Zokogó könnye hullik az ősznek –

ágra, levélre, sietős kisdiák köpenyére.

Elmossa mind a bánatot, gyötrelmet,

S párája az ő megkönnyebbült lélegzete.

Ess, csak, ess, moss engem is meg –

legyek tiszta, újra romlatlan és víg lélek.

Mint milyen voltam, mikor születtem,

S ringatott édes Földanyám örömmel.

Ázzak bár ezerszer, bánom-e –

legyen örök kérdőjel, de régi félelem

nem bánthat már, az a szégyen-

folt eltűnt, sosem volt ott, lehet,

csak én láttam annak ködös szemmel.