9. - Taehyung

- Koncentrálj! - kiabált rám a mező másik oldalából Dina. Már órák óta próbáljuk felszínre hozni újra az erőmet, de minden hasztalan. Azzal fenyegetett, hogy ha nem fog sikerülni rám támad, és ez meg is történt, de annál többet, minthogy értelmetlenül hadonászok a kezeimmel nem tudtam tenni. Egyszerűen nem érzem már azt se, hogy én lettem volna az, aki a sziklát felhúzta ide.

Mikor látta, hogy teljesen kivagyok, mind fizikálisan, mind lelkileg leállított, és odajött hozzám. Összehúztam magam, mert azt hittem le fog kiabálni, de helyette csak lágyan megveregette a vállamat, és elmosolyodott.

- Holnap innen folytatjuk. Menni fog, csak rá kell érezned. - nem mondtam semmit, csak bólintottam, és néztem, ahogy távolodik tőlem a kollégium felé. Pufogva ültem le törökülésbe, és engedtem ki szárnyaimat. Nem tudom miért, de megint égetett, hogy nem lehet szabadon.

Ha most lent lennék a földön, biztos idegességemben a füvet tépkedném, így viszont csak annyit tudok tenni, hogy markolok egy nagyot a puha felhőből, és mintha csak fürdő hab lenne tenyeremben, elfújom és végignézem, ahogy a levegőben akár egy színes buborék, szépen lassan eltűnik a semmibe. 

Nem akarom én ezt. Miért nem lehet eleget tenni egyetlen egy kérésnek, amit egy ,,áruló" kért? Csak annyit kellett volna tenniük, hogy megfeledkeznek rólam, elvégre én lennék az első, akit ezek a Lidércek elpusztítanának, hiszen nem tudom használni az angyalok legősibb fegyverét, a repülést.

Amint kicsit lenyugodtam, morzsolgatni kezdtem ujjaimat és körmömet pattogtattam egymáson. Egy idő után, ahogy jobban fülelni kezdtem úgy hallottam, mintha mintha valami csattogna egymáshoz, és ez a hang biztos nem a körmöm volt. Felnéztem, hogy meglássam mi is az, de mikor szemeim a távol helyett közelre fókuszáltak, pontosabban magam elé, azt vettem észre, hogy előttem két kis apróra gyúrt, kemény földgolyó lebeg, és azok összeütközése adja a csattanó hangot.

Tenyeremet összezártam, mire az egész egybegyúródott, majd amint ismét kinyitottam, ketté, illetve három fele vált.

- A francodat! Előbb kellett volna. - nevettem fel kínomban. Ezt én csinálom, semmi kétség. Játszadozni kezdtem vele, és nem értettem, az előbb miért nem ment. Most is, mint ahogy a szikla előteremtése előtt, magabiztosnak érzem magam, és úgy érzem, semmi se állhat annak az útjába, hogy idomítsak. Képes vagyok rá, hiszen minden egyes mozdulatát érzem a földnek még úgy is, hogy jóval felette lebegek.

- Nahát! Téged már láttalak. - jött mögülem az ismeretlen hang, ami annyira megijesztett, hogy hátra kaptam kezeimmel, ezáltal az idegent pontosan fejen találtam a földgolyókkal. Fájdalmasan archoz nyúlt, és le is guggolt, miközben felszisszent. Odafutottam, és én is leültem mellé, ekkor vettem csak észre, hogy én is láttam már, hiszen a múltkor pont belé futottam.

- Ne haragudj, nem direkt volt. - kértem bocsánatot, majd homlokára fogtam, hogy elengedje fejét kezei közül, és meg tudjam nézni, nem sérült e meg.

- Semmi gond, ilyet még úgy se láttam. Taehyung vagyok. - vigyorodott el, mintha mi se történt volna, majd hátra lendülve leült a felhőkre. - Miért vagy itt egyedül? A többiek mind az előkertben vannak.

- Jobb nekem itt. Gyakorlok.

- Azt látom. - nevetett fel, majd még egyszer megdörzsölte a piros pontokat az arcán, amit én okoztam. - Ez földidomítás volt, ugye?

- Olyasmi.. - fújtam ki levegőmet, egy sóhajjal. - Kérdezhetek én is?

- A szárnyamra vagy kíváncsi ugye? - nézett rám mindent tudóan. Leszegtem fejem, és aprót bólintottam, de ezek után azt vártam, hogy majd egy kis körítéssel elmagyarázza, hogy miért nem akar róla beszélni. Nem is ismerem, miért is kérdeztem tőle ilyen személyes dolgot?  - Furcsállom, hogy nem félsz tőlem.

- Miért kéne? Megtámadsz, és felfalod a lelkem?

- Dehogy! - nevetett fel jóízűen. Még a szél is belekapott a hajamba, ahogy repítette édes hangját, ezen a hazug helyen. - Mi nem csinálunk ilyeneket. Ezek tévhitek. - ahogy az is, hogy hozzánk kerülnek az emberek halottai. Bár erre nincs bizonyítékom, és ez nagyon aggaszt. Lehet, hogy előző életemben én is lent éltem a földön, de mikor meghaltam ide születtem ujjá? De ha erről van szó, miért nem emlékszem? Nagyon homályos ez a dolog.. - Mond csak, Viectra. Te se tudsz repülni, ugye?

- Se? - kérdeztem vissza egy apró szócskát, ami felkeltette az érdeklődésemet. Sejtelmesen elmosolyodott, és hátra tette kezeit, hogy kissé eldőlve azon támaszkodjon, és az eget kezdte kémlelni.

- Tudod hány éves vagyok? - megráztam a fejem, és mivel nem nézett rám, így csak remélni tudtam, hogy a hallgatásommal válaszolok erre a kérdésére. - Mondjuk úgy, hogy a kezdetek óta élek. Akkor is jelen voltam, mikor az Angyalok és a Démonok még együtt éltek. Láttam az első Hibrid megszületését, és átéltem milyen az, mikor a két nép boldog együtt. - elmosolyodtam ennek hallatán, de arcára nézve rögtön elszállt a jókedvem, ugyanis grimaszba torzult, amit fájdalom és harag festett be túlnyomó részt. - Minden megváltozott, mikor elkezdődött a háború. Nekem a saját oldalamat kellett szolgálnom, de cseppet sem vagyok az erőszak híve, így inkább megbújtam az árnyékban. Aztán..  Mindent elrontottam azzal, hogy megmentettem egy Angyal gyereket.

- Mi történt? - kérdeztem, mert túl izgalmas volt a történet ahhoz, hogy most a letargikus események miatt abbahagyja. Tudtam, hogy valószínűleg küzd magával, mert a múlt felhánytorgatása fájdalmas neki, de tudnom kellett. Valamiért úgy éreztem..

- Elkaptak, és mivel árulással vádoltak, azt mondták, sose térhetek haza. Leszorítottak és.. Levágták a szárnyamat. - sajátomat be kellett húznom ezen szavak hallatán. Könnyem szemem sarkából akaratlanul is kicsordult, mikor arra a mérhetetlen fájdalomra gondoltam, ami azzal járhat. Nekem az is fájdalmat okozott, ha nekimentem a szekrényemnek vele a szobámban, akkor ha levágták, az olyan érzés lehetett, mint az egyik végtagja elveszítése. - Sok ideig az ismeretlen területen bolyongtam, amit mára Földnek neveztek. Az ottani lények nem hasonlítottak rám, és féltek is tőlem, ezért elbujdokoltam. - rám nézett, és meglepődött, mikor meglátta arcomat. Valószínűleg sajnálattal néztem rá, mivel kedvesen elmosolyodott, és visszaült törökülésbe. - De aztán boldog vége lett. Emlékszel még az Angyalra, akit a múltkor kerestem? - bólintottam. - Ő mentett meg. Rám talált, és segített túljutnom ezen, majd mikor megtudtam, hogy a háborúban szinte mindenki meghalt, hazatérhettem, így elváltak útjaink, de most ismét találkozhattunk. Örökre hálás leszek neki.


- Jó, azért nem kell itt nyáladzani. - jött mellőlem az ismeretlen hang, ami miatt felugrottam, és elmásztam tőle jó két méterrel arrébb. - Bocsi, csak meghallottam a nevem, és idejöttem. - de mégis mikor? És miért nem vettem észre? Ő lenne Jimin? - Nem szoktál te ennyit mesélni erről Tae, mi lett veled? - a férfi csak megrántotta a vállát, majd ismét rám nézett. Igen, biztosan ő az.

- Szóval te se tudsz repülni. Mondjuk ez a szárny méreted miatt elég érdekes. - nézett rám a másik is, én pedig ismételten behúztam, mivel amikor ijedtemben arrébb iszkoltam tőle, megint kipattantak.  - A történethez az is hozzátartozik, hogy én ezt az egészet végignéztem, mivel az egyik ismerősöm fiát mentette meg, így ha már segíteni nem tudtam neki, meg akartam keresni azok után, hogy.. - bólintott egyet, ahogy én is, ezzel megelőzve, hogy ismételten kimondjuk, ami történt.  - Azután pedig rám tapadt.

- Mit vártál? Nem volt senkim, és haza nem mehettem. - nevetett fel Taehyung, Jimin pedig nagyot nyújtózkodott, miközben nyögött egyet.

- Hol hagytad Jungkookot? - kérdezte a Démon, mire az Angyalnak elsötétült a tekintete.

- Nem mindegy? Nem kedvelem. - nézett oldalra, hogy se én, se Tae ne lássuk az arcát.

- Az lehet, én se kedvelem az összes ismerősödet, mégse húzom a számat. - ezek szerint ismerik egymást.
- Kérdeznék még valamit. - néztem mind a kettőre, hogy Jimin is kizökkenjen a sértett dél szerepéből. Ha ők már akkor is éltek, mikor ez az egész el se kezdődött, akkor tudniuk kell. - Hogy néz ki egy Lidérc?

- Mint ez itt, csak rusnyább, alacsonyabb, ijesztőbb és... Halálosabb. - adta meg a személyleírást, miközben Taehyungra mutatott, aki először csak bólogatni kezdett, majd amint meglátta, hogy barátja hozzá hasonlította, megsértődve fordult el tőle, mellém ülve.  - De komolyan.. Reménykedj, hogy nem sokszor találkozol velük. Nem a kinézete az ijesztő, hanem maga az aurája. Elszívja az összes boldogságodat, és nem hagy mást, csak ürességet a lelkedben, ami miatt öngyilkos gondolataid támadnak. Ha gyenge vagy, akkor már régen meghaltál. - nézett mélyen szemembe, én azonban álltam tekintetét. Nem vagyok gyenge, a földön nevelkedtem, és még ha az erőmmel nem is vagyok teljesen tisztába, még ha nem is tudok repülni, a lábaim itt vannak nekem.

Gyors vagyok, és cseles, amit ki tudok használni az ilyen alantas lények ellen. Nem fogok meghalni.

Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top