•••

•••

Soha ezelőtt nem írtam még ilyen rövid, mégis ennyire lényegretörő és magabiztos levelet, mint amilyet most ejtettem bele a borítékba. Valójában fogalmam sem volt, hogy van-e egyáltalán valamennyi aprócska értelme annak, amit leírtam, de ezen meg sem lepődtem. A testvéreimmel nem szerettük az ilyen beszéd formákat. Ha nem is voltunk egy helyen, akkor sem üzenetek formájában kerestük egymást, hanem a FaceTime és a hagyományos beszélgetés mellett döntöttünk. Az évek során annyira összekovácsolódtunk, hogy egyértelműen ezt érezzük a legmegfelelőbbnek. Pláne olyankor, amikor mindhárman osztálykiránduláson voltak és esténként beszéltünk. Hetekig nem láttuk egymást, az volt a legkevesebb, hogy a hangjukat halljam, nem pedig a mindössze néhány másodperc figyelmet kérő üzenetek sorait bámuljam. Mindannyian sokkal jobban éreztük magunkat, valahányszor beszéltünk. De ezen én most változatok.

Megint.

Megint én vagyok az a személy, aki miatt egy újabb repedés esik a négyünk kapcsolatán. Nem Vincenzo és az egyetem ellen felszólaló énje, nem Luna és még csak nem is Nina. Nem. Én. Én vagyok az, aki hátrahagyva a családját bele csöppent valami olyasmibe, amiből két hét elteltével még mindig nincs olyan kiút, ami valóban lehetségesnek tűnne. Egész egyszerűen csak nincs. Itt vagyok, egy maffia karmában és ha csak egy kicsit is hallgatok a filmekre, valamint könyvekre, akkor sokkal jobban fogok járni ha csendben maradok. És akkor is, ha a fenekemen maradok. Mert se a filmekben, sem pedig a könyvekben nem történt olyan, amit én át szeretnék élni, ha esetleg megpróbálnék elszökni innen. Szinte olyannak tűnik ez, mint a lehetetlen küldetés.

  – Hé.

Lágy hang érkezett a szobám irányából és töltötte be az egész, hatalmas szobát. Philip, amikor nem dobtam hozzá semmit és szavakkal sem próbáltam elhajtani, lassan szélesebbre tárta maga előtt az ajtót, mígnem hátát a falamnak döntve összefonta mellkasa előtt a kezeit.

  – Sikerült végezni? – biccentett egy aprót a kezeim között forgatott fehér borítékra, amit még mindig nem zártam le teljesen.

Eddig nyitva tartottam, várva, hátha akad majd még valami, ami csak időközben jut eszembe, de mindenképpen szeretném, hogy tudjanak róla. De nem jött semmiféle utolsó utáni sugallat, úgy tűnt, amit eddig leírtam, az éppen elég.

  – Nem írtam semmi olyat, amiből lehetne rátok következtetni. Tessék, ha akarod, el is olvashatod. Nyugodtan.

Értetlenség jeleit véltem felfedezni az arcán, a sötét szemeiben. Egyáltalán nem hasonlított Harryre. Az ő haja hosszú, míg Philip haja rövidre van vágva, üvölt róla a mai fiatal srácok divata, főleg a szőke tincseiről, amik a homlokába lógnak. Szemei barna színben pompáznak, de közel sincsenek olyan világosak és áthatóak, mint Harry smaragdzöld íriszei. Azokban a szemekben van valami, valamilyen érzelem, amit teljesen mindegy hányszor látok, úgy érzem soha az életben nem fogok rájönni mi az. Kiismerhetetlen és kacifántos személyisége van. Philip arca ezzel ellentétben sokkal egyszerűbben olvasható.

Ő nem húzott maga köré akkora falakat mint a bátyja. De ez nem jelenti azt, hogy nincs legalább annyira sötét lelke, mint Harrynek. Sőt. Nem merném kijelenteni, hogy Philip emberibb a bátyjánál.

– Hiszek neked – nézett mélyen szemeimbe és még egy halvány mosolyt is megengedett magának.

Feszülten biccentettem, miközben neki hátat fordítva kiléptem a balkonra. Mezítláb voltam, egész testemben megrezzentem, amikor talpaim a hideg kővel érintkeztek.

– Rosalie...

– Hagytad volna neki – szóltam, a hangom kemény és rideg volt. Amilyen Harryé. – Hagytad volna neki, hogy bántsa az öcsémet, Philip, pedig tudod, tisztában vagy vele, mit jelent nekem a család. Azt hittem bízhatok benned. Azt hittem a barátom vagy. Mert ezt mondtad nekem. Barátság. Nem. Ez tudod mi? Hazugság. És hátba támadás. Úgy ahogy van.

Nagyra nyílt szemekkel vizslatott, amikor kezeimet a korlátra helyeztem és irányába fordítottam a fejemet. Ajkait szóra nyitotta, de egy hangot sem adott ki magából. Úgy nézett ki, mint egy partra vetett, mely így akarta menteni a menthetőt. De a levegőn nincs sok szerencséje. Jelenleg Philipnek sem volt.

  – Nézd, én..

  – Nem számít. Tudod, hogy min mentem keresztül, láttad, milyen állapotban hagytam el őket. Azt is tudod, hogy az apám ugyanezt tette velünk – fordultam irányába gúnyos mosollyal az arcomon. – Mindent tudsz és mégis..mégis hagytad volna, hogy bántsa az egyik olyan embert az életemben, aki miatt megéri nem feladni. De te képes lettél volna bántani.

Idegesen fonta össze maga előtt karjait, de végül már semmit sem mondott. Fogta a borítékot, lecsukta a tetejét és kivonult a szobából, az ajtót hangosan csapta be maga mögött. A hangos zaj volt a dolog, ami által eltörött a mécses. Könnyek folytak végig az arcomon, miközben hátamat a korlátnak döntve lecsúsztam a teraszra.

•••

Időben készültem el, egyetlen egy perccel sem lekésve a Georgio által említett időpontot, amikor is Victor érkezett meg értem, hogy aztán elvigyen magával. Fogalmam sincs hova, fogalmam sincs miért. Csak azt tudom, hogy Philip ebbe is belement, valószínűleg anélkül, hogy gondolkodott volna. De nem érdekel. Rá kell jönnöm, hogy nem bízhatok meg emberekben. Magamra maradtam, ideje lesz, hogy ezt fel is fogjam és eszerint viselkedjek. Barátok? Francokat.

  – Szépségem!

Undortól fordult egyet a gyomrom. Az állkapcsomat összeszorítva léptem le az utolsó lépcsőfokról és a fekete blézert összegombolva meredtem gyilkos pillantással Victorra, meg a hátranyalt hajára. Az olaszok mégis miért szeretik, ha úgy néz ki a hajuk, mintha egy tehén nyalta volna le nekik? Szerintem nem helyes. Egyáltalán nem.

Bár azt meg kell mondanom, hogy ha a haját nem veszem figyelembe, akkor összességében nem lehet a csúnya szóval jellemezni. Szinte egyáltalán nem, de még ha arról is lenne szó, hogy rajta meg rajtam múlik az emberiség túlélése, akkor sem feküdnék össze vele. Nincs az az isten, amiért én azt megtenném.

  – Victor – álltam meg tőle néhány lépésnyi távolságban, mire elégedett mosoly terült szét az arcán és kezemet elkapva csókot lehelt rá. Megint megfordult a gyomrom.

Folytasd csak és a végén kidobom az ebédemet. A csilivili ruhádra. Nekem simán megérné.

  – Eres tan hermosa – hajolt hozzám egészen közel, ajka épphogy nem súrolta enyémet, miközben beszélt. Dohány és valami nagyon erős parfüm keveréke kúszott fel az orromba és nem, egyáltalán nem túlzok, ha azt mondom, hogy megint fordult egyet a gyomrom.
[spanyol: eres tan hermosa - nagyon gyönyörű vagy]

  – No sabia que hablas español – húztam vissza karomat ujjai közül, mire hangos nevetés szaladt ki ajkai közül, fejét hátravetette, szemeit lehunyta, mintha annyira vicces lenne a helyzet.
[spanyol: no sabia que hablas español - nem tudtam, hogy beszélsz spanyolul]

Pedig nem volt az.

  – Victor! Örülök, hogy látlak! Hova fogtok menni?

Philip vidám, mosolygós hangja töltötte be a ház előterét és amikor megérkezett hozzánk, mindkét kezét a nadrágja zsebébe csúsztatva vetett rám egy mosolygós pillantást. Elfordítottam tőle a fejemet. Ő pedig nagyot sóhajtott. Ez van.

A barátok nem ezt csinálják. A barátok nem csinálhatják ezt egymással.

– Szóval? Hova mentek?

Nagyot sóhajtva fontam össze magam előtt a fekete blézerbe bújtatott kezeimet, miközben lehajtottam a fejemet és egy pillanatra sem néztem el a lábaimat fedő világoskék farmerről, illetve a szintén fekete, magas szárú Converse cipőmről. Lehet, hogy Philip a gardróbomat túlnyomórészt magas sarkú cipőkkel töltötte fel, de amikor észrevettem a kényelmes lábbeliket, természetesen azonnal mellettük döntöttem. Eszem ágában sem volt máshogy cselekedni. Victor kedvéért meg pláne nem lettem volna hajlandó magamra kényszeríteni azt a fizikai fájdalmat, amit azok a cipők szabadítanak rá az emberre. Lehet, hogy nem diplomáztam, sőt, az érettségiig sem jutottam el, de az biztos, hogy ettől függetlenül okos vagyok. Vagy legalábbis képes vagyok ilyen helyzetekben nekem kedvezően dönteni. És amíg ez sikerül, addig nem különösebben érdekel, hogy milyen végzettségeim vannak.

Annyira elmerültem a magamra öltött ruhák és cipők szuggerálásában, hogy fel sem tűnt – Victor keze a csípőmön pihen és szorosan tart maga mellett, várva arra, hogy végre ránézzek.

– Induljunk, rendben?

Philip kinyújtotta a kezét, amit a mellettem álló férfi örömmel el is fogadott, majd ujjai az eddiginél is erősebben markolták a ruha anyagán keresztül húsomat, ahogy elindult velem a hatalmas bejárati ajtóhoz.

– Victor!

Megkönnyebbülés árasztott el, amikor meghallottam a hátunk mögött a hangot, majd a lépteket, amik a lakkcipőnek köszönhetően koppantak a hófehér, csillogó márványpadlón.

Victor motyogott valamit olaszul az orra alatt, miközben megtorpant és velem együtt visszafordult, hogy aztán a hozzánk siető Harryre nézzen.

– Harry.

– Szóltam volna előbb is, de engem is csak most értesítettek – kezdte a hosszú hajú férfi mindenféle kerítés nélkül, pillantása mindhármunkon megragadt egy rövid ideig. És amikor rám nézett azokkal az átható szemeivel, egy pillanatra elfelejtettem levegőt venni. – Szükségem van Rosaliera, szóval akármi is akar ez lenni, sajnos el kell hogy napoljátok.

Ha azt mondom, hogy ezzel most meglepett, akkor nem hazudok. De nagyon meglepett. Amikor bejött velem a szobámba én említettem neki, hogy Philip ennyire és így cseszett ki velem, de nem gondoltam volna, hogy ennyire..nem is tudom, magára veszi a problémámat. Pláne nem azután, ahogy a kertben nézett rám. Ha szemmel ölni lehetne..én már néhány órája alulról szagolnám az ibolyát.

– Rosaliera? Neked? – ocsúdott fel döbbenetéből elsőként Philip, de bátyja nemes egyszerűséggel intette le.

Victor egy nagyon erős szorítást követően végül elengedett és két lépéssel el is távolodott tőlem. Harry egy gyors köszönömöt dobott oda neki válaszul, majd mellém lépett, Victor kezét az övé váltotta fel és vele tényleg elhagytuk a házat.

Annyi különbséggel csupán, hogy az ő keze nem a derekamon pihent. Nem.

Hatalmas tenyere, gyűrűkkel díszített ujjai a fenekemet súrolták. Nem a közepére helyezte őket, akkor azt hiszem valamelyik tujába löktem volna. De a fenekem tetejét igenis érintette.

És utálom magam, amiért ez nem zavart annyira, mint amennyire kellett volna, hogy zavarjon.

Basszus.

•••

•••••••••••••••••••
midnightwhiteowl
Ladybady
ladyshitgirl
hungarianwriter