Amint a felhők fölé értem, még mielőtt lábam ismét a talajra érhetett volna, a földi ruhám leolvadt rólam, és a nagyon is jól ismert fehér szoknya váltotta fel, cipőmet pedig a virágfüzér, ami szinte simogatta a lábamat. Nem mondom, hogy hiányzott ez a ruha, mert jobban szerettem változatosan öltözködni, de az egyik részem, ami mélyen el volt fojtva bennem mégis szívesen viselte újra.

A kis tündér, aki felhozott nem tűnt el azonnal, hanem intve nekem, hogy kövessem vezetni kezdett, egy hatalmas épület felé, ami olyan világos volt, mintha a képzeletben létezne. Egy pillanatra eszembe jutott a földi kollégium, hiszen olyan hatást kelt bennem.

Amint beértem a kapun, mögöttem átlátszó fátyol kezdett el pulzálni, gondolom jelezve, hogy valaki belépett és, hogy én már nem tudok innen kimenni. Nem volt választásom, be kellett mennem, ahol máris egy ismeretlen angyal repült mellém, kezében egy tollat és egy papírt szorongatva.

- Neve? - kérdezte halkan. Nem nézett rám, gondolom ezért nem ismert fel, mert valljuk be.. Itt ki az, aki ne tudná a nevem?

- Li.. - akartam mondani, de szavaim megakadtak, ahogy visszaemlékeztem a múltra. Itt nem létezik ez a név. - Viectra.

- Áh! - csillant fel szeme, és felém pillantott. Azonnal feltűnt neki hajam és szemem szokatlan színe, de nem szólt semmit, csak köhintett egyet. - Lucifer kérte, hogy vezessem el önt hozzá, ha megérkezett. - kitárta karját, hogy kövessem, én pedig enyhe gombóccal a torkomban lépkedtem utána. Amint észrevette, hogy nem bírom tartani a tempót, behúzta szárnyait, és repülés helyett ő is a saját lábán ment. Számunkra elég megerőltető, ha sokáig használjuk, de az enyém már megerősödött abban a 12 évben, amit ott lent töltöttem, elvégre a szárnyaimra nem hagyatkozhatok.

Nagyon meglepődtem, ahogy felmértem ezt a helyet. Mintha nem is mentem volna el a földről, csak iskolát váltottam volna. Ugyan olyan folyosókon mentünk keresztül, mint a sulimban, ráadásul a hely, ahova bementem egy irodának tűnt, ahol már türelmetlenül várt rám..

Mikor meghallotta az ajtó csukódásának tompa hangját, fintorral az arcán megfordult, és felmért, csak úgy, mint az aki idevezetett. Már megszoktam, elvégre a földön is minden nap megkaptam azt a kérdést, hogy festetem e a hajamat, és sokszor nem is hitték el, hogy egy ujjal se nyúltam hozzá, alapból ilyen. Vagyis ilyenné vált, de ezt nem mondhattam..

- Tizenkét év után is ugyanolyan szánalmasan nézel ki.

- Én is örülök a viszontlátásnak. - biccentettem felé fejemmel.

- Több tiszteletet! Tudd, hogy kivel beszélsz! - rivallt rám, én azonban nem fogok előtte megalázkodni, ezért egy gúnyos mosolyra húztam számat, és sóhajtottam egyet.

- Honnan kellene tudnom? Nem éltem itt, már nem emlékszem a szabályainkra. - persze ez nem volt igaz, de ha ő bánthat engem, akkor úgy fogom megvédeni magam, ahogy én jónak látom. Idegességében szinte fújtatott, és felém fordulva kitárta szárnyait. Kezét felemelte, majd a mellettem levő függönyből kiálló dísz hirtelen a karomra fonódott, és egy erős lökéssel a falhoz csapott, hogy kifeszítse testemet. Rémülten néztem az egyre csak közeledő alakjára, de amint egy bizonyos távolságot átlépett, a szárnyaim szinte izzani kezdtek, így muszáj voltam kibontani én is, ezzel pedig kiszabadítottam magam, és a földre rogytam.

Lucifer láthatóan megilletődött, hiszen szemöldökét ráncolva lépett tőlem hátra, így a kellemetlen érzés megszűnt. Láttam rajta, hogy a szárnyaimat bámulja, és sehogy sem akarja elhinni, ami előtte van.

- Mégis mit műveltél!?

- Mit tudtam volna? Nőtt magától, én nem csináltam semmit! - aggaszt a dolog, de nem tudok most ezen gondolkodni, ugyanis bármelyik pillanatban előtörhet belőle még egy ilyen roham, és lehet, hogy legközelebb meg is fojt. - Mit akartál tőlem? - vetettem fel a kérdést, hogy előbb szabaduljak.

- Én ugyan semmit. Az Úr kérte, hogy ezt adjam vissza. - kinyújtotta felém tenyerét, mire reflexből húztam magam elé kezem, hogy védekezzek, de nem támadott, helyette izzítani kezdte maga körül a levegőt, majd ezernyi apró fénycsóva jelent meg keze körül, amik egy karikát formáltak. Egyszerűen ráfogott, és felém hajította, ami a fejemen kötött ki. Éreztem, hogy csatlakozik a testemhez, mert ismét elfogott az az erő, amitől még kiskoromban fosztott meg, ez pedig megerősítette testemet és lelkemet is egyaránt.

A továbbiakban visszatért a gondolataira, és mivel meguntam, hogy levegőnek néz, visszamentem ahhoz az angyalhoz, aki idehozott, hogy elmondja, hova is kell mennem. Mikor felértem a szobámba, nagyot néztem a belsején, és el kellett, hogy nevessem magam, persze csak magamban. Még hogy mi magasabb rendűen vagyunk, mint az emberek. Akkor mégis miért néz ki úgy ez az egész hely, mint egy középiskola kollégiuma?

Az egyik ágyon, ami olyan volt, mint egy téglalap alakú felhő egy lány ült törökülésben. Haja fakó volt, szemei üvegesek és világosak. Nem kérdeztem semmit, mivel látványosan nem vett észre, csak odasétáltam az egyikhez, hogy lehuppanjak rá. Lehunytam szemeimet, hiszen nagyon rég volt már, hogy ezt érezhetem. A felhő a világon a legpuhább anyag, ami létezik, és csakis mi tapasztalhatjuk ezt meg. Nincs ehhez fogható kényelem.

Hátra néztem, ki az ablakon a kapu felé. Az Angyal társaim csak úgy özönlöttek be párosával, hogy ők is elfoglalhassák a helyüket. Valószínűleg ők jobban tudják, mi folyik itt, és ennek tudatában meg akartam kérdezni szobatársamat, hátha ő a normálisabbak közé tartozva nem fog halálra rémülni tőlem, vagy beszólni, de ekkor kicsapódott az ajtó, és belépett rajta két lány, roppant gúnyos arccal.

- Nocsak-nocsak.. Mégis csak mi kaptuk a selejtet. - kuncogott fel barátnőjéhez fordulva. Már most elkönyveltem magamnak egy hosszú fárasztó és kellemetlenségekben gazdag évet, ha ők ketten velem lesznek egy helyre összezárva. - Egy ilyen mit keres itt? - elnézve a lányt, híresebb családból származhat. Haja hasonlóan az enyémhez hófehér, szemei azonban olyan világosak, mintha átlátszó lenne. Kissé talán ijesztő is.

- Hidd el, ezt én szeretném megtudni a legjobban. Látom nem fogunk jól kijönni, így megkérlek, hogy hagyj békén, és én se foglak hátráltatni semmiben. - válaszomra megrökönyödve nevetett fel. Hangjától majdnem kiszakadt a dobhártyám, és itt máris megbukott az az emberi mondás, miszerint ,,Angyalian csilingelő hangja". Egy frászt.

- Ne mond meg mit csináljak. Már az is sértő, hogy el kell viselnem a látványodat.

- Mégis ki vagy te, hogy ennyire el vagy szállva magadtól? - nem szoktam meg az angyal humort, és ez a mondat vélhetőleg annak számított, ugyanis a mellettem még mindig a felhőn ülő lány elfordulva nevetett fel, persze csak visszafogottan, nehogy ő is áldozat legyen.

- Megmutassam, ki vagyok? - tette csípőre kezeit, majd kibontotta szárnyait, amik majdnem elérték az ágyak szélét. Oldalra biccentettem a fejem, és nagyot sóhajtva minden egyes mozdulatát leutánoztam, ami miatt beképzeltnek éreztem magam, és megmutattam az enyémet.

Szemei duplájára nőttek, ahogy felmérte mindkét szárnyamat, és egy fél lépést hátrált is. A szoba olyan kicsi volt, hogy teljesen elárnyékoltam vékony testét. Meglepődöttségét, amint észhez tért felváltotta a harag és a düh, majd idegesen trappolva lökte félre mellette álló barátját és viharzott ki a szobából. Visszahúztam tollaimat, és ismételten helyet foglaltam az ágyamon. Még egy ekkora fruskát.. A földi sulimban is volt egy ilyen, de azt hamar lekoptattam. Úgy hiszem, őt nem lesz olyan könnyű.

Ahogy próbáltam figyelni az ablakból a kapun továbbra is bejövő lényeket, észrevettem, hogy a másik lány, aki a kezdetek óta itt van bent, erősen szuggerál, ami egy idő után nagyon idegesítő lett, így ráemeltem tekintetem, és megszólítottam.

- Nézd, ha te is azon az állásponton állsz, mint ez a Hercegnő, akkor kérlek, hagyj békén, ha pedig félsz, akkor biztosíthatlak, hogy nem eszek húst. - bár a csirke és a marha eléggé finom étek, de most hiába is gondolok nyálcsorgató ízére, nem leszek éhes. Ez az angyalsággal jár..

- Nem én.. Bocsánat, csak nem láttam még olyat, mint te. - nyilván, mivel a történelemben én vagyok az első ilyen. - Így azonban, hogy ezt végig néztem, nem tudom elhinni a hiedelmeket.

- Miszerint? - kérdeztem vissza.

- Tudod.. Nagyjából egy idősek lehetünk, így én már éltem, mikor te lementél a földre. Azt mondták nekünk, hogy azért nem tudsz repülni, mert egy démon megérintette a szárnyadat, sőt, még az is felmerült, hogy igazából egy kém vagy, de mivel lebuktál az Úr előtt, így lekényszerítettek a földre. - először csak nagyokat pislogtam szavaira, de amint felfogtam, milyen éktelen nagy baromságok ezek, felnevettem. Már, hogy tudott volna egy démon hozzám érni, mikor a Mennyország közelébe se tudnak jönni?

- Ki mondta ezeket nektek?

- Lucifer. - mindent értek. Nem hittem volna, hogy idáig elmegy. Velem riogatta a kis Angyalokat, hogy ne legyenek olyanok mint én, és ha esetleg vannak kivételek, akkor eszükbe se jusson a földi világ felől érdeklődni.

- Születésem óta nem tudok repülni, így én magam hagytam itt ezt a helyet, hogy a földön éljek, azért nézek ki így. - fogtam meg egy tincset, és dobtam fel, hogy az visszahulljon vállamra.

- És mond csak.. Milyen a föld? - csillant fel szeme. Akaratlanul is kifújtam egy megkönnyebbült sóhajt. A két idegesítő lányon kívül szerencsére kifogtam egy kedves, érdeklődő természetűt is.

- Nem fogod elhinni, de ugyan olyan, mint itt. - mutattam körbe, és nevettem fel. - Ugyan így néznek ki az iskolák szobái, csak nem felhőkön alszunk, és az egész hely, mintha le lenne másolva a földről. - amit még mindig furcsállok. - De ha nem gond, én is kérdeznék.. - rántottam meg vállam, mire ő csak bólogatott, és továbbra is figyelt.

- Mi ez az egész? Mármint.. Miért kellett ide bevonulnunk?

- Senki se tud semmit..

- Viectra. - mondtam ki nevem, mert láttam rajta, hogy azon akart szólítani, csak az elején a bemutatkozás sajnos elmaradt, ami szokásom volt a földön is.

- Milor. - húzta mosolyra száját. - Szóval mindenkinek csak annyit mondtak, amennyit te is tudsz. Szerintem holnap fogják a tudtunkra adni, mi is folyik itt, de egyben biztos vagyok. Háború lesz.