‒ Nem hittem volna... - mondta.
‒ Pedig elhiheted. Tessa nem volt az anyám, még rokonságba sem álltam vele. - nem sokat tudott meg a múltamból. Igazából annyit, amennyit engedtem, hogy lásson. Sikerült kontrollálnom az elmémet előtte.
‒ Akkor miért adta neked a medált? - kérdezte szemöldök ráncolva.
‒ Erre már nem kaptál választ mi? Mégsem vagy annyira jó...- mosolyodtam el. Erős volt, ezt bevallom, de ez nem volt elég. Arca elsötétült, de nem szólalt meg. Sóhajtottam egyet. - Anyám az egyik hadvezére volt, mint ahogy azt láthattad. Meglátott bennem valami...különlegeset. Elkezdett tanítani, és mikor anyám elesett a nagy csatában a földre küldött, hogy legalább én éljem túl. A medált pedig rám hagyta.
Elgondolkodott a hallottakon.
‒ Odin miért zárt be ide? - kérdezte.
‒ Elkaptak a városba és a palotába hoztak. Odin választást adott a kezembe. Vagy mellettük harcolok, vagy börtönbe kerülök.
‒ És te komolyan ezt választottad? - lepődött meg.
‒ Te is ezt tetted volna a helyemben, ne tagadd! Utálod őket. Odint, Thort....
‒ Attól még, nem lettem volna ennyire bolond! - felelte. - És ha már rég megöltelek volna? Akkor is megérte a döntés?
‒ De nem öltél meg, és nem is fogsz. - feleltem.
‒ Miből gondolod, hogy nem?
‒ A Látók utolsó leszármazottját nem fogod megölni, mert neki is ugyan az a célja, mint ami neked.
‒ Mégpedig? - kérdezte.
‒ A bosszú. - mondtam.
‒ A bosszú?
‒ Vissza akarom szerezni a medált, te pedig tudtommal a Tesseractot.
‒ A Tesseract? Az már nem a földön van, hanem itt.
‒ Már nem. - feleltem.
‒ Tessék? Hiszen Thor vissza hozta ide Asgardba!
‒ Visszahozta, de el is vitte innen. Valahogy érezte, hogy ha egyszer kiszabadulsz, akkor itt fogod majd keresni, de az már nem itt van, hanem a Földön. Arra viszont már nem a S.H.I.E.L.D vigyáz, hanem a Bosszúállók.
A járkálása közben megállt, sokatmondó pillantással rám nézett.
‒ Honnan tudod te mindezt? - kérdezte hitetlenkedve.
‒ Odin, ha jól sejtem, akkor nincs még tisztában a képességeimmel.
‒ Té képes voltál a Mindenek atyjának az elméjében kutatni?
‒ Hogy lennék Látó, ha nem látnám meg azt, amit mások az elméjükben hordoznak?
‒ Mindenki telepata volt a Látók közül? - kérdezte.
‒ Nem, nagyon kevesen voltak telepaták köztünk. De a faj mégis megkapta a Látó nevet, ez pedig azért volt, mert mindenki azt látta amit akart. Mi láttuk és éreztük azt a bizonyos energiát, ami különbözővé tett minket.
‒ Milyen erővel bírsz még? - kérdezte.
‒ Miért bíznék meg benned, hogy elmondjam?
‒ Jogos. - mondta. - Csak ha tudom, talán nagyobb esélyünk van a kijutásra.
‒ Innen nincs kiút....ne próbálj meg átverni.
‒ Sajnálom, tudod ez nálam már annyira...természetes. - húzta ismét ördögi mosolyra száját.
‒ A medállal még ment volna, de nélküle csak a Bifrost maradt. - mondtam.
‒ Előbb a cellából kéne kijutni, nem gondolod? - ült le az egyik székre. A másikra intett ezzel jelezve, hogy foglaljak én is helyet.
‒ Hogy hogy hirtelen ennyire rokonszenves lettél velem? - kérdeztem meglepetten, közben pedig leültem vele szembe.Csak elmosolyodott.
‒ Szóval először is, mire képes az a medál? - kérdezte.
‒ Teleportál, egyik helyről a másikra. Általában a királynőknek volt ilyen varázserővel bíró tárgyuk.
‒ És mire vagy te még képes? - váltott témát.
‒ Előbb mutasd meg te! - feleletem. Hirtelen az egy Lokiból több lett a cellában. Mindegyik egyszerre beszélt és mozgott, de az igazi továbbra is a széken ült.
‒ Nem rossz. - feleltem. Ismét egy Loki volt már csak a szobában.
‒ Most te jössz! - dőlt hátra a székben, lábait pedig kényelmesen keresztbe rakta. Bevetettem telepatikus tudásomat, és kutakodtam egy igen szomorú emléke után. Nem szadistaság volt, csak valami erős emlék kellett. A legtöbb emberi lényben a szomorú emlékek hagynak igazán nyomot.
Találtam is egy emléket róla, még kisfiú korából....

Odin a trónon ült. Előtte pedig ott állt az ifjú rangidős trónörökös. Haja szőke volt, szeme pedig kék, mint az óceán.

‒Egyszer ez itt a tiéd lesz fiam. - mondta a király. Az ébenfekete hajú fiút, pedig senki sem vette észre....ő is ott volt. Ott állt a sarokban, csendben és megtörten.

Mikor abba hagytam Loki lefagyottan ült a székben.
‒ Hogy merészelted...- suttogta halkan, hangjában érezhető volt a harag.
‒ Azt akartad, hogy mutassam meg. - vontam vállat.
‒ Szerencséd van, hogy nem ölhetlek meg. - vágta rá.
‒ Megölhetsz. Semmi sem tart vissza.
A széken ült továbbra is. Gondolkozott.
‒ Mond ki, hogy szükséged van rám! - feleltem öntelten.
‒ Nekem senkire sincs szükségem!
Elnevettem magam.
‒ Oh, dehogyisnem van.
‒ Ne szólalj meg többet! - mondta. Kezdett ideges lenni.
‒ A herceg nem bírja elviselni az igazságot? Mily szomorú...
Hirtelen állt fel. A szék a mögötte lévő falnak repült, és az én székem karfáinak támasztotta kezeit. Indulatosan hajolt felém, ingerült lehelete bőrömhöz ért, vagyis mire kapcsoltam már nem én ültem a székben, de ezt ő nem tudhatta.
‒ Ha azt hiszed, hogy majd te fogsz uralkodni felettem, akkor nagyon tévedsz! Én király leszek, te pedig csak egy Torzszülött maradsz!- mondta komoly és rideg hangon. Telepátiámnak hála tudtam egyszerre több helyen is lenni. Elhitettem valakivel, hogy ott vagyok közben nem is én voltam ott, hanem csak egy árnyékmásom. Tudtam befolyásolni az emberek elméjét valamennyire. Mögötte álltam, de ezt ő nem láthatta. Közelebb hajoltam, majd fülébe suttogtam:
‒ Ahhoz előbb ki kéne innen jutnod nem gondolod? - kérdeztem. Meg akarta fogni a székben ülő másomat, de az levegővé vált.
‒ Ügyes. - mondta halkan, és lehajtotta fejét.
‒ Te jössz. - megfordult. Bőre kék volt, szemei pedig vörösen izzottak. - Jégóriás....- suttogtam meglepetten..
‒ Félsz tőlem? - kérdezte miközben lenézett rám. Fél fejjel volt csak magasabb, de nagyon fent hordta az orrát.
‒ Nem. - mondtam. Meglepődtem, de nagyon. Loki egy Jötünheimi? - Azt hittem, hogy Asgardi vagy.
‒ Egy ideig én is, de utána kiderült, hogy mégsem. - vissza változott rendes emberi színére.
‒ Miért...mutattad meg ezt nekem? -kérdeztem kicsit megzavarodva. Ezt azért nem gondoltam volna...
‒ Így mindent megértesz, és nem kell a kérdéseidre válaszolgatnom. - felelte egyszerűen.
‒ Bocsánat őfelsége elfelejtettem, hogy én csak egy felesleg vagyok itt! - mondtam, majd elindultam a kanapé szerűséghez, ami ott volt mellettem. A szemben lévő asztalon volt egy könyv. Felkaptam és leültem vele. Utánam nézett.
‒ Azt hiszem, hogy mi nagyon jól megleszünk itt. - mondta igen erős szarkazmussal.
‒ Úgy gondolod? - kérdeztem a könyvből fel sem nézve. Éreztem ahogyan mosolyra húzza ajkát.
‒ Áruld el, hogy miért nem öltél még meg? - kérdezte. - Ha annyira "erős" vagy, mint amilyen a Látók nagy része volt, bizonyára nem okozna gondot. - leült az ágyra, ami a fotellel szemben volt. Bosszantani akart, nyilvánvalóan...
‒ Jobb egy élő emberrel egy cellában, mint egy hullával. - feleltem.
‒ Csak annyi a hiba, hogy én nem ember vagyok hanem isten! - javított ki.
‒ Hogy is felejthettem el! - mondtam. - Ugye meg tudsz nekem bocsátani? - figuráztam ki.
‒ Szellemes. - jegyezte meg.
‒ Az emberektől nem lehet mást tanulni.
‒ Ha már úgysincs semmi dolgunk... Mesélj nekem arról, hogy hogyan élted túl az egyszerű Mindgardi életet miközben felnőttél?
‒ Tényleg érdekel? - lepődtem meg.
‒ Nem, csak nincs jobb dolgom.- vont vállat.
‒ Mindig ilyen őszinte vagy? - kérdeztem.
‒ Én őszinte? Ez sértésnek veszem. - engedett el egy halvány kacajt.
‒ Vedd annak! - mosolyodtam el. Zöld szemei ravaszságot sugalltak felém. - Na jó. - sóhajtottam fel. Ha már úgy is itt rohadok meg, akkor elmondom...de nem bízom benned! Egy kicsit sem.
‒ Akkor az eddigieket miért mondtad el nekem? - kérdezte.
‒ Ha már én nem élek, akkor más legalább tudja a történetemet, és az igazságot a bolygóm pusztulásával kapcsolatban...