Osamu:

Szerencsére sikerült megvígasztalnom, s valamennyire összekaparnom Rint, amire a többiek megérkeztek. A barna hajú mellé húztam székemet, bal oldalán helyezkedtem el, miközben megkértem rá, meséljen még hobbijáról, a képeiről - reménykedtem, hogy ezzel elterelem picit a gondolatait.
Ikertestvérem csengetés előtt öt perccel toppant be az osztályba. Idegesen lecsapta cuccait padjához, majd hátrarohant hozzánk, megállva Suna jobb oldalán, pont velem szemben.

- Samu, miért nem ébresztettél fel?!

- Megvolt, csak visszafeküdtél még öt percre- közöltem vele unottam, szemem sarkából a blokkolót figyelve, aki rajtam felejtette tekintetét.- Na meg siettem, nem volt időm veled bajlódni.

- Háh?! Ezt meg hogy- oh!- fakadt ki szokás szerint gondolkodás nélkül, viszont nemsokára leesett neki a tantusz. Csábosan elvigyorodva nézett végig mindkettőnkön, mire értetlenül pillantottunk rá.- Már értem~! Szóval ez volt olyan sürgős?

- Rin, bokán rúgnád helyettem?- kérdeztem teljesen komolyan a barna hajút, aki aprót bólintott, majd lábat Tsumu felé lendítette.

A szőke hiába menekült, csapattársunk még pont eltalálta. Elégedetten vigyorogva pacsiztam le vele, teljes mértékben figyelmen kívül hagyva ikrem átkozódását.
A nap folyamán Suna sokkal közvetlenebb volt velem, hozzánk csapódott testvéremnek is odaszólt néha, amiért rettentően büszke voltam rá. A piszkáljuk Atsumut program mindig is kedves időtöltés számomra, társaságban pedig még izgalmasabb az egész. A feladónak mondjuk nem, de mi jókat nevethetünk rajta, ami nekem pont elég - főleg, amikor Rin mosolygós arcát láthatom. Örülök, hogy végre boldog.

Az eltelt hosszú három hét vitathatatlanul életem kedvenc időszakaihoz sorolható. Minden annyira békés volt; a meccseink jól mentek és szépen haladtunk a Nemzeti felé, a suliba is sikerült teljes mértékben beilleszkedni, megszokni a dolgokat. Viszont a legjobb az egészben a barna hajúval való barátságunk alakulása volt. Sokkal közvetlenebbé vált velem, s bár még mindig nem mesélt rendszeresen az otthoni dolgairól, már nem rejtette el előlem bánatát vagy örömét. Őszintébbé vált, végre kezdtem azt érezni, hogy nem csak én ragaszkodom hozzá, hanem ő is hozzám. Nem mutatta még most sem jó kedvvel sérüléseit még nekem sem, de ezen felesleges volt csodálkozni - az helyében én sem tettem volna másképp.
Suli után is gyakran találkoztunk, beültünk kávézni valahová vagy egyszerűen csak beszélgettünk. Többször kísértem el fotózni, ezek az alkalmok voltak talán a legszebbek, ugyanis végig arcán pompázott halvány, de kedves mosolya. Elég volt rápillantanom, vidámsága máris megdobogtatta szívemet.

Mára egész napos programot szerveztem kettőnknek. A betervezett fényképezés mellé beszúrtam gondolatban egy közös ebédet is, amihez a cuccokat én vittem a hátizsákomban, ezt egy kis meglepetésnek szántam Rin számára.
Az előszobában húztam éppen a cipőmet, amikor Tsumu félálomban, még pizsamásan mögém ballagott.

- Samu, mi a szar? Szombaton mit csinálsz fent ilyen korán?

- Programom lesz.

- Ja, hogy randizni mentek Sunával. Oké- totyogott el a fürdőszoba felé.

- Ige- MI? NEM!

- Késő~, már lebuktál!- dalolta nekem becsapva előttem az ajtót, mire gondterheltem felsóhajtottam.

- Nincs ehhez most idegem...

Inkább sietősen hátamra vettem táskámat, majd kiléptem a házból. Elköszöntem apától, aki éppen üzleti útra indult, aztán gyors léptekkel sétáltam a parkba, ahol a találkozást beszéltük meg. A barna hajú ott várt rám, mosolyogva fogadott, indulásra készen állva. A közeli mezők felé vettük az irányt, mivel csapattársam azt a helyet tűzte ki mára. Nem mellesleg ez a találkozás is az ő ötlete volt ezúttal, szerette volna, ha együtt tölthetjük szabad szombati napunk nagyrészét.
Suna a szokásos beleéléssel készítette fotóit, én pedig visszafojtott mosollyal figyeltem őt. A földre ültünk le egy kis pihenő reményében az általam hozott pokrócra; barátom fényképeit mutogatta nekem, miközben a fölénk tornyosuló fa hűs árnyékot vetett ránk.

- Melyik tetszik a legjobban?- kérdezte hirtelen, mire elgondolkoztam, majd kezembe véve telefonját előkerestem azt az elemet, amelyen néhány kis róka volt látható a távolban.

- Ez, olyan aranyosak- mutattam rá a kijelzőre, csapattársam erre halkan elkuncogta magát.

- Szerintem is.

- Nem vagy éhes?

- De, ideje lenne visszamenni- készült leállni a földről, de kezét megfogva magakadályoztam ebben. Érdeklődve pillantott rám, miközben visszaült mellém.

- Hoztam kaját, együnk itt- nyúltam mosolyogva hátizsákom után; szemei azonnal felcsillantak, amint meglátta az onigirit.

- Komolyan? Köszi- vett el egyet vidáman, majd élvezettel majszolni kezdte.

Egy pillanatig őt figyeltem, aztán én is hozzáláttam az evéshez; túl sokáig nem bírtam ellenállni kedvenc ételemnek. Közénk helyeztem a dobozt, melybe eledelünket pakoltam, hogy mindketten könnyen elérhessük.
Csendesen harapdáltuk az ízletes onigirit, azonban Rin hirtelen zavarodottan elkapta a fejét. Értetlenül néztem rá, bizonytalanul megböktem vállát, de még mindig nem fordult vissza hozzám.

- Mi az?- vontam fel szemöldököm, tovább pöckölve a barna hajút.

- Cs-Csak... ez kicsit olyan, mint egy randi...- motyogta, szinte már suttogta alig hallhatóan, mégis rögvest megértettem. Döbbenten fagytam le egy pillanatra, abbahagyva a másik piszkálását. Éreztem, ahogy halvány pír kúszik arcomra mondandója hatására.

- T-Talán...

Ezután olyan szinten kihalt köztünk a beszélgetés a keletkezett zavar miatt, hogy inkább csendesen felszedelőzködtünk, s útnak indultunk. Rin lőtt még néhány képet az út melletti fákról, madarakról, majd felém fordította a kamerát. Reagálni sem volt időm, máris elkészült rólam a fotó, barátom mosolyogva vette szemügyre, aztán rám nézve vidáman megjegyezte:

- Ezzel nekem is megvan a kedvenc képem.

Elképedve, leesett állal bámultam őt egy darabig, mire feje elvörösödött, szégyenlősen fordult a másik irányba. Én is elpirultam egy picit, amit nem tudtam hová tenni, de ennek ellenére boldogan elvigyorodtam.
Lábaink már szinte maguktól vezettek minket a parkba, ahol az elmúlt hetekben elég sok időt töltöttünk.

- Hazakísérjelek?

- Nem!- vágta rá azonnal, földbe tiporva minden reményem.- Megleszek, szóval nem szükséges. Köszönöm a mai napot.

- Ugyan, jól éreztem magam. Máskor is csinálhatnánk ilyent- mosolyodtam el szélesen, miközben megálltam közvetlenül előtte. Pár percig csak néztünk egymás szemébe örömteljes arccal, majd pillantásom hirtelen ajkaira siklott.

- Akkor hétfőn találkozunk- indult el vonakodva, gyorsan integetve nekem még karjával.

Viszonoztam a gesztust, aztán egy mély sóhajtás után én is hazaindultam. Ikremet közös szobánkban találtam, éppen a fallal szemben állva gyakorolt egy röplabdával. Érkezésemre abbahagyta ezt, ágyamra huppanva figyelte, ahogy lepakolom cuccaimat, és otthoni öltözetet veszek magamra, miközben kezében a kerek tárgyat forgatta.

- Milyen volt?

- Jó.

-... bővebben?

- Tényleg érdekel?- fordultam felé halálkomoly ábrázattal, mire félretette a labdát. Ez volt annak a jele, hogy figyel rám, ezért leültem elé a földre, s tanácstalanul néztem fel rá.- Valami baj van velem.

- Mert?

- Szerintem szívritmuszavarom van vagy nem tudom mi, de ha Rin közelében vagyok, néha indokolatlanul gyorsabban kezd dobogni- vallottam be lesütött szemekkel, ujjaimat piszkálva.

- Samu, ugye tudod, hogy ez nem egy betegség?

- Igen, de nem akarom elfogadni! Tsumu, ő a legjobb barátom, miért pont ő?

- Már hetekkel ezelőtt mondtam, hogy szerelmes vagy belé, csak nem hitted el- sóhajtott fel gondterhelten, majd mellém ült.- Tudom, hogy úgy sem fogod megfogadni a tanácsom, de szerintem el kellene mondanod neki.

- Soha!

- Valahogy éreztem, hogy ez lesz... Na és mit fogsz akkor csinálni, ha meglátod Sunát egy másik sráccal smárolni?

- Megölöm a tagot- vágtam rá gondolkodás nélkül, aztán hitetlenül a számra csaptam.

- Látod, látod? Ezért kell beszélned Rinne-

- Hé, úgy csak én szólíthatom!

- Jó mindegy! Szóval ezért kell beszélned Sunával. Az őszinteség a legjobb, nem?

- Ez néha nagyon igaz- temettem arcomat tenyereimbe.

- Addig is, nem megyünk röpizni?

- De- pattantam fel, kezembe véve röplabdámat az udvarra indultam nyomomban ikremmel.

Vártam a hétfői találkozást a barna hajúval, ugyanis vasárnap csak keveset beszélgettünk telefonon keresztül. Azonban ma nem jött suliba, így következhetett a túlgondolás és hosszadalmas aggódás részemről. Írtam neki még órák előtt, szünetekben több üzenettel is bombáztam érdeklődve a hogyléte felől, de csupán edzés végére - azaz jó pár óta elteltével - válaszolt nekem.

Ön:
Rin, történt valami?
Beteg vagy?
Bántott valaki?
Oi, válaszolj már :(( Mi a baj?
Riiiin!
Békém hagylak én, esküszöm, csak mondd már el, hogy mi történt.
Kérlek, Rin...
SUNA RINTAROU

Rin:
Jézusom, Osamu... csak aludtam, bocsi.

Ön:
De mi a baj? Bántottak?

Rin:
Minden rendben.

Ön:
Még üzeneten keresztül is érzem, hogy hazudsz, Rin... Nekem elmondhatod, tudod jól. Ne aggódj, senki más nem fogja látni.

Rin:
Jó...
Tegnap elég nagy balhé volt itthon... Lényegében nem vagyok olyan állapotban, hogy fel tudjak kelni az ágyból.

Ön:
Mindkét szülőd otthon van most?

Rin:
Ne is gondolj arra, hogy idejössz.

Ön:
De segítségre van szükséged, Rin! Nem akarom tétlenül nézni ezt az egészet...

Rin:
Jól vagyok, pár nap és megyek suliba is.

Ön:
Felesleges bármit mondanom, úgysem fogod elárulni hol laksz, igazam van?

Rin:
Pontosan, úgyhogy hanyagolhatnánk ezt a témát? Kérlek...

Ön:
Ha ezt szeretnéd, persze... De írj, ha van valami, oké?

Rin:
Oké :))

Sóhajtva rejtettem telefonomat a zsebembe, majd ikrem után rohanva elhagytam az öltözőt. Remélem Suna még ezen a héten fog jönni suliba, hanem kénytelen leszek megszegni szavam, megszerezni a lakcímét és ellátogatni hozzá. Talán már most ez lenne a legjobb ötlet, de egyelőre hagyok neki egy kis időt. Egyszer úgyis el fog jönni hozzám, ebben biztos vagyok.