•••

•••

Amikor még másfél órával később is egyedül voltam a hotel lakosztályában, végleg eluntam magamat. Pedig ha valaki, akkor én most aztán tényleg kipróbáltam mindent, amit csak tudtam, hogy kibírjam a várakozást. Fogalmam sincs pontosan milyen hosszú egy ilyen kaliberű találkozás, de az biztos, hogy ha legközelebb tudom, hova tart, akkor vagy megkérem, hadd tartsak vele vagy pedig be sem szállok az autójába. Mert bár tényleg nem tartom magamat gyenge embernek, az biztos, hogy egyedül tölteni ennyi időt egy hotelben, telefon, laptop, minden nélkül egész egyszerűen csak nehéz. Tényleg az.

Már talán a negyedik alkalommal sétáltam körbe még egyszer a lakosztályban, bekukkantva minden egyes szekrénybe, minden egyes ajtó mögé, amikor megtorpantam a fürdőszoba ajtajában és alaposan felmértem a helyzetemet. Vagy megyek és visszafekszek az ágyra, hogy aztán a hófehér plafont bámulva semmit se csináljak, azon kívül legalábbis, hogy néha vetek egy-egy pillantást a falon található órára, hogy újfent rájöjjek – utálok várakozni. Lényegtelen hogy mire vagy kire, egész egyszerűen nem tudok várni. Valamiért nem szeretem, ha túl sok időm marad egyedül, magamra, illetve a gondolataimra.

Ezt, ha jobban belegondolok, talán az apámnak köszönhetem. Mióta ő már nincs velünk, nem szeretek gondolkodni. Egy idő után túl sok a mi lett volna, ha és a mégis miért féle szavakkal kezdődő kérdések száma a fejemben, ezek pedig mind olyan kérdések, amikre nem csak hogy nem tudom a választ, de őszintén szólva nem is akarom tudni. Tényleg nem. Az elején akartam. Persze, hogy akartam. Amikor Vincenzo befejezte az általános iskolát és a két lánnyal az oldalamon ültem a gyerekeikre büszke családok között az iskola udvarán, mindennél jobban szerettem volna megtudni, mégis hogy volt képes hátrahagyni a feleségét, a gyerekeit, azokat az embereket, akiknek a legjobban lett volna szükségük rájuk. Hogy miért nem akart ott lenni például akkor Vincenzo ballagásán, miért nem akart neki tanácsot adni a lányokkal, a randizással kapcsolatban, amikor arra került a sor az öcsém gimnáziumi éveiben. Nem tudtam felfogni ép ésszel, hogy miért nem akarta látni, ahogy a két apró lányából gyönyörű nők lesznek az évek során. Fogalmam sincs, miért nem akart ő lenni a rettegett apa, akiről elterjedt volna az a hír a gimiben, hogy a Salinas lányoknak csakis a legjobbat akarja. Érthetetlen, mi volt az az ok, ami rábeszélte arra, hogy mindezt veszni hagyja. Teljes mértékben érthetetlen.

Megmondtam, vagy megmondtam, hogy utálok sokáig egyedül maradni a gondolataimmal?

Az arcomat megdörzsöltem, utána pedig a maradék tusfürdőt is lemostam magamról, majd kiszálltam a kabinból. Vörös szemekkel néztem vissza magamra a bepárásodott tükörből és nem lepődtem meg, hogy sírtam. A víz alatt nem különösebben tűntek fel a könnyek, amik a forró vízzel összekeveredve folytak végig az arcomon és érkeztek meg végül a lefolyóba. És uram atyám, én nem hittem volna, hogy valaha lehetek ennyire dühös magamra, mint amennyire most voltam.

Ez az ember nem hogy egy könnyet, de még csak egyetlen másodperc aprócska töredékét sem érdemli meg, nem azok után, amit a családommal tett. Idegesen töröltem meg az arcomat, majd csavartam vizes hajam köré a kisebb törölközőt, míg a nagyobbikat testem körül fogtam össze egy gyors szárítkozás után.

Visszavonultam a szobába, utam egyenesen az ágyhoz vezetett, ami mellett az utazótáska pihent.

  – Basszus. Hogy én mekkora egy..barom vagyok! – csak egyik tenyeremet csaptam a homlokomra, a másik kezemmel továbbra is a hófehér törölközőt markoltam.

  – Ez nagyon attól függ, hogy milyen okból kifolyólag mondod.

  – Nem igaz, hogy nem tudtál volna még legalább fél órát elmaradni a vacsorádon! – perdültem meg a sarkaimon, mutatóujjamat egyenesen a kaján vigyorú Harryre szegezve, de ő csak megvonta a vállait és a fejét oldalra biccentve lassan vezette végig rajtam a szemeit.

Éreztem, ahogy melegség árad szét a mellkasomban, majd a nyakamon keresztül szépen lassan az arcomban is és amikor nyelvét végighúzta rózsaszín ajkain, megrezzentem. Szürke zakóját lassan vette le magáról, fekete inge ujjait pedig pontosan háromszor hajtotta fel mindkét karján, miközben megindult felém. Mint egy őz, ami egy rossz lépés láttán eliszkolna a helyszínről, pontosan úgy éreztem most magamat én is. Harry smaragdzöld szemei veszélyesen villantak, színűk sötétebb lett a megszokott világosnál.

Mentolos parfümének illata keveredett a dohánnyal és valami erős alkohollal, valószínűleg whiskeyvel, vagy valami hasonlóval. Southampton-ban is állandóan azt issza, szinte biztos vagyok benne, hogy ezen az ilyen találkozók alkalmával sem változtat.

  – Így is később érkeztem, mint akartam volna.

Közel álltunk egymáshoz. Túl közel. Pláne úgy, hogy engem csak egyetlen fehér törölköző választott el tőle. Semmi, de semmi más.

Legalább hat vagy hét darab gyűrűvel díszített ujjai hirtelen érintették meg a vízcseppekkel telített vállaimat, majd haladt lassan feljebb, a nyakam mentén egészen a hajam köré csavart anyagig, amit egy ugyanolyan lassú és talán jól megfontolt mozdulattal lehúzott róla. A még egyáltalán nem megszáradt hajam nedvesen tapadt a tarkómra, a hátam felsőbb részére és a vállamra is, de Harry ujjai fürgén nyúltak oda és húzták félre a víztől feketének tűnő hajzuhatagot.

Aztán tett még egy lépést felém.

Forró lehelete lágyan simogatta bőrömet, ujjai gyengéden cirógatták a nyakamat, miközben ajkai vészes gyorsasággal közeledtek a kulcscsontom feletti vékony bőrfelülethez. És akkor, amikor már azt hittem, hogy a testem nem őrülhet meg ennél jobban, akkor ő nekem ellentmondva teljes mértékben megcáfolja ezt. Mert amikor puha ajkai a bőrömhöz értek, az én fejem automatikusan hátra csuklott, csak hogy az eddiginél is több helyet adjak neki, a szabad kezemmel pedig vállába markoltam, próbálva lábon tartani magamat.

– Finom az illatod – mondta bőrömre, gerincem mentén pedig jóleső érzés cikázott végig. – Olyan..vanília?

Hümmögve bólogattam, fogaim közé kapva alsó ajkamat, az arcom még mindig a plafon felé irányult.

Fél hónap és láss csodát, már ennyire közel engedtem magamhoz. Basszameg.

– Rosalie..

A telefonja hangos csörgése zavarta meg abban, hogy elmondja azt, amit akart. Mint akit leforráztak, úgy távolodtam el tőle azonnal, ő pedig a telefonját előhúzva nadrágja zsebéből guggolt le a táskája mellé és kutatott benne valami után. Egy fehér inget és fekete alsónadrágot dobott fel az ágyra, majd rám sem nézve kivonult a szobából a nappaliba.

A két ruhadarabot, a törölközőt és a mai melltartómat felmarkolva iszkoltam vissza a fürdőbe, ahol a riadt arckifejezésemet figyelmen kívül hagyva nyeltem egy nagyot és felöltöztem.

•••

A kanapéra száműztem magamat.

Miután végeztem a fürdőben, legelőször a lakosztály egyetlen szobája irányába indultam meg, de amikor láttam, hogy sem a nagy, sem pedig az éjjeliszekrényen található kislámpa nem égett már, úgy döntöttem, hogy mindkettőnknek jobb lesz, ha külön töltjük az éjszakát. Nekem legalábbis egészen biztosan jobb lesz.

Nem szokásom így viselkedni. A munkámat és azt az egyszeri alkalmat Philippel nem számítva nem én vagyok a világ legmocskosabb nője, ezért enyhén szólva is meglepődtem magamon, amikor néhány érintésének köszönhetően olyan helyeken éreztem a vágyat, ahol ezelőtt talán még soha sem. Nem, egészen biztos, hogy soha ezelőtt nem akartam még férfi érintését a testemen ennyire intenzíven. Még akkor sem, amikor Philippel kerültem olyan intim kapcsolatba Ray klubjában. Pedig az intim volt. Ez viszont... ez veszélyes volt, nekem túlságosan veszélyes.

Valamikor éjfél után nyomott el végül az álom, de csak azután, hogy a kanapéra dobott pokrócok közül az egyiket a lehető legjobban magam köré bugyoláltam, hogy véletlenül se maradjon olyan testrészem, amelyik egy kicsit is fázna. Lakosztály ide vagy oda, decemberben ezeknek az emberekben úgy tűnik, hogy fogalmuk sincs mit jelent fűteni. Alaposan fűteni.

– Ébren vagy?

Szorosan hunytam le szemeimet és fohászkodtam, hogy el tudjak aludni néhány másodperc alatt. Jó lett volna. Igazán.

– Rosalie?

Csendben voltam, próbáltam úgy lélegezni, mint ahogy azt az alvó emberek teszik általában, de amikor két meztelen kar csúszott be testem és a kanapé közé, elakadt a lélegzetem. Nagy szerencsém volt azonban, hogy csak egy pillanatra estem ki az alvást tettető lány szerepéből, éppen addig, amíg ő könnyedén felemelt a kanapéról és egyenletes légzéssel, mint akinek tényleg egyáltalán nem érződik, hogy egy embert cipel éppen végig a folyosón, lépett be a szobába, majd fektetett le végül a matracra. Lassan terítette rám a vastag takarót, ami valóban sokkal vastagabb volt mint a pokróc, ugyanis mindössze néhány perc alatt kimelegedtem alatta.

Tompán érzékeltem még, hogy a matrac mellettem besüllyed, de hirtelen annyira fáradtnak éreztem magamat, hogy nagyon nem voltam képes törődni a mellettem elhelyezkedő férfi cselekedeteivel. Élveztem a takaró által nyújtott meleget és a párna puhaságát, mígnem szemeimet lehunyva hagytam, hogy teljesen magába szippantson egy olyan világ, ahol semmivel nem kell törődni. Csak hagyni, hadd történjenek a jobbnál jobb dolgok.

•••

••••••••••••
midnightwhiteowl
Ladybady
ladyshitgirl
hungarianwriter