"Szuper! Ennyi idő alatt simán keresek valamit a szekrényemben, és még a kajára és a játékra is marad, majd időm."

Aha... Én kis naiv.. Most honnan szedjek elő egy elfogadható ruhát?!

Idegesen baktattak fel és alá a házban, hátha az egyik régi "elveszett"-nek hitt ruhám megtalálom valahol, ami néz is úgy ki, hogy merem felvállalni ma délután.

Épp a nappalit túrtam fel, mikor beugrott az egyik régi osztálytársam, akivel, ugyan mostanában nem beszélek sokat, mióta elköltözött és új iskolába jár, de régebben a legjobb barátom volt, valamint biztos vagyok benne, hogy van tapasztalata az ilyen dolgokban. Mikor még a Nekomába járt, már akkor is nagyon érdekelte a divat, a fiúk meg az ehhez hasonlók. Egyből a telefonomért nyúltam, majd írtam neki, hogy kellene egy kis segítség egy fiúval kapcsolatban. Le sem tettem a telefonom, de már csörgött is.

-Szi- köszöntem volna, azonban nem fejezhettem be, mert közbe vágott.

-[Név]!! Nem is tudtam, hogy van fiúd! Mesélj el, mindent!

-N-nem a fiúm...

-Még?- kérdezte. Ugyan nem láttam, de ismerem már annyira, hogy tudjam, most is épp vigyorogva emelgetni a szemöldökét.

-Nem! Mármint.. hát még nem tudom, vagyis ez tőle függ mármint...

-[Név] szerelmes~ - dalolta a telefon másik feléről a készülékbe, ami, mivel a fülemhez volt emelve, tisztán hallottam, így a fejemet hamar elöntötte a pír. Válaszoltam volna a lánynak, azonban semmit sem tudtam erre mondani, mert nem tagadhatom, tényleg bejön a fiú... s ebbe belegondolva még jobban zavarban érzem magam- Szóval... miben kell segíteni?

Hosszas beszélgetés után sikerült eldönteni, hogy egy visszafogottan "szakadt" farmerben és egy a nyakánál kivágott fekete rövid ujjúban megyek, amire egy színben hozzá passzoló pulóvert veszek fel. Miután ezt a témát megvitattuk, még beszélgettünk, ami teljesen elfeledtette velem az idegességem, valamint ezt az egész dolgot.

Az idő hamar eltelt, de már a telefonom ébresztőjére lettem figyelmes, amit még a számolgatásomkor állítottam be. Szerencsére gondoltam arra, hogy nem készülök el ennyi idő alatt, így három ébresztőt állítottam. Az első, azaz ez, azt jelenti, hogy van még egy órám. A második, azt jelzi, hogy még van fél órám, az utolsó meg, hogy már indulni kell. Elköszöntem a lánytól, majd letéve a hívást, észrevettem a telefonom alacsony töltési szintjét. Gyors felraktam töltőre, majd elkezdtem készülődni.

Mire megszólalt a harmadik ébresztés is, én már teljesen készen vártam arra, hogy megszólaljon és, hogy levehessem a töltőről, majd rakhassam zsebembe. Miután ezek megvoltak, már csak a cipőm, illetve a kis táskám vettem fel, majd indultam is.

Útközben elég rosszul éreztem magam. Szédültem, homályosabban láttam és a hasam is eléggé fájt. Pont mint ma reggel, annyi különbséggel, hogy most minden rosszabb volt. Megint rástresszelek! Nem szabad! De.. mi lesz, ha.. Nem! Nincs "mi lesz ha" Lesz ami lesz.

A sulihoz érve már meg is pillantottam egy sötét alakot, aki a suli ajtajában áll. Ugyan nem láttam még, de biztos voltam benne, hogy az a személy Kageyama lesz. Ahogy közelebb sétáltam, egyre jobban láttam az illetőt. A feltevésem beigazolódott, Tobio volt az. Fekete haja a szeme elé lógott, ahogy a fejét lefelé hajtotta, viszont ez szemlátomást őt nem zavarta, mivel túlságosan is a telefonjába volt merülve. Az egyik füléből egy fehér fülhallgató lógott, ami a kezében tartott okos telefonban szóló zenét vezette el közvetlenül a füléhez. Mikor megláttam mosoly szökött az ajkaimra, majd végig néztem rajta. Egy farmer nadrág, meg egy szürke póló és egy fekete kapucnis pulcsi volt rajta.

-S-szia- köszöntem neki, lehajtott fejjel, amint odaértem hozzá. A hirtelen megszólalásomra felém kapta a fejét, majd mikor meglátott ő is mosolyra húzta a száját.

-Szia.

-Sokat kellett rám várnod?- kérdeztem meg kellemetlenül, továbbra is a járdát nézve.

-Nem, csak most jöttem én is- csúsztatta a telefonját a zsebébe a fülesével együtt, majd elindult a járda vonalában- Akkor indulhatunk?- nézett rám vissza. Aprót bólintottam, majd követtem a fiút, amitől ő egy halvány mosollyal fordult vissza, hogy folytathassa az utat.

A főút mellett sétáltunk a járdán egy cukrászda felé. Tegnap felvetette az ötletet, én pedig jobb ötlet hiányában beleegyeztem. Mondta, hogy annyira nem ismeri a környéket, szóval nem-e tudnék én mondani egy cukrászdát, viszont nem szoktam ilyen vagy ehhez hasonló helyekre járni, így én sem ismertem sok ilyen helyet. Csak egyet, ahova még régebben jártam a szüleimmel.

-És.. sokat jársz oda?- kérdezte, szeme sarkából rám pillantva.

-Régebben sokat jártam, viszont mostanában nincs rá időm. Pedig olyan finom a [kedvenc sütid]...

-Hmm.. Még nem kóstoltam, de ha te mondod.. akkor talán megkóstolhatom...

-És, amúgy, hova mentetek enni?- kérdeztem, a fiú mellett sétálva az utat nézve, néha felpillantva rá a szemem sarkából.

-Az egyik közeli kajáldába - mondta teljesen nyugodtan. Ez nem ér.. nekem már azóta, mióta elindultam görcsbe van a hasam, valamint bennem van az is, hogy, mi van akkor, ha találok véletlen egy témát amit nem kellett volna... Mégis, mindent megteszek, h ezt ő ne lássa. Ő meg még csak nem is izgul.

-Ott is versenyeztetek Hinatával?

-Az nem számít versenynek, ahol az ellenfelednek semmi esélye sincs- mondta,  majd mikor látta, hogy aprót felnevettem, az ő ajkaira is egy mosoly húzódott. Ahogy mondta én úgy képzeltem el őt és a mandarint, ahogy még egy ilyen helyen is képesek versenyezni, valamint a körülöttük lévő embereket, ahogy őket nézik, amolyan "ezek meg mit csinálnak?" fejjel.

Az út további részét mindenféle témáról beszéltük végig. Eleinte féltem, hogy valami rossz témát hozok fel, de szerencsémre ez a kellemetlen érzés hamar tovaszállt. Egyre jobban éreztem magam vele és egyre jobban megszoktam a közelségét, aminek hála nem kaptam el a - pír öntötte - fejem minden egyes alkalommal, amikor a tekintetünk találkozott.

Belépve a cukrászdába, a pénztár melletti kínálathoz mentünk. Igazából, már idefele eldöntöttem, hogy mit kérek, így Tobio-ra néztem, hogy neki megvan-e az, amit szeretne, mire csak bólintott. A pulthoz léptünk, ahol egy kedves, fiatal fiú állt. Én a szokásos kedvencemet kértem, legalábbis kértem volna, ha a nálam kb három, négy évvel idősebb fiú, a rendelésem hallatán csak az üvegszekrényhez lépve kiveszi, majd átadva nekünk, beüti a pénztárgépbe a sütemény árát... Akkor mindenki boldog lett volna, én megkapom a sütim, ő meg a pénzt érte... viszont ő ehelyett, csak annyit mondott, hogy "sajnálom, de elfogyott". Szomorúan vettem tudomásul, hogy most kivételesen mást kell rendelnem, majd ismét a kirakatra pillantva választottam egy másikat. Ezt követően Kageyama is választott, majd miután a pénztárban álló fiú mondta az összeget, a zsebembe nyúlva elővettem a pénztárcám. Épp a cipzárt húztam ki, hogy kivehessen az én részem, azonban mikor kihúztam volna a pénzt, a mellettem lévő fekete hajú a kezét rátéve az enyémre megakadályozta ezt, én pedig értetlen fejjel néztem fel rá.

-Majd é..én fizetek.

-J-jó..- szólaltam meg kis gondolkozás után, majd tekintetem a földre vezettem, majd halkan, pír öntötte fejjel megköszöntem neki- K-köszönöm- a fiú rám pillantva megrázta a fejét, hogy semmiség, majd újra a púlt mögött lévőre vezette tekintetét, várva a végösszegre.

A pénztáros fiú elvette a Kageyama-tól a pénzt, majd felénk nyújtott két tányért, amin a kért sütemények voltak. Illedelmesen megköszönve elvettük tőle, majd egy szabad hely után kerestünk, szerencsénkre ezt hamar meg is találtuk, nem messze a pénztártól.

-Igazából.. kár, hogy nem volt, olyan amit mondtál..

-Én is sajnálom.. pedig tényleg nagyon finom - mondtam, majd a kezemben tartott villát a számhoz emelve megettem a rajta lévő darabot.

Beállt közénk a csönd. A fejemben keresgettem valami jó, ide illő témát, de hát ez nem az én szakterületem. A következő falatot után, felemelve a fejem, körbenéztem a helyiségben. Majdnem tele volt ez a kis cukrászda. Voltak hozzánk hasonlóan egy fiú, egy lány, voltak kisebb baráti csoportok, s gyerekek a szüleikkel, akik a régi időkre emlékeztettek. A rádióból halkan szólt a zene, hogy mégis jobb hangulatot adjon helynek. Jobban a zenére fókuszálva a fülem, meghallottam az egyik kedvenc zeném.

-Oh, ez a [kedvenc zenéd]!

-Ismered?- lepődött meg a fiú.

-Ez a kedvencem!