Mint ahogy azt már egy óvodás gyermek is tudja, a mennyországot az angyalok népesítik be. Azonban a többi dolog, amit az egyszerű halandó hisz rólunk, mind hazugság. Az angyaloknak, mindig világos színű a haja, legtöbbször a fehér és szürke közötti skálán mozog, ahogy a szemük arany színe is. Példának felhoznám magamat, hiszen nekem olyan mély árnyalatú a szemem, mintha bézs lenne, a hajam pedig olyan fehér, mint a frissen esett hó. Gyönyörű gyereknek tartottak mikor megszülettem, amíg rá nem jöttek, hogy én más vagyok. Túlságosan is más.

A gyerekeknek, akik ide születnek a szárnyuk még olyan apró, hogy alig lehet látni, de pár nap alatt kinőnek az első tollak, ami után folyamatosan cserélődnek és sokszorozódnak, ettől lesz olyan nagy és dús felnőttkorukra. De nem a szépség számít a szárnyál, hanem a nagyság. Minél okosabb és bölcsebb a gazdája, annál nagyobb lesz és annál nagyobb tiszteletet kap. Még az is előfordulhat, hogy őrangyallá válik, de ez nagyon ritka eset.

Minden, amit tudok azt a saját szememnek és fülemnek köszönhetem, ugyanis láthatatlan vagyok a többiek számára. Az én koromban már rég tudnom kellene repülni, a szárnyam azonban kicsi, és mozdulatlan. Ha megérintem érzem, hogy ott van, de nem tudok vele repülni, ami miatt mindenki kiközösített, mivel ilyen mióta létezünk nem fordult elő. Természeti csapásnak, átoknak szoktak szólítani, és vannak, akik annyira rettegnek tőlem, hogy ha meglátnak szinte szörnyet halnak. Tőlem, egy hat éves kislánytól, aki csak érvényesülni próbál egyedül, mivel a szülei is elhagyták, mikor rájöttek erre.

Minden alkonyatkor és napfelkeltekkor, mikor még mindenki pihen, kimegyek a bárányfelhőkre, és lenézek az alattunk elterülő, földi népre. Számukra mi, csak kitalált lények vagyunk, és el sem tudják hinni, hogy lényegében miattunk élnek még. Az őrangyalok, akik lementek vigyázni az emberi fajra már évezredek óta lent élnek, így már-már konszolidálódtak. Olyat is hallottam már, hogy van, aki elfelejtette angyali mivoltát, és egyszerű emberként éli mindennapját, de a lelke még nem egyszerűsödött le az emberekéhez hasonlóvá, így tudat alatt is tud vigyázni rájuk. Ez a dolog eléggé bonyolult, de mivel nincs kivel beszélgetnem, van időm mindent átgondolni, és felfogni. Bár még csak egy gyerek vagyok, sokkal értelmesebbnek hiszem magam, mint a többi korombeli, de ezt persze rajtam kívül senki se tudhatja. Egy angyal, soha sem szomorú, vagy magányos, nincsenek negatív érzelmei, és végképp nem bosszankodik semmin. Ebben én képezem az egyedüli kivételt, elvégre senki se hajlandó foglalkozni velem. Olyan dolgokkal ismerkedtem meg, amit mások még csak elképzelni sem tudnak, és félnek tőle, mivel ha átélik, ők is ugyan olyan ,,árulók" lesznek, mint én.

Egy ideje már gondolkodok egy megoldáson. Ha lemondok mindenemről, és képes vagyok egyszerűen élni, vajon lemehetnék az emberek közé élni? Ez a kérdés már nagyon rég óta foglalkoztat, de sose mertem nyíltan felvállalni, mert féltem a büntetéstől. Azonban rájöttem, hogy ha az Úr úgy gondolta volna, hogy vétkeztem, már rég elszenvedtem volna a büntetésem. Ő az egyetlen felsőbb hatalom, akihez fogható nincs se a Mennyben, se a Pokolban, a földön aztán meg pláne nem. Az angyaloknak nincsenek titkaik előtte, mivel minden gondolatunkat hallja, így minden egyes sérelmemmel tisztában van. Még régebben láttam az embereknél egy igen érdekes dolgot. Vannak, akik úgy gondolják, hogy kapcsolatban állnak az Úrral, és tudnak vele kommunikálni, így követik őt, mintha egy messiás lenne. Én ezt személy szerint nagy butaságnak tartom, mivel még velünk se beszélget, nem jelenik meg, és végképp nem ad magáról semmilyen jelet, ha jelen van. Ő nem segít, csak mutat egy utat, amit vagy észrevesz az ember, vagy nem, ez már csakis rajta áll.

A mai reggelt másnak gondoltam, már akkor, mikor felkeltem. Eldöntöttem, hogy kerül, amibe kerül, de megpróbálkozom a tervemmel, mert ha tovább maradok itt, akkor csak elvesztegetem az életemet, ami egy angyal számára rettenetes érzés.

Fogalmam sem volt, mit csinálok, vagy mit kellene csinálnom. Egyszerűen csak térdre ereszkedtem, kiengedtem a szárnyaimat, lehunytam szemem, és imádkozni kezdtem, hogy meghallja a hangom, és magához szólítson. Könyörögtem neki, hogy segítsen lejutnom, és mire kinyitottam a szemem, egy teljesen fehér, világos helyen találtam magam, egyedül. Sehol nem volt semmi, csak a nyomasztó üresség. Mintha a lelkem mélyén lennék.

- Miért akarsz lemenni az egyszerű halandókhoz? - visszhangzott egy mély hang. Megfordultam, de senkit se láttam sehol, így magam elé néztem, és hajtottam.

- Mert hasztalannak érzem magam. Nem tudok repülni, ezáltal mindenki eltaszít magától. A földön talán.. Megtalálhatnám a helyem.

- Ha leengedlek, többé nem jöhetsz vissza. - bólintottam, mivel ezt én magam is tudom, de elfogadom. Ha felnövök, akkor sem lenne kedvem ide visszajönni, elvégre ugyan úgy élnék, mint most. - Legyen, ahogy akarod. - hangja messziről hangzott, mintha távolodna, a körülöttem levő fehérség pedig köddé válva szállt fel, ezzel ismét a házunk előtt találtam magam. Nem igazán értettem, mire gondol, de nem kellett sokáig gondolkodnom.

Az alattam levő felhő egyszer csak felszakadt, és szétnyílva zuhanni kezdtem. A Menny eltűnt fölöttem, mintha nem is létezett volna, és a helyébe az emberek által látható, éjszakai égbolt lépett, amin a csillagok és maga a fénylő hold ragyogott. Megfordultam, és akkor vettem csak észre, hogy a föld vészesen közeledik, én pedig csak tehetetlenül esek, mivel repülni nem tudok.

Hirtelen egy éles fény gyúlt fel mellettem, ami miatt eltakartam a szemem, de amint megéreztem, hogy lebegek kinyitottam, és a mellettem lebegő, apró tündérre néztem. Felismertem, elvégre akkor is jelen voltak, mikor megszülettem. Ők a csillagok szellemei, akik vigyáznak az angyalokra, nehogy leessenek a Mennyből. Az ő általa alkotott burokban lebegtem, így ereszkedtünk egyre közelebb a földhöz. Tudom, hogy nem fog semmi csoda történni, de alig várom már, hogy meztelen talpammal érezhesse az ottani földet.

Annyira gyönyörködtem a tájban, hogy észre se vettem a felénk közeledő baljós árnyat. A kellemes aura, amit a kis tündér bocsájtott ki magából egy szempillantás alatt foszlott szét és a helyébe egy fojtogató, fájdalmas érzés költözött. A szárnyam azonnal kipattant hátamból, mintha csak jelezni akarná a veszélyt, ami máris megjelent előttem.

- Legszívesebben lehajítanálak a mélybe, hogy ott pusztulj! - felismerem a hangot. Ez Lucifer Főangyal. Ránéztem, de nem hajoltam meg előtte, ahogy a mellettem reszkető szellem tette. Én nem féltem tőle, holott sokkal hatalmasabb volt nálam. - De sajnos nem tehetem. Azzal kell beérnem, hogy mostantól nem kell néznem azt az átkozott fejedet. De nyugodj meg, teszek róla, hogy a földön is kirekesszenek az emberek! - Lucifer mindig is gőgős természet volt, aki utálja az embereket, és ha engem kérdeztek az angyalokat is. Sose láttam mást az arcán, csak mély megvetést mindenki felé. Kinyújtotta felém a kezét, ami miatt úgy éreztem, valami ismeretlen erő szippantja be a lelkem egy darabját, de csak addig, amíg a fejem felett lebegő glóriám a kezébe nem lendült. Összezárta markát, a fénylő karika pedig halványodni kezdett, míg teljesen el nem tűnt. Rettenetesen fájt, mikor elszakadt tőlem, és olyan mértékben legyöngítette a testemet, hogy nem bírtam magamnál maradni.