•••

•••

Két hét telt el, amióta Vincenzo utoljára látta a nővérét, úgy, hogy előtte még beszélt is vele. Azóta fogalma sem volt, hol lehet, arról nem is beszélve, hogy minden a nyakába szakadt, így az éjszakákat leszámítva szinte semmi ideje nem akadt ezen gondolkozni. Reggel korábban kelt, reggelit készített a hugainak, a Rosalieval közösen használt kocsival elvitte őket az iskolába, bement az igazgatóhoz, hogy beszéljen vele a hirtelen és egyszerre túlságosan sok hiányzásáról, ahonnan aztán egyenesen haza vezetett és egy alapos pillantást vetve a békésen szuszogó anyjára már be is vonult a saját szobájába, hogy a jegyzeteit félre hajítsa és a számítógépét alkalmazva próbálja meg ismét lekövetni a nővére telefonját. Van az a lehetőség az Apple márkájú készülékeknél, hogy a jelszó tudásával be lehessen lépni a másik illető fiókjába és már meg is van a telefon. A rendőrség már két hete próbálkozik, ma reggel, miután Vincenzo kitette a lányokat az iskolánál, kapott egy üzenetet a kutatást vezető nyomozótól, mondván még mindig nem jártak sikerrel.

  – Rohadékok. Semmit sem csinálnak, persze, hogy nem járnak sikerrel – motyogta maga elé, miközben azért fohászkodott, hogy ha le is van merülve a telefon, legalább az utolsó olyan helyet jelölje meg, ahol még nem így volt. Legalább annyit. Azon már el lehetne indulni. Valamerre. Akármerre.

De a képernyő közepén most csak egymás után pörögtek a kis szürke vonalak, egyszer eltűntek, majd mint a dominók, egymás után tűntek fel újra. Vincenzo feszülten bámulta a laptop képernyőjét, és csak várt. Mást most aztán tényleg nem tudott tenni. Csendben ülni, várni és reménykedni, hogy nővére jól van. Valahol a világban, remélhetőleg Amerikában, de jól van. Csak ez számít. Mert neki ez a lényeg.

Még mindig haragudott magára amiért olyan bunkón és lekezelőn viselkedett Rosalieval, amikor szóba került az egyetem választás. Vincenzo valamikor az utolsó gimnazista évének kezdetén döntött úgy, hogy nem fogja magára hagyni nővérét a családjuk további ellátásában csak azért, hogy elmenjen egy egyetemre, beüljön néhány előadásra, majd meglátogassa a hétvégi bulikat a campuson, ahonnan feltehetőleg nem nagyon érkezne vissza a szobájába egyedül. Magát ismerve legalábbis szinte biztosan találna egy helyes lányt, aki kérdés nélkül, örömmel csatlakozna hozzá, miután mindketten megunták a partit. Most is így szokott ez lenni. Annyi különbséggel csupán, hogy Vincenzo a gimnáziumi évei során soha, egyetlen alkalommal sem vitt haza magával egy lányt se. Tudta, hogy testvérei sejtik milyen életet élhet, amikor nem velük van, de, akárcsak Rosalie, ő sem szerette volna, hogy teljesen tisztában legyenek ezzel. Bár a két dolog súlyossága bőven eltér egymástól, az akarat, hogy ne zuhanjanak családtagjaik szemében, mindkettőjük esetében ugyanakkora.

Két kezét a feje alá helyezte, miután túl ideges lett a számítógép képernyőjének bámulásától és hátravetette magát a szobájában található kisebb kanapén és úgy várakozott a plafont szuggerálva, amikor is csengett a laptopja. Mint akit rakétából lőttek ki, ugyanolyan gyorsasággal egyenesedett ki és kapkodta szemeit a képernyőn, amíg észhez nem tért végül és két ujjával ráközelített a piros pöttyel megjelölt helyre.

  – Mi a frászt keresel te Middle Island-ben, Rosalie?

Értetlenül, de közben büszkén és majd' kicsattanva a hirtelen felfedezés által előhozott örömtől kapta fel a telefonját és a laptopja mellé hajított kulcscsomóját, majd kirohant az emeleti folyosóra, egyenesen a földszintre vezető lépcsőig. Ahol azonban megállt és szitkozódva csapott egyet a korlátra.

Nem mehetett el. Nina és Luna nem végeznek az iskolában délután kettőig, most épphogy elmúlt kilenc óra, az anyjukat azonban nem hagyhatja egyedül ennyi időre. Ki tudja a lányok a busz végett pontosan mikorra érnének haza, könnyen meglehet, hogy Vincenzo ma már haza sem ér, csak az éjszaka folyamán valamikor. Így hát a száját elhúzva tette meg azt a dolgot, amit soha, egyikőjük sem tett még. Segítséget kér.

A telefonja zárolt képernyőjét feloldva kutatta ki nővére egyetlen olyan barátnője számát, akit ténylegesen ismert is. Bella.

  – Halló?

  – Bella, szia, Vincenzo vagyok. Rosalie öccse. Figyelj csak..

  – Úr isten, mondd, hogy azóta tudtok már valamit! Kérlek! Meglett, ugye? Ezért hívsz? Otthon van már? Azonnal indulok, körülbelül negyed óra és ott vagyok, csak..

  – Nem, Bella, várj egy kicsit – kérte kétségbeesetten, szemei kétszeresükre tágultak a vonal másik végén hadaró lány miatt. – Nincs meg. Legalábbis egyelőre. Viszont megtaláltam a telefonját és most oda mennék, de nem hagyhatom magára az anyánkat, Ninaék azonban iskolában vannak és..

  – Szívesen átmegyek figyelni rá. Tíz perc múlva ott vagyok.

  – Örök hálám neked, Bella.

Miután bontották a vonalat, Vincenzo halkan benyitott édesanyja szobájába és gondterhelten nézett végig az ágyban fekvő apró termetű nőn. Volt róla néhány nagyon halvány emléke, amiben még egészséges volt és velük együtt sétált a városban vagy éppen játszott a Central Parkban, de mostanra az a nő már sehol sem található. Talán a nagyon ritka, őszinte mosolyaiban, de azon kívül..csak az emlékeikben él az a nő.

Amint a kissé szétszórt Bella megnyomta a csengőt Vincenzo behúzta maga után a szoba ajtaját és gyorsan szedve lábait engedte be a lányt, majd magyarázott el neki viszonylag mindent, és kikötötte, hogy amint haza ért, mindent el kell mondania neki arról, hogy mit tud a nővéréről. A munkájáról, a kapcsolatairól..mindenről, amiket Rosalie titkolt a testvérei elől.

•••

Befejeztem az ebéd elfogyasztását. De úgy befejeztem, hogy konkrétan néhány maszaton kívül semmi más nem maradt a tányérokon. Hihetetlen finomra sikerültek az ételek és úgy éreztem, hogy ha már ez a bizonyos Mrs Radley amúgy is van olyan kedves, hogy egy idegennek küldjön valamit enni, az a legkevesebb, hogy én magam megyek le hozzá a konyhába és köszönöm meg neki egyfelől a kedvességét, másfelől pedig az isteni főztjét. Mert komolyan hihetetlen ízvilága volt az ebédnek, olyan, amilyet én az elmúlt tíz évben szerintem aligha kapizsgáltam. Talán ezért részben igazat adhatok a testvéreimnek. Nem vagyok a világ legjobb szakácsa, ez igaz, de azért egyértelműen javultam és mindig igyekszem. Szóval..igen.

Odafigyelve, hogy a tálcát se ejtsem el, valamint én magam se bukjak fel saját lábaimban a lépcsőn, lassú léptekkel haladtam lefele, meg sem állva a konyháig, ahol a néhány nappal ezelőtti esti órákkal ellentétben most még bőven volt élet. Az asztal körül éppen a szobalányok ültek és beszélgettek önfeledten, miközben vártak, hogy az idősebb, ősz hajú nő kiszolgálja őket. Megráztam a fejemet, miközben a mosogatógéphez araszoltam.

  – Mrs Radley?

  – Én lennék az – vetett rám egy gyors pillantást, aztán elmotyogott egy 'elnézést' és három tányérral egyensúlyozva lépett oda az asztal körül ücsörgő nőkhöz.

Undorral az arcomon néztem végig rajtuk, majd inkább megragadtam néhány tányért és az idős hölgy példáját követve én is letettem eléjük azokat. Kaptam néhány értetlen és megvető pillantást, de nem nagyon zavartattam magamat. Csak segítettem a nőnek, mert a többi az én ízlésemnek egy kicsit túlzásokba esve játszotta a pikk dámát.

Az utolsó tányért is lehelyeztem az asztalra, majd követtem Mrs Radleyt, aki intett, hogy menjek utána. A konyha üveg ajtaján kilépve a ház oldalsó teraszán voltunk, mindketten egy-egy karosszéket elfoglalva. – Köszönöm a segítséget. De mit szerettél volna?

  – Igazából csak az ebédet akartam megköszönni. Illetve megkérdezni, hogy lehetne-e szó esetleg arról, hogy segítenék főzni. Nem muszáj bele mennie, csak..

Sóhajtottam, miközben az előttünk elterülő kertet figyeltem meg alaposan. A gondolataim gyorsan váltották egymást az elmém legelejében, az összes arra irányult, mégis mit kellene mondanom, hogy befejezzem azt a mondatot. Nem kell bele mennie, nem is kötelezhetném rá, csak..csak jó lenne. Jó lenne egy olyan ember közelében tölteni az időm egy részét, akivel talán együttes erővel lehetne morfondírozni a ház uráról, vagy annak öccséről, amikor az az idegeimet használja gitárhúrként. Jó lenne egy kicsit kimozdulni a négy fal közül, még akkor is, ha ez úgy történne meg, hogy csak a konyháig jutok. Nem zavarna. Egyáltalán nem.

  – Valóban? Szeretnél a konyhában dolgozni?

Bólintottam.

  – Részemről rendben van a dolog – paskolta meg kedvesen a felkaromat, aztán lassan felemelkedett a székről. Visszasétált a konyhába, amikor hallotta, hogy a hangzavar egyre nagyobb lett az étkezőasztal körül. Várták a következő fogást.

Bunkók.

Fújtatva döntöttem úgy, hogy teszek egy kört a kertben, talpaimat csiklandozta a puha, mindenhol milliméteres pontossággal ugyanolyan magas fű, ahogy lassú léptekkel szívtam magamba a csípős levegőbe keveredett örökzöld növények jellegzetes, ám jelenleg gyenge illatát.

És ekkor beszéd ütötte meg a füleimet.

De inkább vita.

  – Hogy a faszba találhatta meg?! Philip, bazd meg, azért jöttünk ide, hogy senkinek ne tűnjünk fel különösebben! Hogyan sikerült ez egy tizennyolc éves senkinek?!

Megilletődve torpantam meg és ugrottam az egyik terebélyesebb tuja takarásába, amikor Harry és Philip, mindketten vöröslő fejjel trappoltak be a kertbe, egy másik irányból, mint ahonnan én jöttem.

Nem kéne hallgatóznom.

  – Szerinted én tudom? Szerinted én szóltam neki, hogy hé, ott hagytuk a kocsit, amelyikben a nővéredet szállítottam, ugorj oda a rendőrökkel, vetni rá egy pillantást?! Nem az én hibám!

Vincenzo.

Ó, Vincenzo, mi a fenébe keveredtél?

  – Nem érdekel! – üvöltötte Harry, kezeit szélesen kitárva. – Üzenem, hogy lőjenek rá. Valami olyan helyen, amitől felfogja, hogy rossz vizeken evez.

  – Nem teheted! – léptem elő a növény takarásából, szemeimet szúrták a visszatartott könnyeim. Mindkettőjüket sikerült meglepnem, amikor egyszerre rántották elő az öveikhez erősített pisztolyokat. – Kérlek. Én..én írok nekik egy levelet. Hogy ne keressenek. Bármit megteszek, csak ne bántsd a testvéreimet. Kérlek.

Csendben, villámokat szóró tekintettel meredt le rám, hosszú hajába a szél gyengéd fuvallata belekapott és egyik oldalról a másikra fújta tincseit.

Kívül gyönyörű volt, ahogy a nap körbe ölelte izmos testét, de a belseje..a belseje sötét volt. Rideg és sötét. Kizárva mindenféle empátiát más emberek iránt. Mintha az érzelmeket produkáló részei feladták volna és már nem tennének semmit.

  – Nem illik hallgatózni, ezt nem tanította senki?

  – Amikor a családomról van szó, nem érdekel – ráztam meg a fejemet.

  – Nem engedhetem, hogy közelebb kerüljön hozzánk. Ha igaz, amit az embereim mondtak, akkor az öcséd egyedül bukkant rá a kocsira Middle Island-ben, de a rendőrökkel játszik. Nem hagyhatom, hogy ránk bukkanjanak. Rizikós.

Philip a száját harapdálva kapkodta köztünk pillantását, lassan egyre közelebb kerülve hozzám. Az ő arcán láttam érzelmeket. Együttérzés. Sajnálat.

  – Az öcsémről van szó, Harry! – hajtottam hátra fejemet, hogy könnyebben nézhessek szemeibe.

  – Ennek meg kéne hatnia?

Megráztam a fejemet. – Nem. Csak képzeld magad a helyembe. Gyerünk. Mondd, te mégis mit tennél, ha egy nap valaki parancsba adja, hogy lőjenek Ninara? Hm? Áruld el nekem, Harry, mit teszel akkor?

Dühösen villantak rám szemei, miközben hófehér ajkai közé fogta alsó ajkát.

  – Faszomat – motyogta, ujjai közé fogva orrnyergét és néhányszor megnyomta azt. – Írsz nekik egy levelet. Elmondod, hogy a legnagyobb rendben vagy, élsz és virulsz, ne aggódjanak. És az ég egy adta világon semmiért ne merészeljenek újból utánad kutatni. Mert akkor már nem fog érdekelni a rinyálásod – fejezte be végül, bosszúsan összehúzva szemöldökeit.

Nagyot nyelve bólintottam.

Még ez is jobb annál, hogy valami random idegen az öcsémre lőjön. Sokkal jobb. Akkor is, ha azzal a levéllel négy szívet török majd össze.

Akaratom ellenére.

•••

•••••••••••
midnightwhiteowl
Ladybady
ladyshitgirl
hungarianwriter