23. - Hatalom

- Taehyung eltűnt.

- Mi az, hogy eltűnt? - vágtam rögtön vissza, kissé talán hangosabban a kelleténél, ugyanis vékony hangom visszhangként süvített végig az üres folyosókon.

- Nem találjuk sehol. - válaszolta Jimin. Arcán látni lehetett mély aggódását.

- Párhuzamba állítható ez Luciferrel? - fordultam Jungkook felé, aki csak megrántotta vállát, és megrázta fejét jelezvén, hogy nem tudja ő sem a választ. A két férfi kíváncsian kérdeztek rá, mit is értek ez alatt, de ahelyett, hogy válaszoltam volna megkértem őket arra, hogy hívjanak össze mindenkit a lenti folyosóra, ahol minden bizonnyal senki sem fog hallani minket.

Jungkookkal lementünk, és rövides időn belül megérkezett mindenki, akit Jiminék többieknek gondoltak. Kuro LoHan-on csimpaszkodva csoszogott el hozzám, nagyjából félálomban levő állapotban, hiszen szemei minden másodpercben lecsukódtak, majd hirtelen kipattanva ismételten leereszkedtek, mintha nehéz lenne nyitva tartania. A férfi nem bánta, hogy karjai között tarthatja a lányt, és ez az érzése az arcára is kiült.

- Mi volt olyan fontos, hogy hajnal előtt ki kellett rángatni az ágyból? - kérdezte NamJoon, majd Jin mellé lépett, aki csak egyetértően bólogatott, majd ásított egy nagyot, és megrázta a fejét, nehogy állva aludjon el.

- Két dolog van, ami lehet, hogy összefügg egymással. - kezdtem rögtön bele, majd töviről-hegyire elmondtam nekik mindent, amit a tetőn láttunk. Lucifer szavai még mindig visszhangoznak gondolataimban, ezért szóról szóra el tudtam nekik mondani, mit suttogott a fülembe. Láttam rajtuk, hogy nem akarják elhinni, amit mondok, de ez érthető, hiszen az elején én sem hittem a saját szememnek. - Valamint, Taehyung eltűnt. - intettem Hoseok felé, aki bólintott Jiminnek, majd elmondták a történteket. Kiderült, hogy mielőtt találkozhattak volna velünk, mindenhol megnézték őt, de mivel átkutatták a suli egész területét, így hozzánk fordultak, mikor megláttak. Mondhatni jókor voltunk jó helyen.

- Szerintetek ez összefügg? - kérdezte LoHan, Kuro pedig sóhajtott egy nagyot, térdei pedig egyre csak közeledtek a föld felé, de a férfi, aki továbbra is tartotta derekát, még mielőtt összeeshetett volna előtte, megfogta lábait, és felvette őt a karjába, hogy a lány nyugodtan tudjon aludni. Nem egy éjszakázós típus, az már biztos.

- Biztos vagyok benne. Elvégre.. Lucifer minden kétséget kizáróan háborúval akarja megszerezni magának a hatalmat.

- De mire jó az, hogy legyőz minket? Meg akar ölni... Mindenkit? - kérdezte Jin kissé összezavarodott fejjel. Mindenki elmélyülve próbált választ adni, de senki se szólalt meg. Igaza van annyiban, hogy nem lenne értelme mindenkit megölnie. Elég lenne, ha a főbb embereket leigázná, a többieket pedig behódolásra kényszerítené, de ebben a helyzetben kik lennének a főbb emberek? Talán a tanárok?

- Mindenesetre legyetek résen. Ma délután beszéljünk még erről, addigra kitalálok valamit...- rekesztettem be gyorsan ezt a kis gyűlést, mert láttam, hogy mindenki fáradt, és így nem fogunk tudni egyről a kettőre jutni. Lassan ballagtam fel a lépcsőn, miközben egyfolytában azon gondolkodtam, hogyan lehetne mindezt elkerülni, de arra kellett rájöjjek, hogy esélytelen. Mindegy, hányszor gondolom át, mindegy, milyen megoldást akarok találni. Az erőszakra, csak erőszakkal lehet válaszolni, ha az ész érvek nem játszanak szerepet.

- Mit akarsz tenni? - fogta meg kezem Jungkook, ezzel megállítva. Milor visszanézett rám, de mivel leesett neki, hogy a fiú valószínűleg kettesben szeretne beszélni velem, ezért felment egy emelettel, ahol a szintünk van.

- Aludni. - jelentettem ki őszintén, mivel én is vagyok már olyan állapotban, hogy gondolkodni se tudjak. A férfi csak szúrós tekintettel meredt rám, én azonban nem mondtam neki többet, csak biztatóan rámosolyogtam, kihúztam tenyeréből a kezem, majd felmentem a szobámba, és amint letettem fejem a párnámra, máris elnyomott az álom.

Reggel nem a tanárok rikácsoló hangjára ébredtünk, hanem annál valami sokkal rosszabbra. Az iskola rázkódni kezdett, mintha földrengés lenne, amiről mind tudjuk, hogy itt lehetetlen, ezért rögtön kipattantam az ágyból, de olyan mértékű volt talaj mozgása, hogy rögtön térdre kényszerültem. Senki sem értette, mi is lehet ez, én pedig szinte azonnal meguntam Yoko idegesítő, visító hangját, amit a félelem csikart ki belőle, ezért kiléptem az ajtón, és kihasználva a csendet, kifutottam a folyosóra.

Ismét remegni kezdett minden, egy idő után pedig azt vettem észre, hogy mindenki kimenekült a szobájából, hiszen szemmel láthatóan omladoztak a falak. Milor és Kuro azonnal megtaláltak, így lefutottunk a lépcsőn, és csatlakoztunk a srácokhoz, akik hasonlóan hozzánk, kisebb csoportba tömörülve próbáltak kijutni élve az épületből.

Az ajtó előtt diákok hada sorakozott és szivárgott ki az udvarra, azonban nem volt már annyi idő, hogy mindenki kiérjen, ezért NamJoon felrepült az ablakhoz, és egy jól irányzott rúgással kitörte annak üvegét, hogy ott is szabad egyen a kijárat. Nem haboztak, rögtön követték őt, Jungkook pedig mögém lépve felemelt, hogy ki tudjon vinni.

Amint leértem a földre, az iskola egy része, mintha valami nehezet dobtak volna rá, beszakadt, a többiek vérfagyasztó sikolya pedig csak még abszurdabbá tette ezt az egész helyzetet. Senki sem értette, mi folyik itt, és voltak olyanok is, akik nem jutottak ki élve az iskolából, mivel rájuk omlott a tetőszerkezet, amiről eddig mindenki azt gondolta, hogy csupán csak illúzió.

A tanárok rémülten terelték a diákokat az erdő felé, tőlünk azonban senki sem mozdult. Nem menekültünk, holott rettegett mindenki. Tudtam, ki áll ennek az egész dolognak a háta mögött, így kitárva szárnyaimat a romok felé néztem, aminek porfelhőjéből lassan, de méltóságteljesen, egy fekete árny emelkedett fel, akinek szemei olyan vörösen izzottak, mint a lángoló Pokol.

Lucifer diadalittas nevetése mindenkit megijesztett, szinte éreztem, ahogy ereimben megfagy a vérem, mégsem tántorodtam el. Álltam tekintetét, ami végig engem figyelt, miközben kilép az őt körül vevő füstből, sőt még léptem is felé egy magabiztos lépést remélve, hogy nem veszi észre lábam remegését.

Mielőtt még tüzetesebben foglalkozhatott volna velem, ördögien elmosolyodott, és megfordulva kinyújtott a lerombolt iskola felé kezét, majd mintha fekete tüzet szított volna a semmiből, porrá égetett mindent, ami maga előtt volt. Amit olyan könnyen teremtettek, most egy szempillantás alatt elenyészett el a szemünk láttára. Bár tudtam, hogy ez még semmi ahhoz képest, amit valószínűleg tud, mégis már most torkomban dobogott a szívem, ahogy ezt a nyers erőt használat közben láttam. Sokkal magasabb szinten van, mint mi összeadva, és nem tudom, hogy van e értelme egyáltalán elkezdeni harcolni, ekkora hatalommal szemben.

Bạn đang đọc truyện trên: AzTruyen.Top