A halál. Mindenkit utolér-ez a mondás. Persze igaz is. Nem csak egy népbölcsesség, hanem egy tényállás, egy vég. Egy emberöltő összpillanata, mikor minden szál egybe ér. Fura ez. Először 11 évesen gondolkoztam el a halálon, azon hogy egyszer nem leszek. Éppen édesapám mellett próbáltam aludni, ám nehezen ment. Könnyezni kezdtem, mert túl mélyre mentem a gondolatban, egy felismerhetetlen semmiben találtam magamat. Egy helyen, hol nem éreztem semmit. Ez megrémített és azonnal kinyitottam a szememet. Majd visszapróbáltam aludni, viszont magamról a szüleimre terelődött a gondolat, rájuk szállt rá a sötétség, a void. Ez még ijesztőbb volt, a tudat, hogy egyszer ők sem lesznek. Minden amit tettek, minden amit mondtak csak az én agyamban fog élni emlékként. Szörnyű érzés.
Azóta már más lett a szemléletem, s bár még mindig felkavar, elfogadás lett bennem. Sőt, kíváncsiság. Tudni akarom, mikor odaérek, hogy mi igaz a túlvilágról. Saját véleményem szerint megnyugvás az. Semmi. Nem lét. Ha nem létezel, nem is fáj semmi. Egyszerű gondolatmenet. Emlékszel mi volt a születésed előtt? Nem. Nem tudod, nem emlékszel, mivel nem léteztél. Ugyan ez, csak egy élet leforgása után. Békéből káoszba, s káoszból békébe. De kitudja, lehet más a valóság.
Bármennyire is érdektelen, ezeken gondolkodik az ember mélyebb perceiben. Próbálom kerülni e perceket, jót sosem hoznak. A csend szüli e gondolatokat, s én utálom a csendet hosszabb távon. Főleg az estét és a csendet. Nem is tudok már valami zene nélkül elaludni.
Mily áldottak az állatok. A pillanatnak élnek, mit sem tudva arról, hogy egyszer meghalnak. A tudás ára, embernek. Sarkunkban jár a halál minden percben. S a perc mikor elkap, mégha csak néhány pillanatra is, felejthetetlen lesz.