Az elmúlt két napban olyan szinten lefárasztott Dina és a sok gyakorlás, amit a nyakamba varrt, hogy annyi erőm se volt Milor szerint, hogy befeküdjek az ágyamba. Már az ajtóban elaludtam, és neki kellett bevonszolni odáig. Én természetesen erre nem emlékszem, mivel csak az van meg, hogy mindenem sajog, de legalább eredményesen zárhattam a napok végét, ugyanis, ha lehet így fogalmazni, elsajátítottam a föl elem idomítását. Eddig csak kétszer ment, de ahogy erőlködtem, és azt hajtogattam magamban, hogy menni fog, egyre nagyobb lett az önbizalmam, és egyszer csak megtörtént. Ismét egy szikét húztam fel magam elé, amit a tanárnő felé löktem, de még mielőtt kilapította volna, megálltam. Nagyon büszke volt rám, és azt mondta, innentől már egyedül kell gyakorolnom. Hálás vagyok neki, mert nélküle szerintem még csak meg se próbáltam volna ismét előhívni.

Milor-t végre rábeszéltem, hogy odajöjjön velem a többiekhez, így megismerkedett NamJoonnal, Kuro-val, és Taehyung-al. Mivel Jungkook, mint kiderült nem csak a Démon lány, hanem Tae ismerőse is, így egyre többet van köreinkben, de nem tudtam meg róla többet, mint amit eddig is. Mindig szótlan, csak néz és hallgat.

Minden délután kimentem a mezőre gyakorolni, és volt, hogy meglátogattak. Úgy éreztem magam, mint egy cirkuszi artista, aki szórakoztatja a népet, mert az egész azzal ment el, hogy én edzettem, míg ők néztek engem.

Taehyung-nak nagyon különleges a képessége. Mikor megmutatta, először nem is értettem, miért akarja, hogy mindenki leüljön a körében, de amint megtörtént, rájöttem. Félkörbe fogtuk a férfit, aki elkezdett énekelni, de olyan tiszta és lágy hangon, hogy elsírták magukat a dobhártyáim. A zenéje dallama szinte simogatták a testem minden porcikáját, amiket egyre nehezebbnek éreztem, és egy idő után nem bírtam megállni, hogy ne boruljak oldalra.

Csak utána tudtam meg, hogy mindenki elaludt, mivel ha bárki meghallja azt a hangot, akkor az elméje teljesen leblokkol, és ha sokáig énekel, akár meg is ölhet valakit, vagy kómába taszít.

Épp fent voltam a koliba, és Milor-t hallgatva benyitottam a szobába, mikor észrevettem egy cetlit az ágyamon. Kézzel volt írva, de túlságosan szép volt ahhoz, hogy ne legyen eltorzítva. ,,Gyere fel a tetőre - Lucifer". Még a hideg is kirázott, ahogy magamban felolvastam a nevet. A szárnyaim bizseregtek, de mivel nem akarok semmit tönkre tenni, így ellenálltam a kísértésének.

- Elmész? - nézett rám Milor nagy szemekkel, én pedig sóhajtottam egyet.

- Ha nem, akkor ő jön ide, és semmi kedvem hallgatni, ahogy leüvölti a fejem. - rántottam vállat, majd mielőtt elkényelmesedtem volna az ágyban, megint végigsétáltam a hosszú folyosót, hogy a tetőre vezető lépcsőre lépjek.

Kint nem volt se túl meleg, se túl hideg, a szél azonban fújt egy kicsit, bár ez most nem zavart annyira, mint általában. Kellemes volt, ahogy simogat, mintha fontos lennék neki, holott csak ez volt a dolga. Elmentem egészen a korlátig, hogy jobban belássam a teret, de senkit se láttam a tetőn. Sötét volt, én pedig nem tudtam, hogy hova máshova tudtam volna feljönni, elvégre ezt írta, így abban reménykedve, hogy elfelejtette, esetleg történt vele valami, visszaindultam az ajtó felé.

Ahogy a közelébe értem, az rögtön bevágódott, a szárnyaim pedig kibontakozva jelezték a veszélyt, ám ekkor már késő volt. Torkom köré erős anyag fonódott, amik felemeltek, így nem tudtam mást tenni, csak ráfogni az ismeretlen anyagra, és kapálózni lábaimmal.

- Ki vagy te? - sziszegtem fogaim között, amennyire csak tudtam, de annyira szorított, hogy már a látásom is gyengülni kezdett.

- Elegem van a jelenlétedből. Halj meg azért, mert nem vagy képes arra, amire minden Angyalnak lennie kellene! - felismertem a veszettül sipákoló, idegesítő női hangot. Yoko lépett ki az ismeretlen démon mögül, aki amint a lány jelzett neki, kiemelt a korláton túlra, és egy ördögi mosoly kíséretében egyszerűen elengedett.

Zuhanni kezdtem a mélybe. Az se segített, hogy szárnyaim elöl voltak, nem tudtam még csak siklani se a levegőben. Félnem kellett volna, azonban a susogó hang, amit a zuhanás idézett elő, most nem azt a hatást váltotta ki, mint amit kellett volna. Nyugodt voltam, és átláttam a helyzetemet, hogy valószínűleg meg fogok halni, mégse éreztem azt, hogy lenne bármi veszítenivalóm.

Számomra minden lassú, de gondolom, ezek pillanatok leforgása alatt történtek meg velem. Egy ugyan olyan kígyószerű anyag fonódott a derekam köré, mint ami lehajított, és szépen lassan elkezdett felhúzni annak ellenére, hogy zuhantunk. Megfordultam, de már csak annyit éreztem, hogy valaki magához szorít, és leérve a földre elrugaszkodik, hogy visszarepítsen a tetőre.

Mikor letett, az volt az első dolgom, hogy megnézzem ki is ez, és nagy meglepetés ért, mikor Jungkookot láttam meg magam előtt.

- Mit keresel itt? - kérdeztem, mire csípőre vágta kezeit, és sóhajtott egyet.

- Szívesen. - bólintott, én pedig elszégyellve magam illendően megköszöntem, hogy megmentett. - Hallottam, mikor azok ketten beszélgettek erről, és úgy gondoltam nem hagyhatlak meghalni. Pláne most, hogy híres lettél.

- Híres? - kérdeztem vissza, ő pedig bólintott.

- Igen, a tanárok csak rólad és az erődről beszélnek. - a francba! Elfelejtettem megbeszélni Dina-val, hogy ne említse senkinek. Ha Lucifer fülébe jut... Vajon mit tenne velem? - Egy valamit viszont nem értek. A múltkor úgy kapaszkodtál belém, mintha tartanod kellene attól, hogy elejtelek, most azonban nem láttam rajtad semmi félelmet.

- Nos, igen. Úgy tűnik, fáradt vagyok. - eleget téve a hazugságomnak, még ásítottam is egyet, és megtörölgettem szemeimet. - Megyek is, nehogy összeessek, mint a múltkor. Még egyszer köszönöm! - intettem neki, majd gyorsan eliszkoltam, még mielőtt tovább kérdezősködhetne. Én is épp olyan kíváncsi vagyok erre, mint ő, hiszen nem normális az, hogy nem féltem abban a pillanatban. Sőt, megnyugtatott az, hogy miközben esek, a levegő körbeölel. Ilyenkor szoktak az emberek orvoshoz fordulni, de én kitől kérhetnék tanácsot?

Másnap megkértem Taehyungot, hogy jöjjön ki velem annak érdekében, hogy ne legyek egyedül gyakorolni. Örömmel ment bele, hiszen Jiminen kívül nem igazán vannak itt barátai, kivéve persze Jungkookot, akit most is hozott magával. A férfi amint meglátott, egy aprót biccentett köszönésképp, így én is ennyit tettem felé, majd elindultam hátra. Kissé feszengtem, hogy ő is itt van, és látja, ahogy szerencsétlenkedem az idomítással, de egy idő után már nem érdekelt, mivel egyetlen egy beszólást sem fűzött hozzá. Kíváncsi vagyok, neki miféle ereje lehet.

Megállta egy pillanatra, mintha pihennék, de igazából csak gondolkoztam. Megint elfogott az a kellemesen bizsergető érzés, ami a múlt éjszaka, hiszen a szél ismét feltámadt. A felhők tetején lerakódott ködöt csak úgy fújta le róluk, megtisztítva ezzel a puha felületet, ami így csillogni kezdett, mintha a nap is sütné.

Karomon libabőrök jelentek meg, és önkéntelenül is végigsimítottam rajtuk, ahogy éreztem minden egyes kis dudort. Orromon olyan friss levegő áramlott be, mint még eddig soha, a tüdőm, pedig ha tudna, most egészen biztosan mosolyogna, a szívemmel együtt, hiszen boldog vagyok.

Nem tudom mi vezényelt, és nem is gondolkoztam el rajta, csak megfordultam a fiúk felé, és nagyot sóhajtva égnek emeltem kezeimet, hogy aztán elengedve hagyjam erőtlenül testem mellé zuhanni, ez azonban nem úgy ment, mint ahogy én azt vártam.

Testemet pillekönnyűnek éreztem, ahogy a kezeimből kitörő légáramlatok egyre magasabbra repítettek. Tehetetlenül emelkedtem fel, és élvezettel néztem, ahogy távolodik tőlem az iskola. Taehyungot és Jungkookot már nem is láttam, olyan magasan voltam, és itt már felhők se voltak, csak én, és a hatalmas üresség. Nem fulladoztam, nem féltem, egyszerűen csak kitártam szárnyaimat, és lehunyva szemem elképzeltem, hogy tudok repülni.

Ahogy lassultam fölfelé, úgy kezdtem el hirtelen zuhanni is, de ez se tántorított el. Megfordultam, hogy fejem legyen a föld felé, és kezeimet magam mellé szorítottam, így úgy nézhettem ki, mint egy torpedó. A körülöttem levő levegő, ami másoknak - és eddig számomra is - láthatatlan, most valami egészen megmagyarázhatatlan színben pompázott, körülölelve zuhanó testem. A susogás, amit ismételten meghallottam szinte nyugtatta lelkem, hogy nem lesz semmi baj, még akkor is, mikor a felszín már láthatóvá vált, én pedig egyre nagyobb tempóval közeledtem.

Jungkook az alkalmas pillanatra várt, hogy felugorjon, és felém repüljön hatalmas, fekete szárnyaival, amit észveszejtően gyorsan csapkodott. Arcán most az egyszer érzelmet, mégpedig félelmet látta, amit nem értettem, mivel én nem éreztem magamon.

Kinyújtotta kezét felém, így én is felé, hogy elkapjuk, majd megragadta csuklómat, és körözni kezdtünk a levegőben, hogy ne ugrassza ki a hirtelen csapódás miatt a vállamat. Magához rántott, és karjai közé zárva azonnal a felszínre vitt, ahol Taehyung mint egy kisgyerek, szinte könnyes szemekkel jött mellém és fogta meg kezemet.

- Jól vagy? Ez meg mi volt? - vont kérdőre, én azonban nem válaszoltam, csak felnéztem az égre, és kíváncsian firtattam azt a kérdést, hogy miért válik ismét láthatatlanná az a megnyugtató, számomra ismeretlen szín, amit eddig láttam.

- Viectra.. - nevemet hallva Jungkook szájából teljesen visszatértem a tudatomhoz, és azt vettem észre, hogy zihálok. Hirtelen értelmet kapott Tae összes kérdése, és lábaim remegve rogytak össze, miközben kezemmel a földön tartottam magam. A férfi leguggolt mellém, és kezét a vállamra helyezve, ezzel kiharcolva figyelmemet. - Ugye tudod mit jelent ez? - kérdezte, én pedig csak erőtlenül bólintottam. Az első a föld volt, és ez minden kétséget kizáróan a levegő. Ez pedig azt jelenti, hogy mind a négy elem birtokában fogok lenni, ha így haladok, és azok is csak meg fognak egyszer jelenni, semmi előjel nélkül, akárcsak most. Ez nagy baj, ha a tanárok megtudják.. Ki fog törni a botrány.