Kérdése hallatán a szemeim kikerekedtek, s pár másodpercig megszólalni sem tudtam. Miért kérdez ilyeneket? Próbáltam menteni a helyzeten, hogy ne jöjjön rá, mennyire telibe találta- és hogy ennyire zavarba jöttem a kérdésétől,- ezért oldalra döntöttem a fejem, majd mosolyogva kérdeztem vissza -Mi?

-Akkor jól tudtam! - jelentette ki, nekem pedig fogalmam sem volt arról, hogy a késői reakcióm, vagy a full vörös fejem árulhatott el- Miért nem mondod el neki?- kérdezte értetlenkedve, mintha ez olyan természetes lenne.

-Mi? Én-

-Ajj [Név]! Lebuktál! A fejed mindent elárult-törölgette a nagy nevetéstől kibuggyant könnyeit. Szóval a vastag pírcsík az arcomon.. az a ludas! Elég hangosan nevetett ahhoz, hogy az utcában lévő összes szempár ránk szegeződjön, amitől még vörösebb árnyalatot vett fel a fejem.

-Hát tudod.. nem terveztem bárkinek is elmondani...- motyogtam halkan magam elé. Meg hát az is ott van, ha ő nem érez így irántam. Az nagyon nagy égés lenne, valamint akkor már lehet, barátok sem lehetünk... Igen.. jó nekem a baráti szerep is... Jobb, mintha megutálna.

-Nincs elég önbizalmad?- mintha a fejembe látott volna, pontosan tudta, mire is gondolok- Pedig lehetne. Nincs semmi olyan baj veled, aminek roncsolnia kellene az önbizalmad. Meg hát nehéz volt őt rávenni arra, hogy randit kér-halkult el egyre jobban, mintha csak rosszat mondott volna, viszont pont hallottam a lényeget!

Állítása szerint, Kageyama a tegnap előtti találkát egy randinak szánta! Akkor mégis van esélyem?! A pillangók a hadamban feléledtek, miközben a gondolataim csak ezen jártak, fejemre pedig egy levakarhatatlan mosoly kúszott fel, s nem állt szándékában eltüntetni onnan. Hirtelen úgy éreztem magam, mindenre képes vagyok. Bármire amit el lehet képzelni.

-Hát.. nem kellett volna elmondanom.. de ahogy látom, ettől már lett elég önbizalmad, szóval a végére mégis csak jól sült el a dolog- mosolygott rám biztatóan, mire én bólintottam egyet, hogy meggyőzött és elmondom neki.

Igaza van Hinata-nak. Elmondom.

-Rendben. Benne vagyok-néztem rá vigyorogva.

-Oks, Holnap? Holnap jó?

-Igen!- vágtam rá bármiféle gondolkozás nélkül. Nem hibáztathatom magam, hisz annyira beleéltem magam az egészbe, hogy holnap elmondom Kageyama-nak, aki.. szerintem legalábbis viszonozza. Ezt pedig Hinata előző elszólásából következtettem ki.

-Írsz neki, vagy szóljak én?- kérdezte, miközben a kezeit zsebre vágva indult el az eredeti céljához.

-Öm.. hát..

-Ne csináld már! Ha még egy SMS-t sem tudsz elküldeni akkor, hogy tervezted neki személyesen elmondani?- csóválta a fejét.

-Hát.. még nem gondolkodtam azon, hogy hogyan mondom el neki...

-Meg tudod csinálni! Csak egy "szia lejössz holnap?" vagy "Tudnánk találkozni?"- vékonyította a hangját.

-Ez nem is hasonlított az én hangomra...- morogtam az orrom alatt, mire a fiú felnevetett- Amúgy hova akartál menni?- néztem rá kíváncsian, hisz mikor erről kérdeztem, azt felelte, meglepetés.

-Most nyílt meg az állatkert! Megakarom nézni!- emelte fel maga elé, ökölbe szorított kezeit, miközben hatalmas mosollyal az arcán fordult felém csillogó szemekkel.

-Állatkert?- lepődtem meg. Már kiskoromban sem rajongtam annyira az efajta helyekért.

-Nem jó?- konyult le az ajka, majd kezeit is leengedte maga mellé és így nézte csalódottan a szürke betont.

-Jó, menjünk...- ráztam meg a fejem mosolyogva. Válaszomtól a kis narancs csak újra elkezdett vigyorogva ugrálni előttem. Úgy éreztem magam jelen pillanatban, mikor egy anyuka nemet mond a gyerekének, aki eljátszva mennyire csalódott, aztán mégis megkapja azt, amit akar.

Végül is nem volt olyan rossz, mint amire én gyerekkoromból emlékeztem. Az állatok aranyosak voltak meg minden, viszont ők semmik voltak Hinata lelkesedéséhez képest. Minden egyes kis pontnál meg kellett állnunk, mert meg szerette volna nézni.

Kedden mikor felkeltem, még mindig tartott az a jókedv tegnapelőttről, s a levakarhatatlan mosolyom azóta is ott csücsül. Még a hangos osztályom sem tudta elkergetni, sőt még az sem, hogy bejelentette drága matek tanárom, hogy hamarosan dogát írunk. Ennek nem annyira örültem, hisz gőzöm sem volt erről az egészről, ez mégsem érdekelt annyira, mint a mai napi "programom". Sikeresen elküldtem Kageyama-nak az üzenetet, még Hinata társaságában. Viszont az üzenet írása közben eszembe jutott, hogy Hétfőn edzés lesz, így Keddet írtam bele. Hamar meg is érkezett a fiú válaszüzenete, miszerint tőle rendben van.

Nap végén Kageyama a suli kapujában várt, majd elmentünk egy kávézóba. Ott próbáltam vele beszélni erről, viszont akármennyire is szerettem volna, nem ment. Nem volt elég bátorságom belekezdeni, vagy ha ez már sikerült, mindig jött valami ami félbeszakított. Kisgyerek sírás, telefon és a többi és a többi... Szóval aznap nem sikerült vallanom.

Mikor haza mentem már csörgött is a telefonom. Hinata hívott, hogy sikerült-e az akció. Felvéve a telefont beszámoltam neki a különféle kudarcokról, persze nem részletesen. Jobb ha nem tud minden olyan jelenetről, mikor full vörös fejjel dadogva össze-vissza próbálom a szavakat keresni, hogy ezt megfogalmazzam. Meglepetésemre egyből egy új tervvel állt elő.

A tervek kitalálása és végrehajtása már lassan két hete zajlik. Csak én vagyok ekkora szerencsétlen, hogy mindig van valami?! Viszont ez idő alatt jobban összebarátkoztam a narancs hajúval. Még csak most vettem észre, hogy ő is egész jó fej. Eddig ezt miért nem- oh.. lehet igaz az az állítás, miszerint csak a fiúval voltam elfoglalva.

-Szóval [Név], érted?

-Ühüm - hümmögtem a sokadik elképzelésre- viszont.. nekem ez nem megy.. mármint.. akárhogy is próbáltam.. nekem ez ne- nem megy...- mondtam dadogva, földre szegezett szemekkel.

-Dehogy nem!- tette kezeit a vállamra, miközben biztatóan mosolygott rám.

-N-nem.. én ko- komolyan mondtam, ho-hogy nem megy.

-Hogy ne menne már?

-H-hát.. úgy.. h-hogy.. nem megy- hajtottam le a fejem. Nem, nem tudom megcsinálni... Egyszerűen képtelen vagyok rá. Az eddigi lelkesedésem is tovaszállt, már nem is tudom, hogy hányadik sikertelen "küldetésem" után. Jó volt ez az egész, mert hát így majdnem minden nap találkozhatunk, vagy csak szimplán beszélhetünk hívásban. Mikor persze ráér... De valahogy.. nem érzem úgy hogy ez sikerülhetne. Már számtalan ilyen buta ötletbe vágtunk.. vágtam bele, de nem. Az összes valahol megbukott. Valamint az utóbbi időben egyre kevesebbszer van alkalmam vele beszélni, de az okát nem mondja el. Csak oldalra fordítva a fejét témát vált. És ez.. valahogy rosszul esik. De akármennyire is fáj, hiába áldozok rá több napot is ha kell, hogy minden feltett kérdésemre választ kapjak, ezzel kapcsolatban... ez van, ugyanis nem mondhatom meg neki, hogy mikor mit csináljon. Nem vagyok sem az anya, sem a b-barátnője...

"-Sajnálom [Név]...- nézett a földre, a tarkóját vakargatva- Nem tudunk találkozni most egy ideig...

-Oh.. értem-válaszoltam kissé csalódottan. Azt reméltem, hogy majd mást fog mondani..."

Mi van akkor, ha van barátnője? ... Ez megmagyarázna néhány dolgot...

-Hinata...- törtem meg a kialakult csendet.

-Hmm?- nézett rám kíváncsi tekintetét az enyémbe fúrva.

-Kageyama-nak.. v.. van... van barátnője?- kérdeztem lehajtva vörös fejem. A fejemben kimondva nem volt ennyire zavaró... A fiú szemlátomást meglepődött a kérdésemen.

-Hmm.. nem hiszem. Miért?

-Hát.. gondoltam.. lehet ezért nem jön össze... és ezért nem tud velem ezen a héten találkozni...

Oh, nem. Yachi-val szokott lenni-mondta egy nagy vigyorral az arcán. Alig bírta megállni, hogy ne nevesse el magát, míg kimondja ezt.

-He?- csúszott ki egyből. Miért van Yachi-val? Nem tudtam nem rosszra gondolni.. főleg az előző gondolat menetemből kiindulva. A fiú a felszólalásomra kinyitotta a szemeit, s leeresztve a kezeit merült el ijedt tekintetemben. Értetlen fejet vágva vizsgálta, majd hirtelen a szemei megnőttek és egy ördögi mosollyal az ajkain fordított nekem hátat, ahogy újra belekezdett.

-Elég sokat vannak mostanában együtt. A tábor előtti héten is... bár megértem, hisz tudod..- nevetett, azonban nekem ez egyáltalán nem volt vicces. Döbbent fejjel vártam, hogy befejezze, viszont jobban jártam volna, ha nem teszi. Már előtte sem volt önbizalmam, nem hogy ezek után.. Az agyam a "miért nem sikerül?" kérdésről átváltott a "miért van vele? Miért Pont vele?" és az ezekhez hasonló összes kérdésre, ami ilyenkor elsőnek jut eszébe az embernek. Már mindenre gondoltam, köztük sok olyanra, ami miatt a lány jó nagyot esett a szememben. Akaratom ellenére jelentek meg a szemem előtt a pár másodperce született teóriák, amit az agyam generált.

"A szőke hajú lány és a fekete hajú fiú egymás mellett sétálgatnak a naplementében, majd egymásra nézve egyre közelebb és közelebb hajolnak egymáshoz."

Nem! Nem akarok ilyenekbe belegondolni! Mert.. lehet nem is ez van a dologban.

Közém és az alacsony fiú közé egy pár perces néma csönd telepedett. Nem tudtam megszólalni, mert épp a gondolataimmal voltam elfoglalva, amik Kageyama-ék körül forogtak. Ez idő alatt a kis mandarin végig az arcomat vizsgálva.

Mikor feleszméltem, hogy épp egy kávézóban ülünk, körülöttünk sok emberrel, megpróbáltam a gondolataimat másra terelni. Nem akartam még másba is belegondolni, ami kettőjük között történhet... Mert már így is nehéz visszatartani a kitörni próbáló könnyzáport.

-Valami baj van?- nézett rám Hinata, miközben fejét az asztalon könyökölve támasztotta meg.

-N-nem.. s..semmi- erőltettem magamra egy mosolyt, miközben az asztal alatt a kezeimet ökölbe szorítottam.

-Akkor jó. Már azt hittem, hogy baj van. Kicsit fura lettél, miután megemlítettem Yachi-t.

-Jaaa.. neem. Semmi.

-De jó. Akkor már nyugodtan elmondhatom neked, hogy most is épp vele van. Vajon mit csinálnak?...- gondolkodott el kifelé bámulva az ablakon. Most is? Miért? - Ah tudom. Hívjuk fel őket, hogy mit csinálnak.

-De miért?.. mármint nem kén-

-Naa [Név]. Tudom, hogy te is szeretnéd tudni, hogy mit csinálnak.

Igaz. Lehet semmi olyat amire én gondolok. Majd ha Tobio felveszi és válaszol, lehet megkönnyebbülök a válaszától.

-Cs...

-Cs?

-Csak megkérdezzük... ugye? - néztem el oldalra, a vörös fejem miatt. Igaza van, hisz szeretném tudni.. szeretném hallani azt a választ, amire majd megkönnyebbülök, hogy az egész amit elképzeltem csak egy tévedés. Hinata bólintott, majd mire visszafordítottam volna a fejem, már tárcsázta is a tsunderét.

Idegesen meredtem az asztalon lévő telefonra, ami épp a fiút hívta. Hosszabb szünetenként lehetett hallani az ismétlődő tipikus pityegő hangot, majd mikor már a negyediknél tartottunk, a pityegések közti szünetek szinte eltűntek, majd a telefon a hangpostára kapcsolt.

Nem vette fel.

Mi olyat tudnának csinálni, ami miatt ne-

Arcomra undor ült ki, ahogy realizáltam magamban, hogy van olyan tevékenység... Egyszerre éreztem most undort, haragot és egy kis csalódottságot is. Ezt a hármas érzést nem tudtam hova tenni, hisz ezelőtt még sosem éreztem ilyet. Minden egyes gondolatom róluk szólt.

Miért?! Miért ő? Mi a különbség közte és köztem?!

Egyszerűen fájt ez az egész, és csalódottsággal töltött el.

Majd miután Kageyama furakodott be a gondolataimba, majdnem ott helyben sírva fakadtam. Mintha az eddigi életem összes problémája most akarna ebben a szent pillanatban kitörni. Miért pont ő? Miért? Elrontottam valamit? Mit csináltam rosszul? Én azt hittem, hogy... mi.. egész jól elvagyunk... így.. ketten. A péntek is! Az összes alkalom, mikor elmentünk valahova, ha még csak nem is tudtunk találkozni, csak beszéltünk.. ha csak írogattunk... Pont akkor kell ennek az egésznek jönnie, mikor már kezdtem magam közel érezni a fiúhoz...

De.. lehet, hogy ez csak egy félreértés. Remélem az. De.. nem tudok másra gondolni. Hogy lehetne ez félre értés?!

Nem! Nem akarom ezt.. de.. mit tehetnék ellene?

De.. ha ennyire ezt szeretnék, legyenek boldogok...

Ezután magamra lettem mérges, amiért elhordtam a fejemben mindennek a szőke hajú lányt. Ő tényleg egy rendes lány.. mekkora paraszt vagyok. De.. de én tényleg azt hittem, még ha egy percre is, de azt hittem.. lehet köztük valami. Hogy lehet közös jövőnk. De ez mind csak a saját kis álomvilágomban lévő képzelet. Igen. Képzelet, az amit én szeretnék, nem a valóság. Milyen buta vagyok, hogy elhittem, lehet valami... Már éreztem a sós folyadékot, ahogy kiutat keres. Beleharaptam alsó ajkamba, hogy ezzel is visszafogjam az épp kitörni készülő könnyeim. Nem akartam nyilvános helyen sírva fakadni...

-Oh..- óvatosan felemeltem a fejem a fiúra, aki épp engem nézett a szeme sarkából, majd lekonyult ajkakkal nézett előre- Szerintem meg kellene mondanod neki. Ha ennyire szereted...

Talán igaza van, viszont már ezen dolgozom már több mint egy hete és nem megy.. nem tudok mást csinálni.

-D-de..

-Ha sosem mondod el, akkor soha sem lesz semmi.

Igen?... Igen! Meg kell neki mondanom. Vagy ne? De.. meg kell. Akármennyire is akarom, nem tudnám elviselni azt, ha másé lenne. Ha ez megtörténne a baráti szerepemnek is annyi! Nincs veszteni valóm... Ha tényleg van barátnője, akkor ő valószínűleg úgysem hagyja majd azt, hogy a pasijának legyen egy másik lány barátja... De-

-Meg tudod csinálni!

-Meg? De-

-Nincs de!- mutatta fel a mutató ujját- Ha Kageyama olyan buta, akkor meg ne foglalkozz vele! Majd segítek, hogy hogyan kell fejbe szerválni őt, jó?- mosolygott rám, ami tényleg nyugtatóan hatott. Az meg, hogy játszotta közbe a fejét, még egy halvány mosolyt is varázsolt az arcomra - Na látod? Mosolyogj! És most kérem a telod - nyújtotta ki a kezét. Értetlenkedve néztem a fiú komoly tekintetébe, de ő csak továbbra is határozottan tartotta felém a kezét. Hinata mióta tud ilyen is lenni? Én eddig csak egy kis ártatlan, aranyos fiúnak gondoltam, aki elszántan dolgozik a céljaiért, köztük a röplabdáért.

Belenyúlva a zsebembe kihalásztam a telefonom, majd félve ugyan, de a kezébe adtam.

-Végre!- mondta, majd egy hatalmas mosollyal az arcán kapcsolta be, ami hamar le is konyult, mikor az eszköz kódot kért. Visszanyújtotta felém, várva, hogy majd én beírom a jelszót, aztán visszaadom neki. Na nem! Nem véletlenül voltam ilyen "felelőtlen" hogy csak így odaadom neki. Tisztában voltam azzal, hogy kérni fog jelszót.

-Nem írod be a kódot? - nézett rám kérdőn, mikor látta, hogy miután visszaadta a telefont, én ahelyett, hogy feloldottam volna azt, inkább az asztalra helyeztem magam elé, a félig üres kávés poharam mellé.

-Miért, mit szeretnél csinálni vele?

-Segítek. Aztán miután ez az egész lement, muszáj lesz jönnöd velem gyakorolni-vigyorgott rám.

-... Eléggé gyanús vagy...

-Naaa légysziiiiii.

-Jó...- egyeztem bele egy nagyobb sóhajtás után. Elvette a felé nyújtott eszközt, majd pötyögni kezdett rajta valamit, amivel miután végzett visszaadta nekem.

"Szia Bakayama, holnap tudnánk találkozni?"

Az üzenet még nem volt elküldve, csak szimplán begépelve. Szemeim visszavezettem a mosolygós fiúra, aki ökölbe szorított kezét, a mellkasa elé emelve nézett rám csillogó szemekkel. Deja vu-m van...

-Igaz nem az igazi, de kezdőmondatnak jó. Majd javítsd ki, úgy ahogy szeretnéd-nézett rám lelkesedve, azt várva, mikor küldöm el.

-Egy üzenetet? Ezt már próbáltam.. azt mondta nem ér rá...

-Majd kitalálok valamit! Csak küld el neki, én meg elintézem azt, hogy ott legyen- a jókedvemből visszajött valamennyi, a fiúra nézve. Annyira kedves tőle, hogy segíteni próbál- Na! Küld már el!- ugrándozott. Még én sem voltam teljesen biztos abban, hogy tényleg ez-e a helyes.. de... igaza van Hinata-nak abban, hogy ha nem teszek semmit, akkor semmi sem lesz, max az, hogy mással lesz és itt nem feltétlen a szőke hajú lányra gondolok.. bárki más is lehet.

Gyorsan pár dolgot javítottam a kis, lényegre törő üzenetén, majd a szemeim leszorítva elküldtem. Utána valamelyest jobban éreztem magam, mintha leesett volna egy kő a vállamról.