Mantova, utca

ROMEO
Ha az álom hízelkedő szemének
Hinnem lehet, mindjárt öröm köszönt rám.
Keblem királya könnyen ül a trónján
S egész nap oly szokatlan, játszi jókedv
Emelget a földről, víg érzetekkel.
Álmomban édesem jött s halva lelt -
Álmunkban eszmél a halott: beh furcsa!
S oly életet csókolt az ajkaimra,
Hogy fölocsúdtam és császára lettem.
Jaj, mily csodás a szerelem maga,
Ha árnya is ily gazdag, boldogító.
Boldizsár jön
Hír Veronából? Boldizsár, mi újság?
Hoztál-e írást nékem a baráttól?
A kedvesem hogy van? És az apám?
Hogy mint van Júlia? Ezt újra kérdem,
Mert semmi sincs rosszul, ha jól van ő.

BOLDIZSÁR
Hát jól van. És így nincsen semmi rosszul.
Már alszik a Capulet-sírba teste,
S halhatlan része angyalokkal él.
Láttam, hogyan vitték a kriptaboltba,
S jelenteni ezt lóhalálba jöttem.
Ó, jaj, bocsásd meg énnekem a rossz hírt,
Hiszen te tetted tisztemül, uram.

ROMEO
Ha így van, harcba szállok véled, égbolt!
Tudod lakásom: hozz tintát, papírt,
S fogadj lovat: ma éjjel utazom.

BOLDIZSÁR
Istenre kérlek, várj kicsit, uram.
Arcod fakó s vad balszerencse érhet
Ezen az úton.

ROMEO
Eh, ne képzelődjél.
Menj gyorsan és tedd a parancsomat.
Nem írt nekem semmit sem a barát?

BOLDIZSÁR
Nem, jó uram.

ROMEO
Sebaj; hát szedd a lábad,
S fogadj lovat: nyomban megyek utánad.
Boldizsár el
Hát Júliám, veled hálok ma éjjel.
Lássuk, miként: Ó, Balsors, jaj de gyorsan
Adsz ötletet az átkozott szegénynek.
Máris eszembe jut egy patikáros -
Itten lakott -, és láttam is minap,
Vásott ruhába, zord, busa szemölddel
Gyógyfűveket szedett. Roppant sovány volt,
A nagy nyomor csontig lerágta őt.
Rozzant boltjába teknősbéka lógott,
Kitömött aligátor, torz halaknak
Rút bőre és a polcain kitéve
Üres bödönkék koldus lim-loma.
Tört bögrék, hólyagok, dohos magok,
Zsinegvégek, rossz, rózsaszín kalácskák,
Szétrakva, hogy többet mutassanak.
Ezt a siralmat látva így tűnődtem:
"Ha valakinek méreg kellene,
Mit árusítani itten halál,
Ez a bitang bizonnyal adna néki."
E gondolat jelezte nyomorom,
S e nyomorult mostan nekem is ád majd.
Ha jól emlékszem, éppen itt a háza:
De ünnep van, bezárta ócska boltját.
Hé, patikáros, hé!

Patikáros jön

PATIKÁROS
Ki ordít így?

ROMEO
No jöjj, barátom. Látom, hogy szegény vagy.
Itt negyven arany: adj egy kortynyi mérget.
De oly ölőt, oly hirtelen-hatót,
Hogy szétnyilalljon tüstént minden érben,
Az életunt szörnyethaljon, ha issza,
S testéből úgy robbanjon el a lélek,
Olyan veszett sebesen, mint a lőpor
Lobban ki, tűzbe, gyilkos ágyucsőből.

PATIKÁROS
Van ily mérgem, de Mantovába törvény
Halált szab arra, aki árusítja.

ROMEO
Félsz a haláltól hát, te semmiházi,
Te átkozott? Az arcodon az éhség,
Ínség, sanyargás sír ki a szemedből,
Nyomor, gyalázat lóg le hátadon.
Ez a világ - s törvénye - nem barátod.
Dússá sosem tesz törvény e világon.
Szegd meg tehát, ne légy szegény, fogadd el.

PATIKÁROS
Szegénységem hajlik meg, nem gerincem.

ROMEO
Szegénységed veszem meg, nem gerinced.

PATIKÁROS
Hát szórd e port akármi folyadékba
S hörpintsd ki és lehetsz bár oly erős,
Mint húsz ember, végez veled azonnal.

ROMEO
Itt aranyod; gonoszabb, mint a méreg,
Több lelket öl ez itt e ronda földön,
Mint kotyvalékod, mit tilos eladnod:
Én adtam mérget, nem te énnekem.
Ég áldjon: ételt végy rajt s vastagodj.
Beveszlek én, gyógyító, drága méreg,
Ha Júliámhoz a sírboltba érek.

Elmennek