Jeongin egy pillanatra elgondolkodott a helyzetén, és egy mélyet sóhajtott, látva, hogy minden jelenlévő várakozóan néz rá, különösen Hyunjin, aki vallomása óta nem vette le róla a szemét.

A kisebb azonban túlságosan is kínosnak érezte ez a sok figyelmet, ezért a leggyerekesebb dolgot megtéve, ami eszébe juthatott, erőteljesen megfogta a sötét hajú férfi karját, és rohanni kezdett valahova, hogy négyszemközt beszélgessenek.

Ez az akció azonban tapsra késztette a jelenlévő diákokat, és a legtöbben megértették, hogy Hwang terve bevált.

Seungmin, Felix és Jisung zavartan néztek egymásra, és próbálták megérteni, mi történt.

–Mi a fasz volt ez? -kérdezte a legfiatalabb a három közül, mivel egyáltalán nem értett semmit.

–Nem tudom... De hát nem nagyszerű volt?  -Felix lelkesen válaszolt.  –Nem tudtam, hogy Hyunjin ennyire szerelmes a barátunkba.

–Még mindig nem mondott nekünk semmit ennyi idő alatt. -Jisung bosszús volt, de erős vállveregetést kapott Seungmintól.  –Hé! Miért bántasz? Téged nem zavar?

–Jeongin a legszégyenlősebb az összes közül... Természetesen nem akart nekünk erről mesélni.  -válaszolt nyílvánvalóan

–Ráadásul ő az egyetlen, aki szereti a fiúkat, nem?  -az ausztrál Hanra nézett, inkább kérdésként, semmint kijelentésként mondta, és kissé bizonytalannak tűnt.

–Mi a faszt akarsz ezzel mondani, Felix -kérdezte Jisung bosszúsan, és a homlokát ráncolva.  –Gondolod, hogy... ?-nevetett fel ironikusan, de úgy tűnt, Seungmin is így gondolta.  –Istenem... tényleg őrültek vagytok. -elindult onnan, ahol voltak, és másodpercekkel később magukra hagyta a többieket.

Felix mély lélegzetet vett, megrázta a fejét, de továbbra is beszélt Seungminnal a trivialitásokról, figyelmen kívül hagyva a barátjával történteket.

[...]

Jeongin sétált néhány háztömböt anélkül, hogy megállt volna, és nem nézett a másikra, aki mögötte haladt, de amikor elérte a kissé elhagyatott helyet, a kiskorúnak elállt a lélegzete, és Hwang felé fordult. Mielőtt azonban reagálhatott volna, Yang megragadta az arcát, és az ajkát az övére tette, és néhány másodpercig így is maradt.

–Jeongin mit...

–Sajnálom -vágott bele a másik mondatába és mélyen ránézett.  –Sajnálom, Hyunjin.

Eltartott egy ideig, mire megértette, mire gondol, ezért zavartan nézett rá. –Miről beszélsz Jeongin? Miért kérsz bocsánatot?

–Azért, mert nem voltam elég bátor, mint te, hogy mindenki előtt választ adj... Mert én voltam az, aki kezdettől fogva bonyolította a dolgokat... -válaszolta kissé csalódottan.  –Tényleg én...

–Jeongin -Hyunjin melegen mosolygott rá, és most az arcára tette egyik kezét.  –Te nem vagy hibás semmiért. Nem csináltál semmi rosszat, és ami a harcot illeti, mondhatod, hogy a múlté. -tette hozzá s, arckifejezését megtartva a kiskorú mély lélegzetet vett, és a sajátjával az arcára tette a kezét.

–Szóval... tényleg nem érdekel, mi lesz a jövőben? -a vörös hajú felvonta a szemöldökét, nyugodt hangon beszélt, és kellemesen érezte magát, hogy végre olyan lehet, amilyennek akart a másikkal.  –Nem számít az egyetem, sem a többiek véleménye, sem a szüleid?

–Nem, nem érdekel -Hyunjin közelebb mozgatta testét Jeongin testéhez, amitől Jeongin kissé elpirult.  –Csak te érdekelsz -jegyezte meg, ismét megfogta az arcát, nem hagyott időt Yangnak a reagálásra, és lágyan megcsókolta, ahogy annyira szerette volna.

Ő és Jeongin így maradtak néhány percig, ami óráknak vagy akár egész napoknak tűnt.

Mindketten rendkívül boldogok voltak, hogy végre véget vethettek ennek a sokáig tartó titoknak. Már nem kellett senki más elől bujkálniuk, soha.

És bár ők ketten tudták, hogy a jövőnek lehetnek akadályai, ezúttal legalább együtt tudnak velük szembenézni.

[...]

Hogy végre véget vessen ennek a helyzetnek, ugyanazon a napon, iskola után délután Hyunjin úgy döntött, hogy a legjobb az lenne, ha hazamegy beszélni az anyjával, csak Jeongin kíséretében.

Az igazat megvallva mindkét tinédzser túlságosan is ideges volt, de tudták, hogyan kell ezt csinálni, hogy befejezzék azt a „játékot”, amit addig éltek.

Jeonginnak azonban továbbra is ugyanaz volt, mint korábban. Attól félt, hogy Mrs. Hwang nem igazán engedi, hogy együtt legyenek, és a "lázadó cselekedete" miatti félelem miatt tényleg szakítaniuk kell.

A fekete hajú házhoz érve habozás nélkül kinyitotta az ajtót, és belépett rajta. Jeongin követte, aki úgy tűnt, mintha csapda lenne. Másodpercekkel később Hyunjin megkereste az anyját, és behívta a nappaliba, hogy találkozhasson Jeonginnal. Csak egyszer ott változott meg az arca, és megvetően és gorombán nézett rá valamit, ami természetesen félretette a kisebbet.

–J-jó estét, Mrs. Hwang! -Jeongin meghajolt, és a lehető legkomolyabban akart megjelenni.

–Mit keres itt ez a fiú, Hyunjin? -Hyunjin anyja figyelmen kívül hagyta a vörös hajú üdvözletét, bosszúsan beszélt a fiához.

–Nos, először is annak a fiúnak van neve, és Jeongin. -a fia már fáradtan reagált a szavaira, így anyja ironikusan lesütötte a szemét.  –Mindketten azért jöttünk, hogy beszéljünk veled.

–Igen? És miről akarsz beszélni? -felvonta a szemöldökét, keresztbe fonta a karját. –Ah! Ne mondd... Végre átgondoltátok, amit mondtam nektek, és azt fogjátok mondani, hogy el fogtok válni! -tette hozzá izgatottan, amitől Jeongin rendkívül kényelmetlenül érezte magát. A fekete hajú azonban nem tétovázott tettében.

–Ne viccelj már, anya. -Hyunjin ugyanolyan ingerült hangon válaszolt, majd felsóhajtott, hogy úrrá legyen az impulzusain. –Mától kezdve Jeongin és én együtt leszünk. Párként. -Mrs. Hwang nem mutatott érzelmeket.  –És ha ez nem tetszik, akkor el kell viselned.

–Hogy mondtad, Hyunjin? -az anyja tátott szájjal nézett rá, és elindult felé, mintha tényleg veszekedni fognak.

Abban a pillanatban a vörös hajú úgy döntött, hogy közéjük áll, érezte, hogy vére átforr a testében, és azt akarta, hogy a helyzet mielőbb véget érjen.

–E-elnézést, Mrs. Hwang! -Yang félénken nézett rá, de nem vette le róla a tekintetét.  –Hyunjin azt akarja mondani, hogy... m-mindketten nagyon szeretjük egymást, és nem fogjuk hagyni, hogy bárki elvegye tőlünk ezt a boldogságot... Érti? -mosolygott gúnyosan az előtte álló nő.

-Oh tényleg? Szeretitek egymást?

–Igen. -Jeongin bólintott, kicsit ellazította a testét, és vett egy mély levegőt, mielőtt folytathatta volna.  –Figyeljen... Tudom, hogy ez nagyon új dolog magának, és nem hibáztatom. -komolyan beszélni kezdett. –Az igazat megvallva, attól is félek, hogy Hyunjin miattam milyen jövőbe kerülhet...

–Jeongin... -Hyunjin meg akarta állítani, de megállította.

–De nem hagyhatom, hogy a félelmeim megakadályozzanak abban, hogy azzal legyek, akivel akarok... Ez nagyon helytelen lenne. Ellentmondana önmagamnak. -Yang határozottan beszélt, amitől Hwang asszony figyelmesen hallgatott. –Szóval arra kérem, hogy legalább próbáljuk meg… próbáljunk boldogok lenni.

Jeongin befejezte a mondandóját, és észrevette, hogy a nappali nehéz és forró légköre milyen hirtelen más formát öltött, és most néma és elgondolkodtató érzést.

Hyunjin anyukája néhány másodpercig nézett rá, ami Jeongin számára örökkévalóságnak tűnt, míg végül fáradtan felsóhajtott, és mindkét keze mutatóujjával a halántékát dörzsölte.

–És te... Hyunjin... -szólalt meg lustán.  –Biztos, hogy ezt akarod? -bólintott azonnal a fia.

–Nagyon biztos -válaszolt határozottan

Aztán az előttük álló nő kettejükre nézett, és olyan mozdulatot adott nekik, ami Yang számára "kedves" kifejezésnek tűnt.

–Nos... Ha ennyire biztosak vagytok... azt hiszem, felesleges nemet mondani nektek.  -Jeongin és Hyunjin elmosolyodott, ő pedig odament az anyjához, hogy másodpercekkel később megölelhesse.  –Ó, hagyd abba, Hyunjin... Nem mintha férjhez mentél volna. -bosszúságot okozott, mivel kevés rajongója volt a fekete hajjal való fizikai érintkezésnek.

Jeongin azonban többször megköszönte neki, és néhány perccel később Hyunjinnal az oldalán kisétált a házából.

Amikor újra egyedül maradtak, az idősebb megragadta az arcát, és erősen megszorította, amitől Yang, mint egy kisgyerek, tiltakozott emiatt. Aztán mindketten leültek a Hwang ház bejáratához, és közben az égen megjelenő gyönyörű naplementét szemlélték, különböző narancssárgára festve.

–Boldog vagyok. -vélekedett Hyunjin, és felnézett a felette lévő felhőkre.  –Végre megcsináltuk.

–Miről beszélsz? Én csináltam. -Jeongin gúnyosan válaszolt, és sértődötten viselkedett Hwang előtt. Finoman megkocogtatta a vállát, szemeit forgatva.  –Bár én is jól érzem magam.

Miközben a kiskorú érdeklődve nézte a naplementét, Hyunjin úgy döntött, hogy elgondolkodik arckifejezésein, miközben mosolygott. Ez volt az első alkalom, hogy Jeongint ilyen ellazultnak, teltnek láttam, aggodalom nélkül az arcán.

Ugyanezen okból úgy döntött, hogy gyorsan csókot lop az arcára, amitől a fiú néhány másodpercig megijedt.

Hyunjin azonban megőrizte mosolyát az ajkán, és tekintetét a naplemente felé fordította, hogy élvezze azokat a színeket, amelyek megvilágították az eget. Bár mielőtt egy percet kaphattak volna.

–Hmm -hümmögött az idősebb anélkül, hogy ránézett volna, huncutsággal a hangjában.  –Mikor akarsz újra lefeküdni? -viccelődött a vörös hajúval, aki megütötte, hiszen így találkoztak ketten, és így kezdődött a bújócskájuk.

Csak most volt vége ennek. Jeongin most anélkül élt, hogy félt volna attól, hogy mások mit fognak gondolni róla, róluk.

VÉGE