Osamu:

Csapatunk menedzsere kísért el a gyengélkedőre, ahová csak lassan bicegve tudtam eljutni. A bent lévő férfi egy padra parancsolt, mire engedelmesen leültem rá, és kinyújtottam a lábamat. Először összráncolt homlokkal kezdte méregetni a bokámat, majd cipőmet és még zoknimat is lehúzva vette jobban szemügyre a dolgokat. Picit meg is tapogatta a sajgó részt, erre én hangosan felszisszentem. Nem úgy tűnt, mint aki vette a lapot; zavartalanul fogdosta továbbra is fájó testrészem, hol jobb, hol bal szemöldökét vonva fel. Megjegyzem, közben ráadásul egy szót sem szólt.

Idegesen meredtem rá, magamban kiátkozva a teljes orvosi szakmát. Már kezdtem azt hinni, hogy valami komoly baja lett a bokámnak, amikor sóhajtva egy fásliért és borogatásért nyúlt. A jeget lábamhoz helyezte, majd rátekerte a fehér kötszert.

- Csak egy ficam, szerencséjére megúszta maradandó sérülés nélkül. A hétvégén viszont még pihentesse és jegelje.

- Rendben, köszönöm- hajtottam fejet illedelmesen, s amint végzett, kibicegtem a gyengélkedőből.

Mire csigatempómmal visszaértem az arénába, társaim utolsó pontjukat szerezték meg - 2-0-ra hoztuk le a meccset, ami kezdésként tökéletes. Ikrem rögtön megpillantott a terem szélében, s hozzám rohant, hogy könnyebben eljuttasson a többiekhez. Azonban mielőtt bárki azt gondolná, hogy Atsumu milyen önzetlenül segítő testvér, hadd oszlassam el képzelgéseit. Ugyanis való igaz, hogy a csapathoz vezetett, de közben nem maradtak el megjegyzései.

- Nem is te lennél, baszki. Nem komoly, ugye?

- Pár nap és jobban leszek- dünnyögtem unottan, tekintetemmel a barna hajút keresve.

Hamar meg is találtam, éppen hűs vízzel frissítette fel magát a fárasztó játék után. Ő is megpillantott engem, felkapva egy másik kulacsot sietősen felénk indult. Kezembe azta az italt, mire hálásan pillantottam rá, majd őt is megnyugtattam, hogy nem sérültem meg súlyosan. Arca megkönnyebbültségről árulkodott, rókaszerű szemei elárulták, hogy idáig aggódott értem, ami rettentően jól esett.
Felmelengett bennem valamit a tudat, hogy törődik velem, s érdekli a hogylétem.

A többiek is boldogan vették tudomásul ficamomat, néhányan biztosan sokkal rosszabbra számítottak, amikor meglátták fájdalomtól eltorzult arcomat. Így vidáman utaztunk vissza a sulihoz, felpörögve a Selejtezőkön aratott első győzelmünktől.
Az iskolához érve rajtam kívül mindenki a klubszobába indult, én viszont fél úton lemaradtam, hogy a gyengélkedőre bicegjek. Fáslim már teljesen átázott, ezért le szerettem volna cserélni, mielőtt átöltöznék. A csendes helyiségben nyugisan tekertem bokámra a tiszta kötést, nem siettetett senki és semmi. Azt tudtam, hogy ikrem nagy valószínűséggel itt fog hagyni, s hazarohan nélkülem, így eszem ágában sem volt gyorsítani lassú tempómon.
És milyen jól tettem ezt, te jó ég!

Amikor kész voltam lábam bekötésével, ráérősen indultam meg a klubszoba irányába. Őszintén szólva nem is gondolkoztam igazán abban a helyzetben; természetesnek vettem, hogy valaki biztosan lesz majd ott bent, így nem kell kulcsért rohangálnom. Igazam lett, egyetlen csapattársam ugyanis ott maradt, a mindig legutolsóként végző Suna Rintarou.
Lazán vágtam ki az ajtót, mély sóhajtás közepette léptem be a helyiségbe, kiadva magamból a mai nap terheit. Szemeim automatikusan szekrényem irányába vándoroltak, mire döbbenten torpantam meg. Ott állt a barna hajú fiú, aki pillanatokkal ezelőtt vette le pólóját, szabadon hagyva ezzel felsőtestét.

De nem.
Nem Rin meztelen hasán, s halvány kockáin akadt meg a szemem.
Sokkal inkább azon a megannyi kék folton és zúzódáson, melyek testét borították. Kisebb horzsolások, mélyebb sebek, vörös ütésnyomok.

- Rin...?- szólaltam meg sokkos állapotban, többet kipréselni azonban képtelen voltam magamból.

Egyszerűen nem találtam a szavakat, beszélő képességem elhagyott a borzalmas látványra, s még csak ekkor jött az a szinte leírhatatlanul fájdalmas arc. Félelem, bánat, csalódottság és rémület egyszerre csillantak meg hitetlen tekintetében. Szemei elkerekedtek, remegő lábakkal hátrált egészen a falig, teljesen ahhoz préselve magát.
Ereje elhagyta, reszketve kuporodott a földre, hogy lábait átkarolva összehúzódjon, mintha el akarna rejtőzni a világ elől. Habár biztosan állíthatom, hogy abban a pillanatban ezt érezte.

- Miért vagy itt?- kérdezte elhaló, sírást visszafojtó hanggal, de én képtelen voltam válaszolni.

Még mindig ott álltam lefagyva, megszeppenten figyelve a rázkódó vállú csapattársamat, aki görcsösen szorította a kezében lévő pólóját. Mindezt hiába, hiszen az már nem takarja el sebeit előlem. Nemsokára hangosan zokogott fel; agyam ezt a fájdalmas hangot hallva végre kapcsolt. Lábaim szinte maguktól indultak meg Suna felé, mit sem törődve a bokámba nyílaló fájdalommal gyorsan hozzásétáltam. Leguggoltam vele szemben, el akartam mozdítani karjait, hogy szemébe nézhessek, azonban ellőkte kezeimet.

- Rin, én... ne haragudj... a-azt sem tudom mit mondhatnék...

- Menj el- kérlelt könnyeit nyelve, elfehéredett ujjakkal marva saját bőrébe.

- Nem hagyhatlak itt ilyen-

- Menj el!- kiáltott rám parancsolóan, ösztönösen elhúzódva érintésem elől.- Csak menj el! Miért vagy itt, miért nem vagy már otthon? Pedig szándékosan megvártam, amíg mindenki végez, ahogy máskor is.

- Szóval ezért...- tátottam el számat elképedve, miközben a fejemben értelmet nyert minden.

Mindig ő érkezett meg elsőként, s távozott legkésőbb az öltözőből, még senki nem látta Sunát átcserélni ruháit a csapat előtt. A mai hosszú térdvédő illetve kötés a csuklóján. Valamint a sérülés a hátán, melyről azt hittem, hogy én okoztam, de mint kiderült, valóban máshonnan szerezte.

- Miért ismertelek meg? Miért nem tudtál békén hagyni már az elejétől fogva?! Miért... miért kell így látnod?

- Rin, nyugodj meg- simítottam ujjaimat karjára, amire olyan sebességgel húzódott el tőlem, mintha leprás lennék.

- Hagyj békén, ne érj hozzám! Menj el! Már úgyis utálsz, akkor miért vagy még mindig itt?- nézett rám könnyáztatta, szomorú szemekkel, amibe még a szívem is belesajdult.

- Nem utállak! Miért tenném azt?

- Elég csak rám nézni- rázta meg fejét keserűen mosolyogva, tekintete engem is pokolian megkínzott, annyira elveszett, reménytelen volt.- Pedig én tényleg meg akartalak ismerni... a barátod akartam lenni, a francba is!- törölte le könnyeit agresszívan, de azok pillanatokon belül újfent ellepték arcát.- Nem akarom, hogy így láss...

- Rin, meg-... megölelhetlek?

- M-Menj el- suttogta leszegezve fejét, bizonytalanul. Mintha agyában éppen háború dúlna affelől, hogy mit válaszoljon kérdésemre. Egy része szerette volna, hogy magamhoz húzzam, másik fele azonban legszívesebben a föld alá süllyedt volna. Távol minden embertől, ettől az egész világtól.

- A múltkori ölelésem jól esett. Hadd vidítsalak fel megint- próbálkoztam kétségbeesetten. Nem hagyhatom őt magára ebben a helyzetben. Sőt kezdtem azt hajtogatni magamnak gondolataimban: nem hagyhatom őt egyedül soha.

- Nem tudsz...

- Talán nem, de akkor sem megyek el.

- Miért? Csak hagyj itt és utálj, ahogy mindenki más is- hajtotta fejét térdeire, ismét elrejtve előlem gyönyörű arcát.

- Soha nem foglak utálni, Rin- mosolyodtam elhalványan, majd kezeit lefogva közelebb másztam hozzá.

- M-Mit csinálsz?- ijedt meg azonnal, de én csak szótlanul a karjaimba zártam remegő testét.

Tiltakozott, el akart lökni magától, azonban én erősebbnek bizonyultam nála, így lassan feladta a szabadulást. Kezeit leengedte, mozdulatlanul tűrte ölelésemet, miközben könnycseppjei pólómra hullottak.
Csupán percek múlva lazult el kicsit szorításomban, fejét bizonytalanul hajtotta vállamra. Viszont amint ujjaimmal gyengéden hajába túrtam, Suna teljesen megtört. Zokogva bújt közelebb hozzám, ölembe fészkelve magát nyakam köré fonta karjait, görcsösen kezdett kapaszkodni belém. Bokámba éles fájdalom hasított, de nem volt időm azzal foglalkozni jelen helyzetben, inkább nyugtatóan cirogattam síró csapattársam hátát.

Nem figyeltem az órát, nem is érdekelt, hogy meddig kell ebben a pozícióban maradnunk; bármire kész voltam, hogy lecsillapíthassam a barna hajút. Közben szemügyre vettem meztelen hátát, a bőrén lévő rengeteg sebet, ütésnyomot. Éreztem, ahogy egyre jobban felmegy bennem a pumpa, kezeim ökölbe szorultak, de amint remegő teste összerándult, ismét simogatni kezdtem hátának minden apró részét. Vigyáztam, hogy ujjaim ne érjenek közvetlenül sérüléseihez, a világért se akartam neki még több fájdalmat okozni.

- Rin, ki tette ezt veled?- kérdeztem halkan, államat fejére támasztva. Szorosabban bújt hozzám, de nem mondott semmit sem.- Nem bízol bennem?

-... de igen.

- Akkor meséld el, én meghallgatlak.

- N-Nem megy, sajnálom- húzódott el tőlem, majd kibújva karjaim közül felállt és szekrényéhez sétált.

Kivette tiszta pólóját, amit magára is öltött, cuccait sietősen dobálta be táskájába. Mire nagy nehezen felkászálódtam a földről - bokám még mindig rettentően sajgott -, ő már kabátját kapta fel az ajtó felé rohanva.

- Rin, várj!- szóltam utána kétségbeesetten, de minden igyekezetem ellére elment.

Hiába bicegtem ki a folyosóra a leggyorsabb tempóban, amire jelenleg képes voltam, őt már nem láttam sehol. Hajamba túrva léptem vissza a klubszobába, arcomat kezembe temettem, miközben a fal mentén lecsúsztam a padlóra.
Hogy lehetek ennyire szerencsétlen? Elengedtem ilyen állapotban, ráadásul anélkül, hogy megbeszéltem volna a problémáját vele. Szemeim előtt láttam sérült bőrét, bekékült ütéseit, s most éreztem csak igazán, hogy rohadtul semmit nem tettem érte. Rohadtul semmit nem tudok róla.

Még mindig egy bizonyos álarcát látom, azt az oldalát, amit a külvilág felé mutat. Habár egy fokkal közelebb áll hozzám, mint mindenki máshoz, ennek ellenére nem teljesen őszinte velem, nem mer az lenni. Talán attól fél, hogy elítélem vagy képtelen lennék megérteni őt, esetleg olyan titkot őriz, melyről még soha senkinek nem mesélt ezelőtt; ezért nem tudja hogyan tálalja nekem a dolgokat. De ezek mind csak találgatások; kétségek között vagyok ragadva mindaddig, amíg Rin végre késznek fogja érzi azt, hogy elmondjon nekem mindent. A múltját, a jelenét, mindazt, ami történik vele.
Ezt pedig nem siettethetem, ki kell várnom - türelmesen vagy türelmetlenül -, hogy elhatározza magát. Mégis, bár tisztában vagyok ezekkel, a tudatlanság Suna hátterét illetően kínzó fájdalmat okoz nekem; szinte érzem, ahogy szívem megszakad miatta.
Nem tudom, meddig leszek képes csendben várakozni.