Osamu:

A nappaliban ülve Sunával a karjaimban éreztem, hogy ennél szebbet nem is kívánhatnék. Barátom már teljesen az ölemben hevert, hátát mellkasomnak támasztva figyelte összekulcsolt ujjainkat, miközben kézfejét simogattam. Tsumu mesélését hallgattuk, aki a csapatot választotta kibeszélendő témának, egyessével minden tagról meg szándékozott osztani velünk a véleményét.

- Kérsz valamit inni?- pillantottam a barna hajúra, aki aprót bólintott.

- Csak vizet.

- Rendben, Tsumu majd hoz neked.

- Miért én?!- csattant fel ikrem azonnal, mire visszafojtott mosollyal fordítottam felé tekintetem.

- Nem fogom megzavarni a vendégünket azért, hogy felálljak.

- Jó, amúgy is akartam hozni valami rágcsát- pattant fel sóhajtva a szőke, majd elballagott a konyha irányába.

Puszit nyomtam szerelmem sötét tincsei közé, erre ő hátrapillantott rám.

- Szeretném, ha itt aludnál pár napig. Nem foglak így visszaengedni az otthonodba- jelentettem ki határozottan, megszorítva kezeit.

- Azt nagyon megköszönném- mosolyodott el boldogan, cukiságának pedig képtelen voltam ellenállni, muszáj volt egy apró csókot adnom hívogató ajkaira.- Akkor itt maradnék pár napig.

- Anya, Samu pasija ideköltözik!- ordított be anyánkhoz a dolgozószobájába testvérem, aki beszélgetésünknek apró foszlányát pont meghallotta. Rin szemei döbbenten kerekedtek el.

- Üdv a családban!- kiabált ki a nő a mellettünk lévő helyiségből, pár pillanat múlva pedig meg is jelent az ajtóban.- Rintarou-kun, igaz?

- I-Igen, de nem költözök ide- motyogta zavartan barátom, míg én párnákkal dobáltam ikremet.

- Oh... mindegy, szívesen látunk, ameddig maradni akarsz. Házunk egyetlen negatív jellemzője, hogy kénytelen vagy elviselni az ikreket. De ha nagyon szeretnéd, kirakhatom őket a kutya mellé- jegyezte meg vigyorogva, mire hitetlenül pillantottunk rá.

- Nem kell...

- Ahogy gondolod. Jó filmezést, fiúk!- intett egyet sietősen, mielőtt vissza tért volna munkájához.

- Osamu, ez mi volt?- meredt rám barátom értetlen szemekkel, zavarodottan. Szmeforgatva nyomtam egy puszit homlokára.

- Anyám beteges humora, amit viccesnek hisz. De abban igaza van, hogy maradhatsz, ameddig csak szeretnél.

- Ide is költözhetsz- tette hozzá ikrem mosolyogva.

- Köszönöm- hajtotta le fejét szégyenlősen, majd fülemhez hajolt, hogy suttogjon nekem valamit.- Szerinted haragudni fog rám, ha az elején izé... nem igazán merek beszélgetni vele?

- Dehogyis, emiatt ne idegeskedj. És amint észreveszed, mennyire kedves, biztosan könnyebb lesz neked is.

- Miért vette ilyen könnyen azt, hogy járunk?

- Ő ilyen. Folyton piszkál minket, de ha rólam és Tsumuról van szó, egy hullát is képes lenne kérdés nélkül elásni. Kedvelni fogod, hidd el.

- Ahhoz időre lesz szükségem...

- Az nem akadály- támasztottam fejem a vállára, miközben puszit nyomtam puha arcára.

Ekkor jött párom napjában a második szívinfarktus, apánk ugyanis hazaért üzleti útjáról. A kocsiajtó csapódásának hangja elárulta ezt, nemsokára pedig a házba is belépett. Lerázta esernyőjét az előszobában - kint ugyanis zuhogott az eső -, majd lepakolta cuccait.

- Szia, apa!- kiabált ki a nappaliból Tsumu, barátom pedig összerezzent karjaimban. Rögtön észrevettem ezt, hozzáhajolva csókoltam meg lágyan, megpróbálva lenyugtatni a pánikolót.

- Osamu...

- Semmi baj, Rin. Nem kell félned.

- D-De... Várj, inkább átülök máshová- készült felpattanni ölemből, viszont nem engedtem.

- Ő nem olyan, mint a te apád, mindjárt meglátod. Nem kell ennyire megijedned- súgtam a fülébe gyorsan, szorítva ölelésemen, miközben a helyiségbe belépő férfi felé fordultunk mindketten.

- Nocsak, vendégünk van?- akadt meg a szeme azonnal számára ismeretlen páromon.

- Igen, őt itt Samu férje. Velünk fog lakni- vágta rá testvérem szórakozottan, elnyerve gyilkos pillantásomat.

- Oh... ez esetben örülök, hogy megismerhetlek, kedves vejem- nyújtotta kezét mosolyogva Suna felé, visszafojtva nevetését.

Barátom kis fáziskéséssel apám tenyerébe ejtette sajátját, amit ő óvatosan megszorított.

- Szabad megtudnom, hogy miért nem hívtál meg az esküvődre, fiam?

- Sürgős volt a dolog, és pont nem voltál itthon- vontam vállat belemenve a hülyülésbe. Azonban az ölemben kellemetlenül fészkelődő Rin miatt úgy döntöttem, inkább véget vetek itt a bulinak.- Mi felmegyünk egy kicsit.

Megfogva párom kezét gyorsan elrohantam vele együtt a társaság valamint a további kínos kérdések elől. Bezártam szobánk ajtaját, mert tudtam, hogy akkor kényelmesebben érzi majd magát. Az ágyhoz sétálva felé nyújtottam a kezem, mire odaballagott hozzám. Karját megrántva húztam magamra, ahogy elfeküdtem az ágyon, fejét a mellkasomra hajtottam. Piszkálni kezdtem sötét tincseit, amit látszólag élvezett is, mivel jólesően felmordult.

- A szüleid furák- szólalt meg a hosszú csend után, hangjával betöltve a helyiséget.

- Mármint?

- Olyan... kedvesek. És viccesek. És normálisak. Ez fura- elemezgette az imént lejátszódó eseményeket, mire felnevettem.

- Ez a jó, nem? Még mindig félsz tőlük?

- Nem kimondottan félek, inkább csak feszengek a társaságukban. Majd jobb lesz, azt hiszem...

- Idővel megszokod- nyugtattam a hátát simogatva, néha apró puszikat nyomva homlokára. Láttam rajta, hogy élvezi ezt a kis kényeztetést.- Mit szeretnél csinálni vacsora előtt?

- Maradjunk így- ölelt magához szorosan, amit egy nagy mosollyal reagáltam le. Annyira aranyos.

Sunával csak az étkezésre mentünk le a többiekhez, de rövidre fogtuk az ott töltött időt. Sikeresen megúsztunk minden kínos kérdést, ami a szüleimet ismerve hatalmas csoda; örültem is neki rendesen. Estére egy futont készítettünk elő páromnak az emeletes ágy mellett - habár én jobban örültem volna annak, ha velem alszik. Rinnek azonban nem volt panasza ez ellen, így én is elfogadtam.
Tsumu miatt lefekvés előtt nem tudtam elárasztani csókokkal szerelmemet, csupán egyetlen rövid puszival kellett beérnem. A futonon fekvő felé fordulva hajtottam álomra a fejem, arcomon mosoly terült szét.

Az éjszaka közepén viszont sírás hangjára riadtam fel. Rögtön ülő helyzetbe tornáztam magam, először picit kábán pillantottam körbe a sötét helyiségben, de hamar rájöttem, ki a hang forrása. Sietősen kimásztam ágyamból, majd párom mellé guggoltam, akinek arcát az ablakon bevilágító holdfény miatt tisztán láttam. Könnycseppek lepték el puha bőrét, szeme viszont csukva volt - bizonyára rémálomtól szenvedett. Óvatosan befészkeltem magam a háta mögé, szorosan átkarolva a derekát suttogtam fülébe kedves szavakat.

- Rin, semmi baj, nyugodj meg. Csak egy rossz álom volt, ébresztő. Itt vagyok veled, minden rendben lesz.

- O-Osamu...- nyöszörögte még félálomban, pilláit viszont nyitogatni kezdte.

- Ssh igen, én vagyok. Nincs semmi baj- pusziltam tincsei közé, mire picit lenyugodva remegő ujjaival kezem után nyúlt.- Feküdjünk be az én ágyamba.

- Jó...

Felsegítettem nemrég még zokogó szerelmem a földről, s visszafeküdtem puha párnáim közé. Rintarou biztonságot keresve szorosan bújt hozzám, karjaimat azonnal köré fontam. Arcom tincsei közé rejtettem, többször is puszit nyomtam fejére, hogy lenyugodjon heves szívverése és szapora légzése. Csak akkor aludtam vissza, amikor meghallottam egyenletes szuszogását mellettem, addig éberen őrködtem felette.

Reggel egy gyengéd simogatás ébresztett fel, ahogy barátom egyik kezével óvatosan megcirogatta arcomat. Lassan nyitottam ki szemeimet a nap vakító sugarai miatt, tekintetemet a karjaimban pihenőre vezettem.

- Jó reggelt- mosolygott rám.- Bocsi az éjjeli miatt...

- Ugyan. Tudtál utána aludni?

- Mhm, melletted már jó volt- bújt közelebb hozzám, fejét mellkasomba fúrva.- Eljönnél ma velem valahová?

- Persze. Fotózni szeretnél?

- Nem, most valami egészen másról lenne szó.

- Reggeli után mehetünk.

Ikrem már lent volt a konyhában szüleimmel, így mindketten nyugodtan elkészülhettünk. Amint végeztünk reggeli rutinunkkal, lesétáltunk a többiekhez. Mindhárman vidáman köszöntöttek; még bőven idejében érkeztünk meg, hiszen éppen akkor láttak hozzá az evéshez.

- Rintarou-kun, mit szeretnél ebédre? Van kedvenc ételed?- érdeklődött édesanyám kedvesen, mire barátom megszeppenve nézett össze velem.

- Bármi jó lesz- szólalt meg biztató mosolyom után.

- Onigiri!- vágtuk rá ikremmel egyszerre, kicsikarva apánkból egy szórakozott nevetést.

- Mindig ezt kéritek, fiúk.

- Mert az finom!- érveltünk tökéletesen egyszerre Tsumuval, mosolyt csalva a többiek arcára. Rin ajkai is felfelé görbültek, miközben az asztal alatt kezem után nyúlt s megszorította azt.

A kellemes hangulatban lezajló reggeli után barátom kérésére elindultunk valahová. Kabátosan léptünk ki a hűvös levegőre, zsebre dugott kézzel sétáltunk egymás mellett.

- Hová megyünk?- kérdeztem kíváncsian, mivel még mindig nem árulta el nekem úticélunkat.

- Majd meglátod...

Viszonylag komoran meredt maga elé, mire keserű íz öntötte el a számat.
Bizonytalanul csúsztattam egyik kezem kabátjába, óvatosan kulcsoltam össze ujjainkat, Rin azonban szorosan megszorította őket. Elfojtottam egy boldog mosolygást, közelebb húzódva hozzá haladtam tovább a szinte teljesen üres utcákon. Csendesen sétáltunk egymás mellett, párom nem mondott semmit, ezért én sem erőltettem a beszélgetést, néha viszont megcirogattam kézfejét a zsebében, ami minden alkalommal halk, rövid kuncogást váltott ki belőle. Csupán ilyenkor volt látható bánatos szemeiben egy kis vidámság.

Szívem azonnal összeszorult, amikor a barna hajú egy temetőbe vezetett be. Nyugtalanul mentem utána elengedve kezét, legszívesebben kérdésekkel bombáztam volna, mégis inkább szótlanul vártam, hogy megálljon valahol.

- Ez a húgom sírja...- szólalt meg hirtelen, megtorpanva egy sírkő előtt. Gondterhelten figyeltem szomorú arcát, könnyektől csillogó szemeit, miközben megálltam mellette.- Hét éve halt meg szívbetegségben. Korán megállapították nála a kórt, az orvosok segíthettek volna rajta, de az első vizsgálat után a szüleim többé nem vitték kórházba. Nem akarták, hogy észrevegyék testén az ütések nyomait. A műtét nélkül pedig nem bírta sokáig... Olyan kicsi volt még.

- Gyere ide, Rin- öleltem magamhoz szorosan, engedve, hogy vállamba fúrja fejét. Hátát cirogattam szüntelenül, miközben remegő kezeivel kabátomba kapaszkodott.- Köszönöm, hogy elmondtad.

- Sz-Szeretném, ha éreznéd... hogy m-megbízom benned- motyogta halkan, hangja többször is elcsuklott a sírás miatt.

- Már tudom- pusziltam tincsei közé, s még szorosabban magamhoz húztam őt, megsimogatva reszkető vállait.- Maradjunk még itt egy picit?

- Beszélni akarok vele...

- Itt leszek nem messze- mosolyogtam rá biztatóan, majd lassan elengedtem őt, hogy kívánsága szerint egyedül maradhasson pár percre.

Nem sétáltam nagyon távol tőle, így jó rálátásom volt rá. Párom közelebb lépett a sírkőhöz, leguggolva mellé egyik kezét a kemény felületre simította, pillanatokra lehunyta szemeit, csupán szája mozgott. Szívbemarkoló volt a látvány, különösen az kínozott meg belül, hogy ilyen bánatosnak láttam Rint. Könnyei egyre csak folytak lefelé arcán, én viszont nem törölhettem le őket.
Ekkor jutottam magamban kemény elhatározásra, melyből nem leszek hajlandó semmennyit engedni.

Türelmesen megvártam szerelmemet, amikor végre ideballagott hozzám, legelső dolgom volt finoman megtörölni szemeit.

- Menjünk haza, jó? Otthon szeretnék beszélni veled valamiről- túrtam bele lágy mozdulattal a barna tincsekbe, mire szótlanul bólintott egyet.

Ezúttal egész úton kézenfogva haladtunk, szorosan magam mellé vontam őt, mintha attól tartanék, hogy valami vagy valaki elragadja tőlem. De valójában csak jól esett a közelsége, s ezzel egyben tudattam is vele, hogy egyáltalán nincs egyedül, én mindig itt leszek vele.