- Viectra, gyere már! - huppant be mellém az ágyba Milor, nekem azonban semmi kedvem se volt megmoccanni. A vizes kalandom óta két nap telt el, de én innen nem szálltam ki még akkor se, mikor Yoko Luciferrel fenyegetett. Nem bírta elviselni, hogy kimaradok a órákból, de én úgy voltam vele, hogy most még vele is megküzdök csak azért, hogy hagyjanak békén. Senkivel se akartam beszélni, és ahogy egyre jobban estem bele a saját magam által ásott gödörbe, idiótábbnál idiótább gondolatok szelték át az agyamat.

Az egyik még fészket is épített a gondolataim között, hiszen a szüleimhez volt köze. Vajon mennyi idő telt el azóta? Várnak még rám? Szeretnek még? Ha most lemennék, visszafogadnának?

Számtalanszor megfordult a fejemben, hogy egyszerűen csak itt hagyok mindent, és visszamegyek hozzájuk, de ezzel sajnos elkéstem. Sose fényeztem magam, mert nem volt mire büszkének lennem, ahogy most se, de azt kell, hogy mondjam, ha elmennék, sokan értem jönnének. Pláne most, hogy a vízzel is tudok bánni.

Délután Milor helyett Kuro jött föl, és próbált meg kirobbantani az ágyamból, persze nem egyedül, mivel jött vele LoHan is, valamint Taehyung és Jungkook is. Mivel ők nem tudják, mi történt, így mosolyogva felültem az ágyon, majd megnyugtattam mindenkit, hogy nincs semmi bajom, egyszerűen csak nem vagyok jól. Ők azonban azt mondták, hogy a hiányom feltűnt a tanároknak, és mivel az Angyaloknál nem igazán van betegség, így fel fognak küldeni valakit, hogy megnézze mi van velem. Szinte láttam magam előtt a sorsomat, ahogy Lucifer belép, magunkra zárja az ajtót, és egyszerűen csak megöl, így arra jutottam, hogy holnap mindenképp mennem kellene.

- Van még valami.. - hajtotta le fejét Kuro, ám mielőtt elmondhatta volna, az ajtó kivágódott, és Dina rontott be rajta dühös tekintettel, szinte felperzselve engem. A többiek tudták, hogy itt van, mivel csak sóhajtottak egyet, és bíztató tekintettel elhagyták a szobámat, egyedül hagyva az idegbeteg tanárnővel.

- Mégis mikor akartad elmondani?

- Lucifertől tudta meg? - kérdeztem rögtön vissza, megszeppenés helyett. Nagyot nézett, mikor telibe találtam, még bólogatni is alig tudott hitetlenségében. Ezek szerint tényleg mindent látott..

- A többivel, hogy állsz? - kérdezte, mire én kérdőn néztem rá. Tudtam, mit akar tőlem hallani, azonban nem voltam benne biztos, hogy Jungkook megtartotta a két napja történt dolgokat magának, így ez volt az egyetlen módja a kiderítésének. - A Vízzel és a Tűzzel.

- Egyedül a Tűz nincs még.. - ezzel a ,,még"-el úgy hangzott, mintha vágynék rá. Mégis mi van velem?!

Dina csak megértőn bólintott, majd leült mellém. Mind a ketten tudtuk, mit jelent ez, hogy ki vagyok, még akkor is, ha én nem akartam elhinni. Jó lenne, ha holnap felébrednék ebből a rémálomból, és otthon még egyszer, megölelhetném anyámat, és elmesélhetném neki, mekkora butaságot álmodtam. Azonban, mikor megcsípem karomon a bőrömet, mindig rájövök arra, hogy ez mind igaz.

- Akkor ezentúl, ismét várlak délután. - veregette meg combomat, majd az ajtó felé indult, én viszont kissé talán túlságosan is kétségbeesetten szóltam hozzá.

- Tanárnő! Mi lesz a feladatom? Mármint.. - azt se tudtam, hova akarok kilyukadni. Csak leszegtem a fejem, és kezeimet kezdtem tördelni, miközben a megfelelő szavakat kerestem.

- Mindent a maga idejében. Meg fogod tudni, ne aggódj.

- Meg fogok halni, igaz? - néztem rá, hogy lássam az arcát, ám nem nyugodtam meg attól, amit benne láttam. Nagyot sóhajtott, és a falnak támaszkodott, miközben mellkasa előtt keresztezte karját, és tanácstalanul bámulta erőtlen valómat. Tudom, hogy így lesz, elvégre az ősi Őr Angyalok is azért haltak ki, mert a jó cél érdekében azért, hogy megmentsék a világukat, feláldozták az életüket, mert akkor teljesedett ki az erejük a legjobban.

- Változik a világ. Nem kell úgy lennie, mint régen.

- Ne hitegessen. - se magát, se engem. - Az erőnk sosem változott, miért kellene elhinnem, hogy nem lesz szükséges a halálom?! - vittem feljebb a hangerőmet, ami nem tetszett neki, és utólag én is tiszteletlenségnek gondoltam, hiszen ő nem tehet semmiről, és még segíteni is akar. Egyszerűen csak kétségbe estem. - Van valami, amit meg szeretnék tenni előtte. El akarok rendesen búcsúzni a szüleimtől. - nem kellett neki mondanom, hogy kikre gondolok. Ő is tudja a történetemet, hogy már egészen kis koromban eldobtak maguktól az igazi anyám és apám, nyilván nem rájuk gondoltam.

- Ezzel van egy kis baj. - sóhajtott fel. - Lemehetsz, azonban annak kell lennie az utolsónak. Neked is, és nekik is.

- Mi? - kérdeztem vissza.

- Mikor eljöttél, a szüleid emlékeiből ki kellett volna törölnünk téged, ám ez valahogy elmaradt. Ha lemész, a te feladatod lesz, hogy..

- Nem fognak emlékezni rám? - fejeztem be egy kérdéssel a mondatot. Ezt nem akarom elhinni.. Úgy volt, hogy ezek után visszamegyek hozzájuk.

- Sajnálom. - tárta szét karjait jelezve ezzel, hogy nem tud vele mit tenni. - Szólj, ha menni akarsz, én addigra elintézem, és megmondom, mit kell tenned velük. - nem várta meg a válaszomat, ami nyilván a nem lett volna, kinyitotta az ajtót, de ahelyett, hogy kiment volna, inkább oldalra állt, nehogy a mögötte levő tömeg, akik ezek szerint mindezidáig hallgatóztak, rá boruljon. - Srácok, ezért most rettenetesen megszidnálak titeket, de szerintem ez nem az én dolgom most. - kacsintott vissza rám, majd átlépve a kínjukban már nevető tömeget eltűnt a folyosókon.

- Nektek nincs jobb dolgotok annál, minthogy az én életemet hallgassátok?

- Te csak ne beszélj! A felét nem fogtam fel mivan! - vágott vissza durcás fejjel Taehyung, mire Kuro csak a homlokához kapott, és ledobta hátáról idegesítő vőlegényét, aki úgy gondolta, neki jó ott a menyasszonyán a földön.

Mivel nem kellett magyarázkodnom, így csak pár szót váltottunk, és mindenki kiment a szobából, beleértve Milor-t is. Egyedül Jungkook maradt bent, amin már meg sem lepődök, és nem is szólok be neki. Valamiért nem zavar a jelenléte, pedig most ordítani tudnék, olyan ideges vagyok.

- Mit fogsz tenni? - kérdezte, miközben leült elém törökülésben, hogy őt nézzem. Az ágy szélén ültem, így a lábam hozzáért az övéhez, ez azonban egyikünket se izgatta.

- Amit kell. Ha nem én teszem meg, Lucifer egy sereget küld majd a földre, és az sem kizárt, hogy megöleti őket. Jobb, ha én teszem meg. Csak ez.. Most nehéz. Egyáltalán, hogy fogok lejutni? Azt se tudom, mi van velük, ott laknak e még ahol.. Semmit se tudok. - ráztam meg fejem, majd kezeimbe temettem arcomat, és próbáltam nem elsírni magam.

Önsajnálatomból, valami kellemesen meleg sugárzású fény ébresztett fel, ami Jungkook tenyeréből áradt. A férfi egy fénylő gömböt alkotott, amíg én elmerültem pár percre a gondolataimba, és felém emelte, hogy fogjam meg. Amint a kezembe került, apró kunkorok kezdték díszíteni, majd nagyon halványan, megláttam egy embert, aki épp a kanapén ülve hajol párja vállára.

Felismertem anyámat, apámat pedig még annál inkább, hiszen őt tisztán láttam benne. Ott volt mögöttük ugyan úgy, mint kis koromban, az a rengeteg sok virág, valamint a kutya is, aki bár már öregnek tűnt, még mindig vigyáz rájuk, ahogy kértem.

- Ha szeretnéd.. - kezdett bele, én azonban nem néztem rá, nehogy eltűnjenek a szemeim elől. Jó volt, még ha így, üvegen keresztül is, de látni őket. Egészségesek, és boldogok is. - Lemegyek veled.

- Miért tennél nekem ekkora szívességet?

- Ki nem hagynám, hogy végre meglássam, mi vonzott téged annyira a földre. Lehet még tetszene is. - mosolyodott el. A gömb repedezni kezdett, majd szépen lassan, mintha csak apró puzzle lenne, szertefoszlott a levegőben. Belenézte Jungkook vörös szemeibe, és egy aprót bólintottam, jelezve neki, hogy benne vagyok. Egyedül úgy se tudnék hogyan lemenni.

- Akkor... Menjünk holnap. - jelentettem be. Minél előbb túl leszek ezen, annál könnyebben fogom tudni elengedni a múltamat, és őket is. Hiszen nekik nem fog fájni a tudatlanság, míg engem valószínűleg darabokra fog szaggatni a fájdalom, amit a hiányuk okoz. 

O _ O Ez a rész most jó sz@r lett... #elnézéstfáradtvagyok
Hibákért elnézés 😅