Zöldell az Avas alja

felettem, de már csipkés,

színes szoknyát ad rája 

az ősz, s hajol esőízű csókért.

Bizony, a nyár elszaladt,

s itt hagyott az ősznek, még-

sem búsul a szívem, noha

sok rajtam is a tarka repedés.

Kiöntöm mind arannyal,

mint kis szigeti ember az edényt.

Lám, némi eső után látom azt,

mi bennem maradt szép.

Kis patakjai a múltnak,

már kiszáradt medrek rég,

de útjuktól lettem az,

akit most látsz: ez vagyok én.

Az edénykén a repedés.