- Biztos vagy benne? - kérdezte messziről kiáltva Kuro, kissé összébb húzva magát. Rettenetesen fél, hiszen épp az imént kértem meg őt arra, hogy álljon elém, és hagyja nekem megperzselnem őt. Természetesen nem fogom bántani, de az ébredésem óta elmúlt két napban, csakis ezt az elemet gyakoroltam, így valamelyest már képes vagyok parancsolni a mértékének. Ha pedig nem, akkor remélhetőleg időben kapcsolva, bezárom a lányt egy vízburokba, mielőtt a lángok teljesen elnyelnék.

- Tuti! - kiáltottam fel, majd felmutattam hüvelykujjamat, ezzel is bíztatva, hogy nem lesz semmi baj. LoHan a többiekkel maradt, de ugrásra készen nézett hol rám, hogy pedig Kuro-ra, aki most észre se vette az aggódó férfit, annyira koncentrált rám.

Kitisztítva elmémet, hogy csakis erre tudjak gondolni felemeltem tenyeremet, és először csak egy kisebb lángot idéztem elő, hogy meggyőződjek arról, mennyire tudom befolyásolni. Amint nagyobbítani kezdtem, ránéztem a Démon lányra, akinek még innen messziről is láttam felgyúlni szemében a haláltól való félelmet, majd felé irányítva tüzemet, átadtam neki minden energiámat, ezzel gyorsan és pontosan a lány felé idomítva azt.

Mi ez után jött, az nemhogy engem, de mindenkit, beleértve az áldozat szerepét játszót is megdöbbentette. A tűz nem bántotta Kuro-t, hanem mintha csak önálló akarata lenne, a lány előtt kettényílt, és anélkül, hogy bármilyen mértékű fájdalmat okozott volna neki, mellette elenyészett el a levegőben.

- Te hülye! Mondhattad volna, hogy kettényitod! - rivallt rám, egy szempillantás alatt előttem teremve, én viszont csak kitártam szárnyaimat, ezzel arrébb lökve őt, nehogy a végén még elkezdjünk itt mindenki szeme láttára birkózni. Ez nem én voltam, hanem a tűz maga. Ekkor döbbentem csak rá, mit is jelentett pontosan Nathaniel szava. Ez egy nagyon hasznos, ámde lehet, hogy felesleges képesség is, elvégre.. Nem tudhatom biztosra, hogy neki az ellenség, az egyenlő e az én általam utált személyekkel. Ha pedig nem így lenne, hiába akarnék ezzel támadni, ha nem bántja.

- Nahát, Jungkook! - hallottam meg Hoseok hangját mellőlem. Oldalra fordultam, majd végignéztem, ahogy a férfi kezét átlendítve a felénk közeledő Démon vállán belékarol, és vigyorogva húzza közelebb hozzánk. - Kikecmeregtél végre a szobádból?

- Nem tudom, mit vagy úgy oda. Ma órákon is voltam. - amint ezt kimondta rám nézett, én pedig csak úgy, mint a mai összes alkalommal, mikor ezt eljátszotta, elnéztem másfele, mintha észre se vettem volna. Való igaz, hogy ma már jelen volt velünk, én azonban igyekeztem mindig azon az oldalon lenni, ahol ő nincs. Ahogy látom, kezdi ezt ő is megelégelni, úgyhogy hamarosan abba fogja hagyni.

Mivel pont a vége felé érkezett, így nem volt annyira feltűnő, ahogy felkarolva Milor-t, otthagyom őket. A lány nem igazán értette, hogy miért nem maradunk még egy kicsit, hiszen eddig én erőltettem, hogy legyünk velük, most meg szó szerint menekülök. Nem, ez egyáltalán nem így van, inkább csak taktikai visszavonulást folytatok.

Másnap ezt ismételten eljátszottuk, azzal a kivétellel, hogy Jungkook az elejétől kezdve velünk volt, mind a mezőn, mind az órákon. Egész nap csendben voltam, és próbáltam nem mellé kerülni, de volt olyan helyzet, ahol nem tudtam kivédeni, azonban még így se szóltunk egymáshoz. Pár óvatlan összenézésem kívül semmi más nem történt. Mintha ismét idegenek lennénk a másik számára. Pedig ha valakinek köszönhetek bármit is, amit elértem, akkor az ő lenne. Miért csinálom ezt?

Este, körülbelül éjféltájban megelégeltem, hogy nem bírok elaludni, ezért figyelve arra, hogy Yoko mikor horkant fel, lassan kilépkedtem a szobából, nehogy holnap azzal ébresszen, hogy felriadt rám. Becsukva az ajtót, lehunytam szemeimet, és vártam már percet, hogy hozzászokjak a sötéthez, majd elindultam fölfelé a lépcsőn, hogy kiérjek a tetőre.

Kellemes idő volt, mint mindig, szélcsend, és ha jól látom telihold. Eszembe jutott, mikor még a kezdetekkor, Yoko és az a másik társa felcsalt ide, hogy végezzen velem, de Jungkook már akkor is a segítségemre sietet,t pedig azt se tudta jóformán, hogy ki vagyok. Azt mondta, öntörvényű ember, de hiába is gondolja azt, hogy ez a válasz kielégítő lehet, én akkor is kíváncsi vagyok a miértjére, pedig tudom, hogy valószínűleg sosem fogom megtudni.

Felálltam a korlátra, és kitártam karjaimat, miközben élveztem a csendet. Szárnyaimat kiengedtem, elvégre nincs itt senki, majd testemet elengedve hagytam, hogy előre húzzon a tehetetlenség, és zuhanni kezdtem. Nem volt semmilyen öngyilkos szándékom, egyszerűen csak rájöttem, hogy hogyan tudnék egy hazug illúziót kelteni magamnak.

Tollaimat olyan szögbe állítottam, hogy olyan legyen, mintha repülnék, és mielőtt még becsapódhattam volna, egy erős széllökéssel felküldtem magam az égbe, ahol a csillagok millió apró fénye fogadott, mintha álmodnék. Ezt minden egyes alkalommal megcsináltam, mikor a talaj túl közel ért hozzám, és rájöttem, mennyire élvezem ezt a fel le ingázást. Gondolom ez még csak egy kicsit sem hasonlítható ahhoz az érzéshez, amit repülésnek hívnak, és a saját szárnyukkal érnek el, de azt kellett bevallanom magamnak, hogy a világot az én formámra kell alakítanom. Élveztem, mert ez az én repülési stílusom, amit senki sem tud utánozni, így kilógok vele az átlagosból,és ez most cseppet sem zavart.

Ahogy kezdtem egyre jobban elfáradni, visszanéztem a sulira, hogy kitaláljam, hogyan tudnám magam fellökni a korlát mögé, de ekkor észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Isten tudja mióta, de Jungkook itt ül, és engem bámul, ahogy szórakoztatom magam. Lábaival előre-hátra kalimpál, mint egy nagy gyerek és csendben figyel még most is.

Számat eltátva zuhantam felé, azonban nem abban a szögben, hogy rá tudjak esni, ezért nem féltem, hogy kárt teszek benne. Felállt a korlátra, majd engedélykérően nézett rám, amit én a zuhanás miatt nyilván nem tudtam időben felfogni és reagálni rá, ezért magától cselekedett. Nyél farkát (tudom, hogy hülyén hangzik, de nem fogom azt írni, hogy a farka tekeredett a dereka köré XD) a derekamra csavarta, majd lassan elkezdett beljebb húzni, végül megállított a levegőben, ő maga pedig leugrott onnan, engem azonban nem engedett le. Most érzem csak igazán, mennyire izmos lehet ez a szervük, hiszen erőlködés nélkül képes megtartani a földtől pár centire.

- Miért kerülsz? - kérdezte meg közvetlenül, mire felsóhajtottam, és megpróbáltam kiszabadítani magam, de ezzel csak azt értem el, hogy komolyságát jobban kifejezve rám szorított.

- Te miért nem akartál látni? - vágtam vissza, miután elfogadtam, hogy innen nem szabadulok.

- Viectra, már az is eléggé megalázó volt számomra, hogy olyan helyzetben láttál. Ne vedd már el tőlem a férfiségemet! Egyszerűen nem akartam, hogy gyengének láss.

- Kurva jó. - nevettem fel gúnyosan. - Felőled betegre aggódhattam volna magam, csak a büszkeséged ne vesszen oda. Gratulálok. - pufogtam, majd elfordítottam a fejem, hogy ne nézzek rá, de ő ezt nyilván nem hagyhatta. Közelebb húzott magához, így egy szintbe voltam vele, elvégre a lábaim még mindig nem érték a földet.

- Szeretem, mikor káromkodsz. - mosolyodott el, majd kitárta karjait, és magához vonva átölelt. Tudtam, hogy ha nem akarnám ezt az egészet, akkor csak fel kellett volna húznom a térdemet, és ott a vége, de nem tettem. Ehelyett inkább leengedtem magam mellé lógni kezeimet, amik eddig a mellkasán pihentek, ezzel egy kis teret hagyva magunk között. - Hallottam, hogy gyújtogattál.

- Többé nem fordul elő. - ráztam meg fejem, mire bólintott, mintha tudná magától is.

- Nem esett bajod, igaz?

- Miért érdekel? - néztem fel rá. Vörös szemei azonnal elérték amint rám néztek, hogy ne tudjak mást, csakis a férfit bámulni. Szinte elvesztem abban a mélységben, amit azok az íriszek kínáltak.

- Megmondtam, hogy nem fogom hagyni senkinek sem, hogy bántson. Mától, legyek bármilyen helyzetben, de melletted leszek, amíg ennek vége nem lesz. - jól látja.. Így vagy úgy, de vége lesz.

Mire elértem, hogy lerakjon a földre, a hátamon ismét egy baljós érzés futott végig, elzsibbasztva szinte az egész testemet, a szárnyaim pedig az eddiginél sokkal erőteljesebben és gyorsabban pattantak ki helyükről. Jungkook tudta, és értette is, miért van ez, ezért elém állva körbenézett, legelőször a mögöttünk levő ajtót firtatva, de én mivel éreztem, honnan jön ez a megmagyarázhatatlanul sötét aura, így odalépkedtem a korláthoz, hogy lenézzek.

- Kérem... Ne bántson..

- Ismered a mondást. A Démonok nem esznek lelkeket, mert nem tudják, milyen finom falat is. De... - nem hiszek a szememnek! Jól látom, hogy ki van lent, közvetlenül előttem, és egyszerűen nem akarom felfogni! Lucifer épp most fogott le egy Angyal lányt, akit nem ismerek, ,szabad kezével pedig végighúzta fekete körmét a szárnyán, amiből kibuggyant egy vércsepp, és pirosra színezte tollait, ahogy folyt lefelé. - Te nagyon finom falatnak tűnsz. - nevetett fel ördögien. Még az én lábam is megremegett, akkor mit érezhet szegény lány?!

- Vie- Jungkook túl későn akart megállítani, és kezem után kapni. Ugyan utánam ugrott, de én még a levegőből célozva Luciferre, egy jól irányzott széllökéssel arrébb taszítottam a férfit, aki a nem várt támadás hatására nagyot puffant, berepesztve ezzel a suli falát. Felszisszenve, és dühtől forrongó szemekkel nézett rám, azonban amint meglátta ki is vagyok, egy szempillantás alatt nyugodott meg, és tette csípőre a kezét.

- Lám-lám. A kis Viectra. Látom megtanultad használni az erődet. - nem válaszoltam, mert jelenleg sokkal jobban lefoglalt az, hogy mit látok. Lucifer haja teljesen feketévé vált, ahogy a szárnyait levő tollak is. Körme hosszú volt, fogai élesek, fején pedig két szarv éktelenkedett, szintén fekete színben, amit végigtekert egy piros ív, mintha vér lenne.

- Mi ez az egész? - kérdezte Jungkook, de felvéve az előttem álló testtartását, én is felnevettem, ezzel kissé összezavarva mindkét férfit.

- Mindent értek. Gyerekkorom óta tudtam, hogy te más vagy, csak nem jöttem rá, miben. A szárnyam már akkor próbált erre figyelmeztetni, mikor először megláttalak, de voltam olyan hülye, és nem vettem észre, mi is vagy te valójában.

- Bármennyire is fáj kijelentenem, egész okos vagy. Ez is a saját károdra fog menni, mert minél többet tudsz, annál nagyobb lesz a fájdalom. A szárnyad pontosan tudja, kitől kell tartania, jobb lenne, ha te is ezt tennéd. - hirtelen eltűnt, majd a semmiből előttem teremt, de nem ért hozzám, csak a fülemhez hajolt, így a vállaival szemezve, a félelemtől ledermedve hallgattam végig. - A háború elkezdődik, én pedig a legnagyobb örömmel foglak a Pokol legmélyebb zugába taszítani téged. - többet, ha akart se tudott volna többet mondani, mivel Jungkook felé kapott, ő azonban felemelkedett, és eltűnt az éjszaka sötétjében.

A szinte már a fába préselődött lány teljesen kikelt magából, így mikor megpróbáltunk beszélni vele, Jungkook karjaiba esett ájultan, aki azonnal felkapta, és visszavittük őt a kollégiumba. A folyosón várt rám, amíg én elrendeztem őt, majd kimentünk a szintről, nehogy valakinek feltűnjön a Démon jelenléte.

- Ezt el kell mondani a többieknek. Sőt, mindenkinek.

- Szerinted hinnének neked? - kérdeztem vissza, mire egy amolyan ,,Ne lágy már hülye" nézéssel felém sandított.

- Neked biztosan. El kell mondanunk, hogy elfogyott az időnk, és minden pillanatban fel készenlétben kell állnunk.

- Először csak Milorékat avassuk be jó? - ajánlottam fel, mire egy megadó sóhaj keretében beleegyezett, bár láttam rajta, hogy nem tetszik neki.

- Srácok.. Ti vagytok azok? - jött közelebb, szemét erősen hunyorítva Hoseok. Kissé váratlanul ért, hogy így felbukkant a lépcsőn, így megfordulva véletlenül nekiütköztem Jungkooknak, aki azonnal kezemre fogott, mielőtt még elbotlottam volna a lábában.

- Baj van? - kérdeztem, elvégre ők nem szoktak éjszaka mászkálni.

- Igen, mégpedig elég nagy... - suttogta továbbra is, attól félve, hogy valaki meghallja. Mind a ketten kérdőn néztünk rá, hogy mondja már, de nem tőle hallottuk a választ, hanem a semmiből előbukkanó Jimintől, aki mintha eddig is itt lett volna, egyszer csak mellettünk termett.

- Taehyung eltűnt.