Másnap reggel elég nehezen keltem. A fiú még aznap válaszolt. Ahogy Hinata ígérte, elintézte, hogy a fiú beleegyezzen. Nem tudom, mit csinált vagy mit ígért meg neki, de lehet inkább nem is szeretném megtudni. A lényeg az, hogy belement.

Nagy nehezen, de sikerült felkelnem, majd hulla fáradtan másztam el a fürdőig, ahol megnyitva a csapot, alá tartottam a kezem, majd megmostam az arcom. A hideg víz segített kicsit jobban magamhoz térnem, de még mindig pocsékul éreztem magam, a korán kelés miatt.

A suliba menő úton, szokásomhoz híven a fehér fülesem lógott a fülemből, amiből épp a kedvenc számom szólt. Ahogy a zenét hallgattam eszembe jutott, hogy nem pakoltam semmilyen ennivalót, szóval, beugrottam az egyik útba eső boltba.

Belépve a kisboltban, rajtam és a pénztár mögött lévő idős nénin kívül senki sem tartózkodott a helyiségben. A néni felé fordulva udvariasan köszöntem, majd közelebb lépkedve hozzá a kirakatban lévő pékárukat kezdtem el vizsgálni.

Mikor kiválasztottam a számomra megfelelőt, a néni kíváncsi szemébe néztem, majd kértem belőle. Elmosolyodva vett egy nejlon zacskót a kezébe, majd a kért terméket kiszedve belehelyezve felém nyújtotta.

-144 Yen lesz-emelte át tekintetét rám, a készüléktől. Kihalásztam a zsebemben lapuló pénztárcám, majd kivéve belőle a kért összeget, felé nyújtottam.

Kilépve a boltból, levéve a táskám a vállamról, a mélyére süllyesztettem a kezemben szorongatott péksütit, majd újra neki láttam az eredeti célomnak.

Utamat egy, a sulitól nem messze lévő zebra keresztezte. Ezen áthaladva már csak pár perc és az oly szeretett iskolámnál lyukadok ki. A zebra melletti lámpa villogni kezdett, mire én a telefonomért nyúlva a zsebembe, kiszedtem onnan, majd megnéztem az időt. 7:55. ... Nem is én lennék ha egyszer nem késnék... Visszahelyezve a készüléket az előző helyére, majd újra a zölden villogó lámpára néztem.

Vajon átérek még? - gondoltam, miközben lépteimen gyorsítva haladtam a felfestett gyalogátkelőhöz.

-[Név]!- hallottam meg a nevem alig hallhatóan. Megfordultam, azonban nem láttam senkit aki egy kicsit is ismerős lenne.

-Képzeltem volna? Biztos.. mindegy.. elfogok késni-mondtam magam elé alig hallhatóan, miközben még gyorsabbra vettem a tempóm, végig a villogó lámpát nézve.

Mikor a járda széléhez értem, még mindig villogott, azonban nem tettem több lépést. Úgysem érnék át, nem itt szeretném a halálomat lelni. Főleg, hogy ma délután végre elmondom Tobio-nak.

A hozzám hasonló emberek, kik ugyanúgy mint én átszerettek volna kelni ezen a kereszteződésen, egyetértve velem, hogy már nem érnének át, megálltak mellettem. Viszont volt egy ember, akinek valami nagyon sürgős dolga lehetett. Hiába láthatta, hogy már senki sem megy át, hisz mindjárt átvált, a meggondolatlan fiú örült gyorsasággal sietett a zebrához, ezzel másokat fellökve.

-Hé, vigyázz már!

-Megörültél?- hallottam meg a mögöttem, épp a fiúhoz beszélő embereket. Ezek emberek száma, hozzám közeledve egyre csak növekedett. Mikor hátra fordultam megpillantottam egy barna hajkoronát, ami miután mellém ért közelebbről láthattam gyönyörű tenger kék színű szemeit. Elhaladva mellettem a vállával meglökött, amitől én pár lépést hátrálva nem tudtam megtartani az egyensúlyomat, így a földre estem. A fiú rám sem nézve szaladt tovább.

Ekkor nagy dudálásra lettem figyelmes magam mellől. Ijedten néztem a felém közeledő piros járműre, aminek vezetőjének szemlátomást nem állt szándékában lassítani. A sokktól lefagytam, s csak ültem az aszfalton, mikor valaki megragadva a kezem felrántott magához, majd egy szoros ölelésbe volt. Szemeim csukva voltak, s nem mertem őket kinyitni. Orromon keresztül beszívtam az illatát. Mikor megéreztem azt a jellegzetes pasis illatot, a szemeim egyből kipattantak, majd az illetőre néztem.

-Az az idióta..- morogta maga elé, miközben szemével az előző fiú cselekedetét követte.

-Kuroo?- néztem értetlenkedve a fiúra, aki erre rám emelte tekintetét, majd egy mosolyra húzta az ajkait és leszedve a derekamról a kezeit elengedett- K- köszi.

-Nincs mit. Mégsem hagyhattam, hogy egy idióta miatt elüssenek, ráadásul a szemem előtt.

-És a fiú.. mi van a fiúval?- kérdeztem Kuroo-t, majd több dudálásra is felfigyeltünk, ezért egyből arra fordultunk. Igaz dudáltak a fiúnak, hogy mégis mit képzel, de nem ütötték el. Sikeresen átért épségben az út túloldalára.

-Egek... Miatta majdnem elütöttek, de te miatta aggódsz?- temette fejét az egyik kezébe.

A lámpa pár perc után ismét zöldre váltott, majd a mellettünk lévő nagy embertömeggel együtt indultunk meg a túloldal felé.

-Ezért ennyire sietni..- morogta Kuroo.

-A Miyagi prefektúra felé tartó vonat hamarosan indul-mondta be a hangos bemondóba az egyik vasutas. Az ablakon kifelé bámulva néztem, ahogy az utolsó emberek is felszállnak a vonatra, mielőtt az végleg becsukva az ajtókat megkezdi útját Miyagi felé. Nem is kellett sokat várni, mire a vonat szépen lassan elindult.

-Elnézést. Szabad ez a hely?- kérdezte egy nálam nem sokkal idősebb, vörös hajú lány.

-Nem, szabad-mondtam, mire a lány kínosan felnevetve levette a hátát nyomó táskát, majd leült mellém. A fülesem épp ekkor váltott át egy zenére, amit nem igazán szerettem, így elővéve a telefonom zenét váltottam, majd újra az ablak felé fordulva néztem az üvegablakon keresztül a tájat.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen gyorsan el fog telni ez a nap. Még észbe sem kaptam, de már a Kageyama-ék felé tartó vonaton ülök. Viszont.. nem is bánom, hogy vége. Nem éppen volt kellemes a matek tanáromtól, a mai napi 7 órámból hármon őt hallgatni, hogy romlanak a jegyeim, és hogy szedjem össze magam. Ezt már egyből az első órán megjegyezte a késésem mellé, majd az utána lévő órán is.. nem szeretem a szerdákat.. mert egyből dupla matekkal kezdünk. A tanárom általi nyaggatást, hogy "kezdj el újra tanulni, mert baj lesz.." pedig még nap végén is hallgathattam, utolsó órámon, infón. Szerencsétlenségemre azt is ő tanítja.

Az ablakon kifelé bambulva meghallottam a Miyagi előtti megálló nevét. Már csak egy megálló. Menni fog, nincs para. Igaz ezt terveztem, viszont mikor a bemondóban megismételték, majd kiugrott a szívem. Már csak egy megálló és elé kell állnom. Fel kell készülnöm arra a lehetőségre is, hogy ő nem így érez. Ekkor automatikusan Yachi arca ugrott be. Meg kell tennem.

Vagy.. ne? Francba.. minek jöttem? Hagyni kellett volna ezt az egészet és elfelejteni Tobio-t... De.. még van visszaút. Még haza mehetek. Sajnálatomra épp most állt meg a vonat. De.. mit mondjak neki? Azt fogja hinni, hogy csak felültetten.. hogy iderángattam a semmiért, mikor amúgy is dolga volt...

Felállva a helyemről odasétáltam az ajtóhoz, majd megnyomva az ajtó nyitó gombot, megvártam míg az kinyílik. Mikor ez megtörtént elsőnek az ajtó mögött álló fekete hajú fiút pillantottam meg.

Azt reméltem, hogy mire megtaláljuk egymást, azzal is nyerhetek magamnak egy kis időt, hogy felkészüljek. Csak is én lehetek ekkora szerencsétlen.

-S-szia- köszöntem neki félve, magamra erőltetve egy mosolyt.

-Szia. Miről szerettél volna személyesen beszélni? Történt valami?- nem mertem rá nézni. Éreztem ahogy a fejemet egyre jobban elönti a pír- [Név].. baj van?

Meg kell szólalnom... El kell mondanom.. de egy hang sem jön ki a torkomon.

-[Név]?-

-Sz... sze- ... szeretlek...- mondtam magam elé, továbbra is a cipőm orrán kémlelve.

-Mi?- kérdezett vissza- Nem értem.. bocsi.

Fenébe..

-Mondom... Szeretlek!- emeltem fel a vörös fejem. Zavaromat egyre csak fokozta, hogy a fiú végig arcomat vizslatta, ezért fejem oldalra fordítottam, de még így is zavart, hogy engem néz.

-M-mi van?- döbbent le, majd neki is halvány pír szökött az arcára, miközben a  szemöldökét ráncolta- Boke! Ne viccelődj már!

-Nem vicceltem!- kaptam rá idegesen a fejem, felemelve a hangom, majd mikor realizáltam a helyzetet, lejjebb vettem a hangerőből- én.. komolyan gondoltam...- mondtam egyre halkabban. Kageyama nem válaszolt, csak állt előttem. Nem tudom eldönteni, hogy mire is gondolhat most.. arra, hogy ő is.. vagy hogy hogyan mondja meg, nem annyira bántóan a rossz hírt- Nem.. nem érdekel ha te inkább mást szeretsz... csak.. csak szerettem volna.. ha.. ha tudod, szóval... akkor én most megyek, ennyit szerettem volna, szia - makogtam el az egészet, majd már fordultam volna meg, hogy a másik vágányra menve, felszállhassak a legelső vonatra ami haza visz.

Nem szerettem volna tovább maradni ebben a kínos szituációban. Amiért jöttem az megvolt. Elmondtam. Nem tartom fel tovább.

A tervem, miszerint haza megyek nem sikerült, mert a fiú elkapva a kezem visszahúzott.

Féltem hátranézni rá. Mérges, hogy iderángattam két mondatért? Vagy nem hiszi el, és szeretné ha végre elmondanám azt amiért ide hívtam? De.. de én ezért.. ezért hívtam ide hogy elmondhassam neki.. mit is érzek. De.. de ez nehezebb mint hittem. Én.. én erre még.. még nem voltam felkészülve. Tök máshogy képzeltem el ezt a helyzetet. Hogy majd én ide jövök elmondom, ő válaszol, hogy ő szint úgy, majd mindenki boldog. A filmekbe is mindig így van! Most miért más a helyzet?! A szőke hajú lány miatt? Azért mert nem engem szeret? Miért...

-N.. nem kell elmenned-mondta, mire a szemeim tányér méretűre nőttek. Hátra néztem a fiúra, akinek az arca teljes mértékben megegyezett egy paradicsommal- A legköz- Várj! M-min mosolyogsz?!

-Én.. s-semmi, csak.. úgy nézel ki mind egy paradicsom-próbáltam visszatartani a mosolyom.

-Ezt nem akarom tőled hallani-mondta a szemöldökét ráncolva, én pedig elhalkultam, miközben lehervadt arcomról az előző mosolyom, s újra a földet kezdtem el vizsgálni- Szóval.. a következő vonat amivel haza mehetsz amúgy is majd egy óra múlva jön...

-Egy óra?- lepődtem meg, mire a mellettem álló fiú a menetrendre mutatott - Tényleg egy óra-ekkor eszembe jutott, hogy ez nem Tokyo, ahol öt percenként mennek a vonatok- Mit csináljak én egy óráig?- kérdeztem magamtól.

-Hát.. ha van kedved.. elmehetünk sétálni..- az előző kérdésemre szóló válaszára lesokkoltam. Nem akartam hangosan is kimondani- úgyis.. szerintem nem gyakran jársz erre-válaszképp csak zavartan bólintottam egyet, mire a fiú elmosolyodott.

A vasútállomásról kiérve végig a főút mellett sétáltunk, ahol meglepetésemre nem volt annyi 4, 8 sávos út, sőt autó sem annyi járkált itt, mint nálunk. Ez azért kicsit szokatlan volt, mivel én Tokyohoz vagyok hozzászokva. Pár perc elteltével egy mellékutcába kanyarodtunk be, amin végigmenve egy tónál lyukadtunk ki.

-Azta.. ez..

-Szép?- kérdezte egy széles mosollyal az arcán. A tó melletti cseresznyefák már elkezdtek virágozni, így szinte minden rózsaszínben pompázott. A vízben csodaszép hattyúk úszkáltak. Némelyik közelebb merészkedve a parthoz várta, hogy az arra járók kenyérmorzsát, vagy más ennivalót dobjanak be neki a vízbe, amit ő majd megtud enni.

-Az.

A víz mellett sétáltunk egy ideig, majd mikor kiszúrtunk egy padot, ahonnan egy pár épp az imént állt fel, leültünk rá. Egyikünk sem szólalt meg, csak mindketten nézelődtünk. Elég sok ember van itt, s ennek a többsége fiatal szerelmesekből áll, akik itt szeretnék tölteni a közös perceiket. Persze voltak baráti körök is, akik csak a képekért jöttek, hogy aztán amint hazaértek kipostolhassák őket a különböző internetes oldalukra. Valamint voltak felnőttek is a kisgyerekekkel, viszont még így is a párok voltak a legtöbben. Megértem. Én is valami hasonlóképpen képzeltem el gyerekkoromban minden este az első randim. Most sem vagyok több mint egy gyerek, viszont már jóval idősebb, mint akkor.

-Egyébként...

-Hmm? - fordultam a fiú felé, aki megtörve a kialakult csendet, kizökkentett a gondolataimból.

-K-kire gondoltál az alatt?...

-Mire gondolsz?

-Hát, hogy m.. mást szeretek...

-Oh.. Yachira...- hajtottam le a fejem, egy szomorú mosollyal az arcomon. Most jön. Mindjárt mondja, hogy telibe találtam.

-Ha? Yachi? - kérdezett vissza ledöbbenve - Miért pont Yachi?

Mi? Mi az, hogy miért?

-Hát.. Hinata mondta, hogy elég sok időt töltötök mostanában együtt..

-Szóval az a hülye mondta? Az a barom...

Akkor igaz? ... Már nem tudom eldönteni, hogy mit higgyek.

-Akkor.. iga-

-Igen. Tényleg átmegyek hozzá minden délután.

-Oh.. értem-mondtam egy fájdalmas mosollyal. A mondatára majd megszakadt a szívem. Hát igaz.. mire másra számítottam.. egy keserű érzés kerített hatalmába, miközben olyan volt, mintha valami épp a szívemet szorítaná. Fájt.. fájt amit mondott.. de ha neki így a jó.. akkor ki vagyok én, hogy tönkretegyem az örömét? Nem is kellett volna id- de.. kellett. Kellett hogy ezt halljam, s minden tisztázódjon a fejemben. Hogy a kérdéseimre választ kapva végleg elengedhessem. Akármennyire sem tudom, muszáj lesz.

-De nem azért. Nem tudom miket mondott az a barom, de nem azért.. sőt az a hülye is jön velem minden egyes délután, mert... k.. ko- .. hmm.. korrepetált minket, hogy elmehessünk az edzőtáborba... plusz most írjuk a legtöbb tantárgyból a dogákat... - nézett el oldalra.

-Szóval ez az egész csak egy-

-Félreértés - fejezte be a mondatom, még az előtt mielőtt én kimondhattam volna.

-És valójában-

-Igen. Semmi sincs.

Valahogy.. megkönnyebbültem. Jó tudni, hogy ez csak egy félreértés volt.. viszont.. én.. én nagyon túlkomplikáltam akkor. Te jó ég! És én még azt hittem, hogy ők..

Ez most elég kárörvendőnek fog hangzani, de jobban érzem magam attól, hogy semmi sincs köztük. És Yachi! Szörnyen sajnálom azokat, amiket rólad feltételeztem magamban.

De..

-És más?...- kérdeztem meg halkan.

-Nincs más.

-Ez így elég kínos - nevettem ki magam. Szánalmas.

-Miért mire gondoltál még?- erre a kérdésre fal fehér lettem. Egy ideig próbáltam "észrevétlen" maradni, de ez nem járt sikerrel. A fiú végig engem nézett a válaszra várva.