, kérdésem hallatán azonnal szám elé kaptam a kezemet.

– Sokféle reakciót láttam már, de ez a kérdés azt hiszem beírja magát az új reakciók közé – kuncogott, de nekem nem volt kedvem. Még csak mosolyogni sem.

Szoktam olvasni. Ezzel kapcsolatos könyveket is, nem is egyet, de az nem a valóság. Köze sincs a valósághoz, amiben egy maffiavezér valószínűleg képtelen a változásra. Ez nem egy Young Adult könyv, ez a valóság, amiben simán elképzelhető, hogy egy rossz döntés, egy rossz rezzenés és vége az egésznek.

– Tudom, vagyis képzelem, hogy ez most sokkolt. Legalábbis az arcod erről árulkodik. De én kedvellek. Philip is, bár van egy sanda gyanúm, hogy nála akad valami más is a háttérben – nézett szemeimbe, összehúzva két szemöldökét. Akad. A legelső találkozásunk alkalmával lefeküdtünk. – Georgio pedig mindenkit megkedvel egy idő után. Ha Harryt elkerülöd, akkor más nem fog rosszat tenni. Akármennyire is örülnék neki, ő nem az a változós fajta. Ő olyan, mint az apánk. Erre lett nevelve. Így lett nevelve. Erről pedig nem tehet. Nem ő.

Szóval ezért volt Ray annyira boldog, amikor arról volt szó, hogy a főnök meglátogatja a klubbot. Mert a Southampton-ban otthonos, olasz maffia kibaszott vezére érdeklődését felkeltettem, hála az öccsének.

– Szóval..a férfiak. Victor, meg a többi, tegnapról. Ők mind..

– Igen. A legtöbbjük az üzletek vagy megbeszélések miatt van itt, de közel sincs akkora hatalmuk, mint Harrynek. Vagy akár nekem, holott én nem is vagyok részese ennek az egésznek.

Csendben, továbbra is a kertészeket szuggerálva igyekeztem megemészteni a hallottakat, de nem jártam a legnagyobb sikerrel. Ami nem meglepő.

Szóval ezért mondta Philip, hogy jobb nem ujjat húzni a bátyjával, mert az illető gyenge pontját célozza meg. És ezért tudott rólam mindent. Mert egy rohadt maffia tagja.

  – Van kedved lemenni a partra? Philip említette, hogy feltöltötte a szekrényedet, úgyhogy, ha gondolod, akkor szívesen elmennék veled sétálni. Beszélgetni, jobban megismerni egymást, és a többi.

  – Menjünk – bólintottam végül, elszakítva pillantásomat az udvarról.

A maffiavezér húgával ismerkedni?

Mi a francba keveredtem én?

•••

Kérlek titeket, hogy kommenteljetek!🙏🏻Jó lenne tudni, mi a véleményetek a történetről, az eseményekről, meg úgy általában mindenről. Örülnék némi visszajelzésnek. :)

Köszönöm!❤️

midnightwhiteowl
Ladybady
ladyshitgirl
hungarianwriter