Sif mellett még két őr is megjelent a szobában. A nő felém közeledett, és ismét éreztem csuklóimon a vas szorítását.
‒ Nos, remélem tudod, hogy ha megpróbálkozol a szökéssel, ismét egy cella lesz a lakhelyed, valószínűleg örökre!
‒ Ez ilyen általános ismertető? - kérdeztem.
‒ Mondhatni, hogy az, de felesleges elmondanom, hisz úgyis tudod, hogy mi fog történni, ha ellenszegülsz!
‒ Oh hát persze, hogy ne tudnám, hisz emlékeztettetek már elégszer arra, hogy ha levegőt veszek, máris bitófára kerülök! - forgattam meg a szemeimet.
‒ Vigyétek! - a nő egy legyintéssel elintézte, hogy a két őr az oldalamon kössön ki. Az egyik a jobba karomat szorította, a másik pedig a balosomat fogta. És így vezettek el a királynéhoz. Beléptünk egy szobába, ahol már rám vártak. Vártak? Az embernő is ott volt, a fehér ruhájában.
‒ Meghoztuk! - mondta az egyik őr.
‒ Engedjétek el! - felelte Frigga.
‒ De felség... - kezdett bele a másik.
‒ Csak engedjétek el! - hagyta rájuk a nő. - Várjatok meg minket odakint!
Az őrök bár kicsit vonakodva, de egy bólintással elengedtek, és leszedték rólam a bilincset, majd kiléptek az ajtón, és azt jó erősen be is csapták maguk után. Körülnéztem. Minden csupa arany volt. Hát persze. Mikor végeztem a nézelődéssel, vörös tekintetem a menyasszonyra tévedt. Mit kéne ilyenkor mondani?
‒ Nagyon szép vagy. - mondtam kicsit erőltetve, és egy gyenge mosolyt villantottam. Fontos, hogy próbálj meg nyugodt, és tisztelettudó maradni, így könnyebben megbízhatnak benned, és majd meg tudsz lógni. Ugyan, kit ártatok? Ezek közül, soha egyik sem volt az erősségem, és szerintem a gyakorlatozásnak nem pont most jött el az ideje.
‒ Köszönöm. - felelte mosolyogva. De egy különbség volt közöttünk. Az ő mosolya őszinte volt.
‒ Ott a ruhád! - mutatott Firgga, az ágyon pihenő ruhadarabra. Hangtalanul sétáltam oda, majd vettem fel a piros öltözéket. A paraván mögé sétáltam, és felöltöttem magamra a ruhát. Finoman rásimult alakomra. Egyáltalán nem volt kényelmetlen. Sőt, nagyon is kényelmes volt. Kisétáltam, és a hálóinget az ágyra dobtam.
‒ Azta! Most nagyon irigy vagyok! - mondta ámulva a fiatal nő.
‒ Már csak a megfelelő lábbeli hiányzik. - felelte mosolyogva Frigga.
‒ Csak olyan üvegcipellőt ne, mint ami abban a buta mesében volt! - mondtam.
‒ Mármint a Hamupipőkében? - kérdezte Jane.
‒ Hogy miben? - kérdezte Frigga.
‒ Egy gyerekeknek szóló mesében, a lány tündér keresztanyja egy pár üvegcipellőt varázsolt neki, hogy abban mehessen a bálba. Erre utalt. Viszont te mégis honnan ismered ezt? Ez egy földi történet... - értetlenkedett Jane.
Oh basszus. Hülye lány, így fogod lebuktatni magadat!
‒ Szóval milyen cipőt kaphatok? - kérdeztem terelve a témát. Frigga elvezetett a szobában lévő szekrényhez, ahonnan kivett egy pár fekete magassarkút. Kaptam egy gyors talpalót, hogy hogyan lehet benne járni, majd megkérte az őröket, hogy vezessenek el a palota kertjében, mivel ott tartják meg az esküvőt. Párszor megbotolva, de egész jól jártam a magassarkúnak nevezett cipőben. Hál' isten már nem volt a csuklómon bilincs, ezért szabadabban mozoghattam. Ritkán mondok ilyet, de a kert gyönyörű volt. Mindenhol vörös rózsák, egy kis kapu az esküvői oltár fölött, ami tele volt a pompás virággal. Mesébe illő lett volna a hely, már ha mi is egy mesében lennék. Engem az utolsó széksor mögé állítottak, és éreztem, hogy hirtelen valamit rászorítottak a csuklómra. Egy karperecet pillantottam meg. Az őrök eltávoztak tőlem, és a palota irányába vették útjukat. A csuklómon lévő karkötő szerűséget méregettem.
‒ Ne is álmodozz a szökésről! Ha bármerre elkóborolnál, az a kis szerkezet jelez nekem, és azonnal egy bénító lövedéket bocsájt kis az ereidbe, amitől elveszted az eszméletedet, egy kis időre. - hallottam meg mögöttem, a vőlegény hangját.
‒ Nagyon aranyos. Szerintem megtartom! - feleltem.
‒ Nem vagy olyan vicces, mint amilyennek te gondolod magad! - állt mellém, én pedig ránéztem.
‒ Szerintem ez, nem egészen így van... - kontráztam.
‒ Kérdezhetek valamit? - váltott át egy másik témába.
‒ Hallgatlak. - néztem ismét magam elé.
‒ Amikor apám felajánlotta neked azt, hogy légy egy közülünk, a börtönben való raboskodás helyett, akkor miért nem mentél bele?
Egy rövid ideig, néma csendben álltunk egymás mellett, és csak a sürgő-forgó szolgákat figyeltük.
‒ Minek? - kérdeztem - persze csak költőien -, és vette is a lapot, majd várt a folytatásra. - Minek szolgálnék egy olyan embert, aki mindent elvett tőlem?
‒ Tettének nyomos oka volt, de szerintem ezzel te is pontosan tisztában vagy, mint ahogy mi is!
‒ Milyen áron?! Elvette tőlem, a szüleimet, a népemet, az otthonomat. És akkor ezek után, tiszteljem őt? - fordultam felé, de nem válaszolt.
‒ Ne nagyon beszélgess senkivel sem! A vendégek nem örülnének annak, ha kiderülne, hogy kit engedtünk magunk közé! - mondta monoton hangon, és visszasétált a palotába. Szemeimet forgatva, bámultam ismét magam elé. Alig, hogy az egyik lekopott, helyette jött a másik.
‒ Látom te is kaptál, egy szép kis ajándékot!
Nem néztem rá.
‒ Nincs esküvő bonyodalmak nélkül. - feleltem. Éreztem, hogy tekintetével végigméri, testem minden egyes szegletét, majd megáll mellettem. A közelsége egyszerűen megőrjített. Nem tudtam normálisan gondolkodni.
‒ Ne agyalj annyit, közel sincs még itt a vége!
‒ Miről beszélsz? - kérdeztem, és most már rá pillantottam. Öltözéke kifinomult volt, zöld isteni ruha ilyen alkalmakra, egy kis feketével felcsigázva.
‒ Ne buktass le minket azzal, hogy már ennyire a szökésen gondolkozol! - mondta, de ezt már suttogva.
‒ Nem értem, hogy miről beszélsz.
‒ Ugyan már, teljesen lerí rólad, hogy le akarsz lépni!
‒ Mert le is akarok! - keltem ki magamból.
‒ Várj! - rivallt rám. - Különben mindkettőnket vissza visznek a cellába, és onnan hidd el, soha sem fogunk kikerülni még egyszer! Ha elszúrod ezt nekem, én esküszöm, hogy...
‒ Mi lesz? Megölsz? - fúrtam még jobban szemébe, vörösen izzó tekintetemet. A veszekedésnek mondható beszélgetésünk, viszont gyorsan abba maradt, mivel a vendégek már kezdtek a helyükre szállingózni.
‒ Remélem, hogy tudod... Ez a ruha. - nézett végig rajtam. - Legszívesebben most itt helyben magamévá tennélek mindenki előtt, amíg már nyüszítve nem mondanád a nevemet, és kegyelemért nem könyörögnél nekem. - folytatta.
‒ Milyen hízelgő. - feleltem elmosolyodva. - Ha más helyzetben lennénk, talán még kérnélek is rá. - persze érezhető volt a szarkazmusom, amit ő fel is ismert. Mindkettőnkből előtört a nevetés.
‒ Ha nem lennél egy gazember, talán még barátok is lehetnénk Laufeyson!- mondtam.
‒ Nem szeretek barátkozni.
‒ Tudom, te mást szeretsz Loki, de azt tőlem nem kapod meg!
‒ Várjuk ki a végét. - karolta át hátulról derekamat.
‒ Mi, mit csinálsz? - kérdeztem meglepetten.
‒ Csak mosolyogj! Jön a csőcselék. - ezzel a mögöttünk érkezőkre utalt. A király, és neje előkelően sétáltak, az első sor felé. Mögöttük Jane húga és anyja. Utánuk pedig - számomra ismeretlen -, fess öltözékben lévő emberek. A vendégek, mind egy szálig megérkeztek. Thor is már a helyén volt. A szolgák még mindig ide-oda rohangáltak, de már alig észrevehetően. Az eseményt távolról figyelték az őrök, akik a vendégekre vigyáztak. Megpillantottam a kopaszt is. Loki ezt nyilván észrevette, és elmosolyodott.
‒ Az első ember, akit megölök, ha szabad kezet kapok. - feleltem.
‒ Meg hiszem azt, egy igazi tuskó. - mondta, és közelebb szorított magához. - Igazán izgató vagy, drágám. - fúrta bele kicsit a fejét hajamba.
‒ Neked még is mi bajod van?! Benyugtatóztak, vagy mi az ég van veled?
‒ Nyugalom, hisz ez egy esküvő! - nevetett lágyan.
‒ Elég! - mondtam. Sóhajtott egyet, és megforgatta a szemeit, majd annyira közel húzott magához, hogy ajkai már majdnem hozzáértek a fülemhez.
‒ Figyelnek minket! Próbálj meg természetesen viselkedni. - mondta.
Na van itt egy kis probléma. A mi esetünkben nem létezik olyan, hogy természetes. Vagy Lokinak azt könyvelik el "természetesnek", hogy mindegyik lányra rámászik? Édes anyám, hogy mennyi mindent kell nekem azért megtennem, hogy megszabaduljak már az asgardiaktól... Kicsit erőltetetten felkuncogtam, ebből ő vette is a lapot, majd gyengéden megfogta a kezemet, és lágyan megcsókolta. Pár vendég csak elérzékenyült, és 'o' alakot formált szájából. - Na, megy ez neked. - villantott egy kaján vigyort.
‒ Csak hallgass el Laufeyson! - fordultam ismét előre. A zenészek elkezdtek egy indulót, bár ez nem a földön megszokott zene volt, de engem aztán annyira nem érdekelt, hogy szerintem más sem törődött azzal, hogy éppenséggel milyen zene szól. Jane az apjába karolva, sétált az oltárhoz. Szembeálltak Thorral, majd elkezdődött a szertartás.
‒ Ez számodra biztos szokatlan. - jegyezte meg, a mellettem álló istenség.
‒ Mármint? - ráncoltam szemöldökömet.
‒ A sok ember, akik mind boldogok, mert van családjuk, akiket szerethetnek.
‒ A provokációddal, semmit sem fogsz elérni! - mosolyodtam el.
' Ezennel házastársakká nyilvánítalak titeket. Csókold meg a menyasszonyt.'
Tapsvihar tört ki, és mindenki felállt, majd az ifjú párhoz sétált, kivéve persze minket. Ezek után mindenki a lakomára készülődött. Mikor Thor elsétált mellettünk - már hivatalosan is a feleségével -, egy szúrós pillantást vetett rám, és a még mindig a derekamat átkaroló Lokira.
Érzi, hogy készülünk valamire, de túl ostoba ahhoz, hogy foglalkozzon is vele. Hisz ki számítana egy megtervezett szökésre, egy esküvőn?