Visszaemlékezés

A mai reggel más, mint a többi. A bátyám ma indul ki külföldre az egyetemre, tehát korán kell kelni hogy elköszönjek tőle. Ezekkel a szavakkal a fejemben kászálódtam ki az ágyból, amit még három órán keresztül még nyomtam volna. Cicámmal a kezemben sétáltam le az emeletről, ahol már anya előre sírt.

- Ne aggódj anya - puszilta meg Daniel.

- Úgy fogsz hiányozni - ugrottam a nyakába, miután letettem a macskát.

- Minden este felhívlak. Apa hol van? - nézett szét.

- Hozza a közös ajándékunkat - mondta anya, mire dudálást hallottunk.

Kirohanva a tesómmal ledöbbentünk, mert nem is sejtettük hogy egy Mercivel lepik meg.

- Ez kurva jó - futott oda Danny, majd megsimogatta a zöld autót.

Örömködésünket az óra zavarta meg, ami azt jelentette hogy a bátyám indulni kényszerül. Anya és én sokat sírtunk, de aztán elfogadtuk hogy hagyni kell élni. Elköszöntünk tőle és már hajtott is az új autójával.

ESTE

- Kislányom, Dani hívott már? - jött be aggódva anya.

- Nem, hagyd biztos fáradt vagy felfedezi az új várost - nyugtattam meg anyát, aki végül lenyugodni látszott.

Korán szoktam lefeküdni, mert szeretek fitt lenni, de ezúttal nem sikerült, mert vacsora közben csörgött apa mobilja.

- Jó estét... - köszönt bele apa.

- Üdvözlöm. Blair Mitchell-el beszélek?

- Igen, én vagyok

- Sajnálattal közlöm a hírt, miszerint a fiúk nemrég halálos balesetet szenvedett

Az elköszönést már meg se tudtuk várni, mert anya elájult és én pedig sírva rohantam oda hozzá.

Visszaemlékezés vége

Így lettem az aki - jelenleg is - vagyok. Szeretnék már kilépni az önmarcangolásból, de úgy érzem Daniel halála óta engem senki sem támogat.