Osamu:

Szinte már elfehéredett ujjakkal szorítottam párom kezét, amikor bevezettem őt házamba. A nappaliból kiszűrődő nevetés hangja elárulta nekünk, hogy családom tagjai ott töltik idejüket. A két ruhákkal teli táskát sietve a szobámba vittük, majd besétáltunk a ház központi helyiségébe a többiekhez. Mindhárman rögvest felénk néztek, szüleim tekintete különösen elidőzött összekulcsolt ujjainkon, de csupán megmosolyogták ezt. Komolyan imádom, hogy ennyire elfogadóak.

- Anya, apa, szeretnék beszélni veletek valamiről- álltunk meg előttük barátommal, aki reflexszerűen lépett közvetlenül mellém, egymásnak préselve oldalainkat.

- Valami baj van? Ritkán vagy ennyire komoly- jegyezte meg anya enyhe aggodalommal hangjában. Apám viszont szokásához híven humorosan fogta fel a dolgokat.

- Valóban összeházasodtok?

- Ne-... még nem- javítottam ki magam gyorsan, igazi paradicsommá változtatva szerelmem fejét.- Kezdjük talán azzal, hogy hivatalosan is bemutatom őt, mivel ez mondhatni kimaradt. Szóval mindenki, ő itt Suna Rintarou, a barátom. Sunarin, ők itt a családom- fordultam barátom felé mosolyogva.

- Örvendünk, Rintarou-kun- pillantott barátomra édesanyám.- Van még valami, igaz?

- Igen, lenne egy kérésem is... Szóval, tudom, hogy furán fog hangzani, de ideköltözhetne?

- Mármint hosszú időre?

- Vagy örökre?- pislogtak meglepetten szüleim, de Tsumut is kellően megleptem ezzel a hírrel. Ugyanis ránk meredve hallgatásba burkolózott, ami elárulta döbbenetét.

- Igen... valami olyasmi- túrtam hajamba kínosan. Éreztem, ahogy a mellettem álló rászorít kezemre, tekintetét zavartan kapta el megszeppent családomról.

- Nos, erre nem fogok azonnal semmit sem mondani- kezdett bele apám elkomolyodva, érdeklődően vizslatva minket.- Először szeretném hallani az okát. Ha ilyen nagy dolgot kérsz tőlünk, bizonyára van megfelelő magyarázatod is.

- Igen, de az-

- Elmondom- szakított félbe párom, mire elkerekedett szemekkel pillantottam rá.- Vagyis... megpróbálom.

- Rin, nem kell erőltetned.

- Így lesz a legjobb, azt hiszem. Nem várhatom el, hogy befogadjanak, amíg nem tudnak rólam semmit- sóhajtott fel picit idegesen, bizonyára tartva az elkövetkezendő percektől, amit meg is értek.

Viszont csodálom őt, olyan szinten büszke vagyok rá, hogy azt szavakkal ki sem lehet fejezni. Nem tudom, mikor születhetett meg fejében az elhatározás, hogy megoszt néhány dolgot családommal, viszont rendesen meglepett vele. Látom rajta az aggódást, s egy lehelletnyi félelmet, szinte hallom, ahogy agyában egymást váltogatják gondolatai.
Pár percig mérlegelt magában, hogy mit is áruljon el, mennyi információt képes kiadni, ami elegendő, s közben nem túl sok. A családom pedig türelmesen, csendben várakozott ezalatt, főleg miután könyörgő tekintettel végignéztem rajtuk.

- Szóval...- szólalt meg hosszas hallgatás után barátom, egy mély sóhajtást követően a kanapén ülőkre emelte szemeit.- Elég nehéz bármit is mondanom most, előre is elnézést, ha nem leszek teljesen érthető. A lényeg az lenne, hogy... o-otthon balhék vannak. Folyamatosan... és általábban, sőt inkább m-mindig verekedésbe torkollik az egész. E-Ennek pedig minden alkalommal én iszom meg a levét... Ez már... hosszú évek óta így megy nálunk, é-és lassan nem bírom... Ezért jöttem ide tegnap...

- Rin, elég lesz- szóltam rá kedvesen, miközben letöröltem arcáról egy könnycseppet.

Meglepetten kapott nedves bőréhez, gondolom észre sem vette, hogy mesélése közben csendesen sírni kezdett. Hangja is többször elcsuklott, ráadásul végig csupán halkan suttogott; szerencsére viszont családom tagjai ennek ellenére is megértették.
Elkerekedett szemekkel figyelték, ahogy biztonságos karjaimba zárom a barna hajút, aki fejét azonnal pulcsimba fúrja, miközben görcsösen kapaszkodik belém.

- Bassza meg!- érkezett az első reakció ikrem részéről, szüleink pedig most az egyszer nem cseszték le trágár beszéde miatt.

Pontosabban fogalmazva nem tudták lecseszni, ugyanis minden szó a torkukra fagyott, képtelenek voltak kinyögni bármit is. Csak meredten bámulták az ölelésembe menekülő Rint, tekintetük egyszerre volt zaklatott és szánakozó. Végül anya találta meg először a hangját.

- Khm... ez esetben igen, természetesen ideköltözhetsz. Sőt kérlek, tedd meg.

- Hogy érzed magad, Rintarou-kun? Kell segítség?- pillantott rá aggódva apám, szorításomból kibontakozó párom azonban csak megrázta a fejét.

- Ezután jól leszek... köszönöm- motyogta bizonytalanul, mire szüleim lassan elmosolyodtak.

- Szóra sem érdemes, kérlek ne érezd magad kényelmetlenül itt. Addig maradsz, ameddig csak szeretnél- biztosította a férfi kedvesen figyelve a barna hajút.

- Úristen, végre lett egy aranyos fiam!- kiáltott fel hirtelen a mellette ülő nő, testvéremmel egyszerre ajándékoztuk meg erre egy sértődött pillantással.

- Én is aranyos vagyok!- kérte ki magának Tsumu, miközben felugrott és duzzogva mellénk sétált.

- Ugyan, Sunarin mellett labdába se rúghatsz- vigyorogtam rá gonoszul, magamhoz húzva szerelmemet.

- Jó, de akkor is cuki vagyok! Nem annyira, mint ő, de na...

- Hé, ő az én barátom, szállj le róla!

- Csak megdicsértem!

- Hát ne csináld! Bőven elég neki, ha én teszem meg.

- Elég...- nyöszörögte a karjaimban lévő, mire mindketten azonnal elhallgattunk. Én a hátát kezdtem simogatni, Tsumu pedig hirtelen előkapta telefonját.

- Ezt meg kell örökíteni~.

- Oi, ne csináld!- rejtettem arcomat a sötétbarna tincsekbe, még pont időben a kép elkészülése előtt.

Szüleink csak mosolyogva figyeltek minket, kis idő múlva pedig elküldtek, hogy pakoljunk ki Rinnel. Az egyértelmű volt, hogy a mi szobánkban fog aludni barátom, így cuccait az én szekrényembe rendeztük be.

- Minden elfért?- kérdeztem ágyamra huppanva, miközben szerelmem az utolsó pólóit is elrakta.- Ha nincs hely, majd kihányjuk Tsumu néhány cuccát.

- Nem lesz arra szükség- jegyezte meg kuncogva, majd ölembe fészkelte magát, s karjait nyakam köré fonta.- Köszönöm.

- Hogy segítettem pakolni?

- Nem, te butus- forgatta meg szemeit halvány pírrel az arcán.- Hanem ezt az egészet. Hogy közel kerültél hozzám, pedig olyan rideg voltam veled az elején. Hogy nem adtad fel és tovább faggattál, amíg el nem árultam neked titkomat. Hogy utána sem utáltál meg, inkább segíteni próbáltál. Hogy nem hagytál magamra, hanem segítettél eljutni idáig. Hogy nem löksz el magadtól, s megbocsátottál nekem. Mindent köszönök.

- Szeretlek, Sunarin. Ezért van mindez- mosolyodtam el boldogan, szorosan magamhoz húzva sérült testét.- Átkötözhetem a sebeidet?

- Kérlek.

Finoman, odafigyelve minden egyes mozdulatomra láttam el párom még legapróbb karcolásait is. Gondosan puszit nyomtam összes zúzódására, horzsolására, végigcsókoltam felsőtestét hátával együtt. Közben lágyan simogattam puha bőrét, ajkaim egyre fennebb tévedtek testén. Nyakába is bepusziltam, majd homlokomat az övének támasztva néztem bele csodaszép, rókaszerű szemeibe.

- Gyönyörű vagy, Rin. Egyszerűen csodálatos. Nincs olyan dolog benned, amit ne imádnék teljes szívemből. Kérlek légy boldog, kedvesem, ezután örökké együtt leszünk, s a világ legboldogabb emberévé teszlek. Mert te ezt érdemled- suttogtam ajkaira mosolyogva.- Szeretlek.

- Köszönöm. Annyira szeretlek- fonta nyakam köré karjait, majd magával húzva eldölt velem az ágyon.

Hátamra feküdtem mellkasomra húzva barátomat, aki félig rajtam helyezte magát kényelembe, miközben arcát pólómba rejtve mélyen beszívta illatomat. Barna tincseit simogattam, minden lélegzetvételem után puszit nyomtam fejére, mialatt egyre közelebb bújt hozzám. Már lassan próbált belém préselődni, testünk szorosan a másikénak nyomódott, ajkunkról levakarhatatlan volt az örömteli mosoly.

Rin sokáig pokolian szenvedett, évekig kínozták, ő pedig magában hordozta ennek terhét, elrejtve kis titkát az egész világ elől, attól tartva, hogy senki nem fogja megérteni őt. Soha de soha többé nem fogom engedni, hogy az a szörnyűség még egyszer megtörténjen. Vele maradok egész életemben, vigyázok rá, ameddig csak élek.
S miközben testi sérülései ellátása mellett lelki sebeit gyógyítom majd be, gondoskodok arról, hogy lehozzam neki még a csillagokat is.

☆ The End ☆