Mintha egy darabot veszítettem volna el a lényemből. Mikor visszajöttünk, Jungkook azonnal a szobámba vitt, ahol Milor segítségével letettek az ágyamra, de én ekkor már rég magamon kívül voltam, csak a szemeim voltak nyitva. Annyira emlékszem csak, hogy mennyire idegesített Yoko irritáló sikítozása, hogy egy Démon van a szobájában. Legszívesebben felálltam volna, és odalépve megküldtem volna az öklömmel, de nem tettem. Mozdulni sem bírtam.

Elvették tőlem az egyetlen menedékemet, és biztos vagyok benne, hogy a sok tartalom mögött el van rejtve az az igazság, amit én mondtam ki még Dina-nak. A halálom, elkerülhetetlen. Csak tudnám, ki ellen kell harcolnom. A Lidérceket még le tudnánk győzni, de ezek egyre többen lesznek, ahogy gyilkolják a társainkat, az idők végezetéig pedig még mi sem tartunk ki. Bár ha arra gondolok, hogy eddig mennyi szerencsém volt az életemben, biztos vagyok benne, hogy olyan leszek, mint Taehyung-ék. Sokáig fogok élni, és szenvedni.

Azóta talán nem is tudtam rendesen aludni. Bár a szemem csukva van, mégse jön álom tudatomra, hogy legalább arra a kevés órára el tudjak innen menekülni. Rettenetesen félek, és minden egyes gondolatommal csak elmélyítem ezt a rettegést a halálomtól.

Milor minden nap próbál lelket önteni belém, de már nem erőszakoskodik, hogy menjek le órákra. Elfogadja, hogy most nem szólok senkihez, sőt, még életjelet sem adok magamról. Egyedül Dina az, aki cselekvésre tud késztetni. Eléggé erélyes hangjával rám kiáltva rögtön felpattanok, hogy kimenjünk gyakorolni, de azután visszabotorkálok ide, és ugyan úgy ráteszem kezem a térdemre, hogy fejemet odahajtsam. A szárnyaim már-már égetik a hátamat, hiszen szokásommá vált elfelejteni kiengedni őket, még akkor is mikor kint vagyok. Nem jön senki a közelembe, hogy magától kipattanjon, én pedig kerülök mindenkit.

Kuro, Hoseok és Taehyung is meg szoktak látogatni, de ők semmit se tudnak, mit tettem az elmúlt napokban. Milor se sejt, hogy megint mitől fordultam magamba. Azt kell, hogy mondjam, gyenge vagyok. Nem megoldom, és feldolgozom a problémáimat, hanem inkább lubickolok bennük, mintha ez nekem jó lenne. De ezt, hogyan lehetne megoldani? Ki képes elfogadni azt, hogy amiért harcol, szó szerint majd megöli?

Épp ezért határoztam el, hogy nem engedem közel magamhoz a többieket. Ha nem szólok hozzájuk, egy idő után majd megunják, és elhidegülnek. Így lesz a legjobb. Nem tudom, mikor fog kitörni ténylegesen a háború, azt sem tudom, meddig fog tartani, de ha nekem nincs utána jövőm, nem akarom, hogy majd miattam legyenek szomorúak. Elvégre mostanában eléggé jó barátokká váltunk. Már az is tépi a lelkem megmaradt darabjait, hogy nem szólok hozzájuk. El karom mondani, mit érzek, hogy mennyire bánt a tudat, miszerint nem emlékeznek már rám, és szeretném, ha megvigasztalnának.. De nem tehetem.

Amíg egyedül voltam fent, volt időm gyakorolni. Lassan, és nagyon nehezen, de megtanultam azt a nyomorult gömböt előhívni, így unalmas perceimben ahelyett, hogy valamivel elvontam volna a figyelmemet, csak még jobban kínoztam magam a szüleim képével.

Persze félig-meddig boldog vagyok, hiszen nekik egy hatalmas terhet vettem le a vállukról, ráadásul, ha jól látom, anyám teherbe esett, és most mind a ketten nagyon boldogok. Apa siet haza, hogy ő főzzön anyának, aki néha-néha nagyon rosszul lesz, így nem tud még csak felállni se, de inkább szenved, minthogy apát beengedje a konyhába. Remélem hamar megjön az a gyerek, és egészséges lesz. Pedig milyen jó lett volna, ha erről nem tudok, és mikor visszatérek hozzájuk már a húgommal várnak..

Bár szerintem még ők se tudják a nemét, valamiért lánynak érzem, és nem azért, mert én is az vagyok. Egyszerűen csak.. Valami furcsa árad anyámból, és így az a gondolatom támadt, hogy fiú nem lehet. Vajon kire fog jobban hasonlítani? Remélem anyám szépségét, és apám eszét örökli, mert így lenne tökéletes. Bárcsak miután meghaltam, benne reinkarnálódhatnék..

- VIECTRA! - rontott be Milor a szobába ziháltan. Nem értem, mit keres itt, elvégre még órának kellene lennie. - Megtámadtak.. - jelentette ki két köhintés között, miközben levegőt próbált kapni száján. Mivel az ablak felé mutatott, így azonnal elhúztam a függönyöket, és kinyitottam azokat, hogy kinézzek. A Lidércek csak úgy özönlöttek a suli felé a fák közül, néhányan pedig már próbálkoztak felvenni ellenük a harcot, de ahogy láttam nem igazán sikerült megállítaniuk.

Lenéztem, és szememmel rögtön a többieket kerestem, hogy jól vannak e. Szerencsére mind együtt voltak, és ha jól láttam épp a taktikájukat beszélték meg, mivel Kuro és Taehyung mutogatva beszéltek a többieknek.

- Jungkook! - kiáltottam el magam, majd meg se várva, hogy a férfi felnézzen, egyszerűen kiugrottam az ablakon. Mögülem hallottam, ahogy Milor utánam szól, de már nem volt mit tenni, egyenesen a férfi felé zuhantam, aki amint észrevett rögtön kibontotta szárnyait, és felrepült értem.

- Te nem vagy normális! - jelentette be mérgesen, én azonban amint földet értünk kibújtam karjaiból, és eléjük álltam. Ennyivel nem fogunk tudni megküzdeni.. Honnan jönnek ezek?

- Taehyung! - fordultam hátra, de a férfi, mintha tudná, hogy mit akarok, megrázta a fejét.

- Ellenük nem hat.. - felelte kétségbeesetten. Hát ez nagyszerű, az egyetlen Démon, aki segíteni tudna nem tud..

Nem volt mit tenni, el kellett valahol kezdenem terelni őket, így vizet fakasztva a levegőből magam köré vontam egy viszonylag nagyobb gyűrűt, és megpróbáltam csápokat formálni, hogy minden oldalról védve legyek. Ahogy a Lidércek közeledtek a többiekhez, én úgy csaptam el őket onnan, de mivel nem tántorodtak el attól, hogy bántsák őket, így jobban koncentrálva megfagyasztottam a csápok végét, és egyszerűen csak elkapva őket a levegőben átszúrtam, valahol a szívüknél.

Ahogy leértek a földre, mintha párologni kezdtek volna eltűntek, de nem tudtam örülni neki, ugyanis még mindig rengeteg maradt, én pedig egyre fáradtabb vagyok. Kuro folyamatosan segíteni próbál azzal, hogy leköti az árnyékukat, de neki is van egy limitje, amit ha elér, onnantól már nem tud többet megbénítani, ezért igyekeztem összedolgozva vele azokat megölni, akiket már elkapott.

Én se, és Kuro se bírtuk már sokáig, és ahogy szétnéztem láttam, hogy az idő közben becsatlakozottak se.. A Démon lány egy pillanat alatt rogyott térdre, LoHan pedig rögtön mögötte termett, hogy elkapja erőtlen testét. Most látom először őket úgy, hogy érintkeznek, és nem marják egymást, pedig Kuro pontosan tudja, kinek a karjaiban van. Felkapta a lányt, és biccentve nekem hátrébb húzódott.

Nagyon sok képességet láttam, ahogy felveszi a harcot a lényekkel szemben, de az volt mindegyikkel a baj, hogy csak egyet tudott egyszerre lefoglalni. Kezeim már remegtek, így a víz körülöttem szertefoszlott, én pedig térdre rogyva mellkasomhoz húztam kezem, majd nagyot kiáltva szárnyaimmal együtt szétterpesztettem, így egy nagyobb levegő lökettel hátrébb tudtam küldeni őket, hogy addig is pihenhessek.

- Viectra.. - repült mellém Milor, majd megfogta vállamat, és leguggolt.

- Túl sokan vannak.. Ne vagyunk elegen.. - vagy inkább nem vagyunk erősek.. Mit kellene tennünk? - Hol vannak a tanárok?! - néztem körbe, mivel érdekes módon egyet se láttam.

- Bejutottak a kollégiumba is.. Sokan meghaltak, és még mindig nem tudták őket kiűzni onnan. - nagy szemekkel bámultam a lányra, aki kétségbeesetten mesélte a hihetetlen történetet. Ha a tanárok se bírnak velük, akkor velünk mi az istent akarnak? Ezt a csatát már most elveszítettük..

- A picsába is.. - ütöttem bele az alattam heverő talajba. A kezem izzani kezdett, az elmémet pedig mintha füst borította volna el, nem tudtam épp ésszel gondolkodni. Perzselt mindenem, mintha a nyári napon egy szál semmiben égetném magam. Nem akarom, hogy itt legyen vége..