•••

•••

Az ember a földön és a világon eltöltött ideje alatt minden egyes pillanatban újabb és újabb lehetőségekkel, választási lehetőségekkel kerül közvetlen konfrontációba. Ha valaki, akkor én aztán tudom. Komolyan, annyiszor kellett már választanom, hogy ha akarnám, sem lennék képes összeszámolni, vagy pontosan rábökni egy bizonyos alkalomra, hogy akkor bizony ismét választottam. De az utóbbi időben, egészen pontosan az elmúlt tíz életévemben egyértelműen többször kellett választanom, mint valaha azelőtt, de még az sem kizárt, hogy többször, mint ahányszor még valaha kelleni fog. Nem tudom mit tartogat számomra még az élet, de ha azt veszem, hogy tizennégy éves koromban feldobta a lehetőségét annak, hogy magamat vagy a családomat válasszam, akkor azt kell mondjam, hogy szerintem biztosan lesz még ilyesfajta választásom, amit okosan, tiszta fejjel, de leginkább tiszta szívvel kell majd meghoznom. Az ilyen esetekben általában az a legfontosabb. Hogy a szívünk helyett a fejünkkel, az érzelmek által kevésbé befolyásolt, racionális gondolkodással menjünk és úgy válasszunk. Tizennégy évesen szerencsém volt, akkor a szívem és a fejem is egyetértett egymással – mindketten azt akarták, hogy két lábbal maradjak a földön és a családom mellett. Azon emberek mellett, akik már akkor is sokkal több örömöt és boldogságot hoztak az életembe, mint bárki vagy bármi más. Mama, Vincenzo, Luna és Nina, az öt személy, akiknek eddig teljeskörű hozzájárulást adtam a szívemhez. Az egyedüli emberek, akiket feltétel nélkül tudok szeretni. Akiket úgy is szeretek, mindennél jobban, hogyha eltekintek a köztünk lévő családi kapcsolattól. Akik sosem hagyták, hogy feladjam, mert minden egyes mélypontomnál mellettem voltak, úgy is, hogy nekik közben fogalmuk sem volt arról, hogy rossz passzban voltam éppen.

De jelenleg, ebben a szent minutumban nem ők vannak mellettem. Egy férfi, egy idegen, a könyvek és filmek egyaránti főgonosza ül most mellettem, ujjai magabiztosan markolják a kormányt, másik keze a sebváltón pihen. A főgonosz, akiben van valami, mélyen, lelkének legeslegmélyebb pontján elrejtve, ami mindenféle akaratom ellenére is hagyja neki, hogy olyan gondolatokat alapozzon a fejemben, amiktől körülbelül egy perc leforgása után szeretném falba verni a fejemet, hogy ezáltal ne csak a gondolatokat, de őt, saját magát is kirázzam onnan. Nos, jelen esetben nagyon maximum egy ablak áll a rendelkezésemre, semmi más, úgyhogy ez egyelőre várat magára. Legalább addig, amíg vissza nem érünk majd a házba. Ott lesz fal. Dögivel.

– Köszönöm.

– Mégis mit?

Megvontam a vállaimat, pedig tudtam, hogy úgysem látja. Folyamatosan az utat figyelte előttünk, egyszer sem nézett oldalra. Egyszer sem nézett rám. És ez nem gond, csak azt hittem, hogy ha már a könyörgésem nélkül, saját maga mentett ki Victor és az öccse karmaiból, akkor talán eljutottunk arra a szintre, hogy rám tudjon nézni. Ha csak egy futó pillantás, akkor csak egy futó pillantás.

– Hogy kimentettél. Nem tudom, Philip miért ment bele ebbe, de.. köszönöm a segítséget. Viszont szerintem már visszamehetünk. Háromnegyed óra alatt talán elment a villából – játszottam ujjaimmal, miután összekulcsoltam és az ölembe ejtettem őket.

Kínos csend honolt a fekete terepjárón, az a kínos csend, amitől egy idő után úgy érzi az ember, hogy megtörik, mindenféle értelemben. Akkor meg aztán végképp, ha egy olyan emberrel utazik hosszú időn keresztül, mint Harry. Ahogy elnézem neki semmi problémája a csenddel, talán még örül is neki. De én nem rajongok érte. Sokkal jobban szeretem, ha van téma, ha lehet beszélni. Még akkor is nehezen bírom a teljes csendet, ha egyedül vagyok otthon anyával, de ha olyan ember van mellettem, aki képes beszélni, azt jobb szeretem, ha beszél is. Harry..Harry úgy tűnik máshogy vélekedik erről. Mint mindenről.

– Tényleg dolgom van, nem tudok már visszafordulni – rázta meg a fejét, haja ide-oda ugrált arca körül.

Markáns arca körül.

  – Találkozóm lesz egy kaliforniai ismerősömmel, egy vacsora erejéig. Egy hotelben szállunk majd meg. És nem, a vacsorára nem kell velem jönnöd – nyelte vissza mosolyát, miközben ismét a gázra lépett, hogy megelőzze az előttünk totyogó autókat. – Majd a hotelben maradsz addig.

Beleegyezően bólintottam magyarázatára, majd cipőimet lerúgtam a lábaimról és azokat magam alá húzva helyezkedtem el kényelmesen az anyósülésben, árgus szemekkel figyelve a mellettünk elsuhanó tájat.

– New York-ba megyünk?

– New York-ba megyünk.

•••

Nekem az ég egy adta világon semmi problémám nincs Southamptonnal, hülye lennék ha lenne. Hisz csodálatos hely, ha nem az egyik leggyönyörűbb. Imádom a napfelkeltét, ahogy a kora reggeli, gyengéd napsugarak lágyan cirógatják bőrömet, mikor kiállok a teraszra, magamba szívni a kellemes melegséget. Imádom, hogy az óceán által hozzánk, a partra kivetett hideg levegő ellenére is élvezhető az ott töltött idő, arról nem is beszélve, hogy biztosan gyönyörű lesz, ha egyszer végre leesik az első hó. New York-ban ez már megtörtént, de Southamptonban legnagyobb bánatomra sem tudtam eddig úgy felébredni, hogy a teraszról a fehérbe burkolózott kertre legyen kitekintésem. Pedig hogy én mennyire várom már a karácsonyi előkészületeket, a rengeteg sütést, főzést, amit Mrs Radley még akkor ígért meg nekem, amikor leültünk a konyha melletti teraszrészre.

A lényeg, hogy Southampton gyönyörű hely. Csodálatos.

De amikor Harry lassítani kezdett, ahogy utolértük a hosszú, nagyon hosszú dugót, amely a városba tartott, összeszorult a mellkasom.

Hiányzott New York.

A hatalmas háztömbök, a felhőkarcolók, a szürke fémből összekovácsolt villamosok, a citromsárga taxik, dühös, szomorú vagy éppen a világ legszélesebb mosolyát viselő emberek sokasága, a sportos réteg, az éttermeket kereső turisták, a tömeg, amelyik a neki érvényes piros lámpát figyelmen kívül hagyva rohan át a zebrán, ezzel feltartva az autós közlekedést. Hiányzik. Minden egyes említett dolog hiányzik. Ahogy a családom is, csak ők kismilliószor jobban.

Mire felértünk a Harry által lefoglalt lakosztályba, nagyon imádkoztam, hogy minél hamarabb távozzon és hagyjon magamra, mert lenne kedvem sírni. Szükségem lenne a sírásra. Francba, sírni akarok. Ledőlni a hófehér ágyneműhuzattal lefedett ágyra és sírni. Kisírni magamból a családom által bennem hagyott űrt. Kisírni magamból az érthetetlen és véleményem szerint gyerekes fájdalmat, amit az okozott, hogy úgy éreztem Philip elárult.

Nem vagyunk igazi barátok. Nem lehetünk azok, már akkor sem, ha csak azt vesszük, hogy milyen alapon indult el a kapcsolatunk. Szex. Pontosan így kezdődött a Philip-Rosalie féle ismeretség és nem hiszem, hogy ezt valaha is áttudnánk hidalni. Ahogy azt sem, hogy megvett, hogy kereskedett velem, csak hogy legyen egy új táncosnő a hülye klubjában. És akkor végül, de nem utolsó sorban ott van az is, hogy ellenkezés nélkül hagyta volna a bátyjának, hogy bántsa az öcsémet.

– Tudod, eddig valahányszor rád néztem, minden egyes alkalommal olyan az arckifejezésed, mint aki mindjárt megöl valakit.

– Te már csak tudod az milyen.. – feleltem gondolkodás nélkül, tekintetemet lassan végigvezetve rajta.

Eddig meg sem néztem, ma mit viselt. Pedig a fenébe is, mennyire jól nézett ki. Fekete lakkcipőinek nem szenteltem különösen sok figyelmet, minden nap ilyesmi van rajta, engem sokkal inkább a ruházata érdekelt. Szürke nadrág és szürke zakó, alatta fekete, izmos testén tökéletesen megfeszülő inget viselt, haja pedig, mint azt már megszokhattam, hosszú, lágy loknikban végződő tincsek formájában súrolta vállait. Nem rajongok kifejezetten a hosszú hajú férfiakért, de neki veszettül jól áll. Szerintem neki minden is jól áll.

– Nem mondhatom, hogy nem – kuncogott mélyen, egyik kezét végigfuttatva arcán. – Gyere.

Magamban fortyogva, amiért nem érintette meg annyira a csípős válaszom, mint amennyire én azt szerettem volna, indultam el utána a folyosón, magunk mögött hagyva ezáltal a liftet, ami egészen a hotel legfelső szintjére hozott minket. Aranyban és világos vajszínben pompáztak a falak, a folyosó plafonján pedig erős fényű lámpák világították meg a vörös szőnyeggel lefedett padlót és minket is.

Harry, amint elérkeztünk a 0201-es számmal ellátott ajtóhoz, már le is húzta a szobakulcsként funkcionáló kártyát annak helyén, majd kezével benyomta az ajtót, várakozó tekintettel vizslatva az arcomat, hogy menjek be. Elsőként. Szóval a gyilkos maffiavezér külső mögött van valamiféle úriember maradvány is benne? Hű.

– Az ott...?

Bólintott. – Menj, nézd meg.

Mint egy kisgyerek a vidámparkban, ugyanolyan örömmel és izgatottsággal a mellkasomban siettem végig a lakosztályon, egyszer sem körülnézve és már ki is löktem a teraszra vezető üveg ajtót. Őszinte ámulatba esve néztem végig az előttem elnyúló, éjszakai fényekben pompázó városon, és próbáltam mindent, amit csak tudtam, magamba szívni, hogy legyek ezután bárhol is, sose felejtsem el. A nagy forgalmat, a hatalmas embertömeget, az éjjeli fényeket, a magas épületeket..csak úgy általában mindent.

– Rosalie.

Ember nem mondta ki még ekkora nyugalommal, ekkora magabiztossággal és ekkora...ekkora szépséggel a nevemet, mint ahogy azt ő tette. Gombóccal küszködve a torkomban fordultam a hang irányába lassan, szemeim azonnal magukba szívták a kinti sötét miatt kevésbé kivehető vonalainak látványát.

– Igen?

– Mennem kell, csak szólni akartam, hogy tudj róla.

Bólintottam, jelezvén, hogy ehhez különösebben nem akad más válaszadási lehetőségem, vagy éppen akaratom sem. Pedig az agyam egy része nagyon szeretné, ha tennék valamit. Ha mondanék valamit. Vagy ha úgy általában csak megmozdulnék, szerintem annak is örülne egy kicsit.

Ahogy elnéztem, ő is vacillált. De mivel ő ő, én pedig én, egyértelmű volt, hogy kettőnk közül Harry lesz az első, aki összeszedi magát és nekem hátat fordítva visszamegy a lakosztály melegébe, hogy aztán elinduljon a találkozójára.

– Rosalie.

Kíváncsian perdültem meg a tengelyem körül még egy alkalommal, magamban felmordulva, amiért ennyire tetszik a nevem hangzása ajkai közül.

– Vigyázz magadra, rendben? Most csak ketten jöttünk, nincs velünk más, csak a rám leselkedő enemigos, szóval kérlek, tényleg, őszintén, hogy ne menj el sehova. Rendben?
[olasz: enemigos - ellenségek]

– Még mindig nem értek olaszul, olyan nehéz ezt figyelembe venni? – húztam el a számat frusztráltan, de csak elmosolyodott és visszasétált hozzám, két kezét lassú mozdulatokkal nyújtotta ki irányomba. Megfagyva álltam ott előtte, amikor hosszú, hideg ujjai az arcomra simultak.

Egyszerre sóhajtottunk fel. És mindkettőnknek mélyről jött.

– A lényeg, hogy maradj itt, rendben? Ígérd meg, hogy itt maradsz, mert...

– Mert?

– Mert Nina megöl, ha bajod esik. Talán Philip is. Mindketten megkedveltek téged, csak nem hagyhatom, hogy baja essen valakinek, akit két családtagom is kedvel – vonta meg vállait, majd mintha hirtelen észhez kapott volna, elhúzta arcomról kezeit és a szürke nadrágja zsebeibe süllyesztette őket.

Nem az a válasz, amit vártam. De mégis mit vártam?

– Itt maradok, sehova se fogok menni.

– Rendben. Nyugodtan rendelj magadnak majd vacsorát, holnap rendezem a számlát.

Elmotyogtam neki egy köszönömöt és hagytam, hogy most már tényleg visszamenjen a lakosztályba, onnan pedig ki a folyosóra, a lifthez. Csakhogy néha vannak olyan pillanataim, amikor az eszem teljes mértékben feladja a mindennapos küzdelmeit és kimenőt hagy a szívemnek, ami pedig a legkevésbé sem átgondolt dolgokat hajtat velem végre.

– Harry!

A kezét kinyújtva tartotta meg az éppen összecsukódni készülő lift ajtót és meglepve meredt rám, smaragdzöld szemei, melyek még most is két csodálatosan csiszolt gyémántra emlékeztettek.

– Igen? – ismételte ugyanazt a rövid kérdést, amit a mai nap folyamán már én is feltettem neki. Néhányszor.

– Öhm – hülye. Mi a frászt gondoltál? – Jó, öhm, jó vacsorát. És öö, jó, mhm, jó találkozást. Megbeszélést. Én csak..

– Köszönöm – engedte le maga mellé mindkét kezét és az ajtótól hátrálva hátát a lift tükrös falának döntötte.

Idegesen harapdálva a szám belsejét, bólintottam és próbáltam figyelmen kívül hagyni az apró mosolyt, ami nagyon is ott bujkált az arcán. Próbálta eltitkolni, de nekem feltűnt, ahogy meg-megrándultak rózsaszínű, telített ajkai.

A fene vigye el.

•••

••••••••••••••
midnightwhiteowl
Ladybady
ladyshitgirl
hungarianwriter