Mikor reggel felébredtem, Tae már nem volt az ágyban, helyette Kifli nyaldosta a karom, ami lelógott matracról. Megborzoltam a kócos fejét, és elindultunk lefelé. A többiek már javában sürögtek a konyhában, reggelit készítve.

- Miért van az, hogy nem vagytok másnaposak pedig ittatok mint a gödény, de én egy kortyot se és úgy fáj a fejem mint akit fejbelőttek?

- Áh, majd megszokod - intett JongMi miközben megterített.

- Ki hívott tegnap? - lépett mellém Taehyung. Teljesen elfelejtettem, még csak meg sem néztem mikor felkeltem a telefonom. Visszamentem a szobába, leültem az ágy szélére, és feloldottam a már majdnem lemerült telefonom.

Taehyung

- Hol van Avi? - kérdeztem JongMit, aki körbenézett, és megvonta a vállát.

- Felment a telefonért, azóta nem láttam. Lehet, hogy visszaaludt.

- Megnézem azért.

Nem mintha nem lenne biztonságban, de rossz előérzetem volt. Remélem tényleg csak elaludt. A szoba fele érve hallottam, hogy halkan szipog. Berontottam, és odafutottam hozzá. Az ágy szélén ült, haja az arcába lógott, könnyei már eláztatták a nadrágját. Leültem mellé, átöleltem, és magamhoz húztam.

- Mi történt? - nem válaszolt, talán nem is tudott a sírástól, csak odaadta a telefonját. Az öregek otthonából írtak neki egy SMS-t még tegnap, hogy a nagymamája elhunyt. Az ünnepekre való tekintettel nem hívták, de azt kérték, menjen be hozzájuk kitölteni a papírokat.

Avi annyira sírt, hogy már teljes testében remegett. Nem kapott levegőt, teljesen mindegy volt, mit mondtam, nem figyelt rám. Pár perccel később lassan felállt, és lefeküdt a földre összegörnyedve. A hasát szorongatta és halkan kiabált fájdalmában. Nagyon megijedtem, hogy ez a trauma beindította a szülést, ezért rögtön hívtam a mentőket.

Jungkook segített feltenni őt az ágyra, JongMi pedig végig ott volt vele, amíg meg nem érkeztek. Ezúttal nem engedtem nekik, én is beültem a kocsiba Avi mellé, hogy egy percre se hagyjam egyedül. Nyugtatót kapott, a mentős szerint az izmai befeszültek, és azért nem tudták rendesen felfektetni a hordágyra.

A vizsgálatok hamar leteltek, de nem tetszett a szituáció, hogy Avi megint a kórházi ágyon pihen. Azt hittem, amikor újra itt lesz már a kezében foghatja a gyermekét, és soha nem kell még a közelbe se jönnünk.

A doki kijött, és rögtön hozzá fordult.

- Ismerem ezt a lányt. Valami baj van? Többször került be ide az elmúlt hónapokban mint amióta terhes.

- Meghalt az egyetlen élő családtagja. - Jelentettem ki hidegen. Nem voltam mérges a doktorra, inkább magamra. Igaza volt, amióta Avi-val vagyok egy katasztrófa lett az élete.

- Így már értem. Részvétem. Nyugodtan bemehet, bár most alszik.

- És a baba?

- A görcsök idegi eredetűek voltak, a gyermeknek semmi baja.

Nagyot sóhajtottam. Kezet fogtam a dokival, és beléptem a szobába, de amint becsuktam az ajtót, a falnak dőltem. Mihez kezdjek most? Tényleg én hozom rá ezt a sok bajt? Mielőtt megismert nyugodt élete volt. Persze a múltját leszámítva. El kellene kezdenem szervezni a temetést, mert tudom, hogy Avinak lenne rá pénze, de ez elvinné az összeset, a baba pedig hamarosan megszületik, szüksége lesz rá.

Összezavarodtam. Leültem a földre, és felhúztam a lábam magamhoz. Ez a lány annyi mindenen ment keresztül, én már rég öngyilkos lettem volna, ő mégis kitartott. Engem meg leterít egy kis depresszió.

Végig őt figyeltem. Mikor felébredt, nem is nézett szét a szobában, csak az ablak fele fordult, és üveges tekintettel bámult kifelé. Pár perc múlva úgy éreztem, támogatnom kell, még ha most nem is fogja fel, hogy itt vagyok, ezért leültem mellé, és megfogtam a kezét.

- Tudod, ezért nem akartam családot soha - felelte halkan. Kicsit közelebb mentem hozzá, és letöröltem a könnyét, ami épp az arcáról folyt le. - Tudtam, hogy ha megszeretek valakit, el fog hagyni. Vagy így vagy úgy. De mikor összejöttem a volt pasimmal, úgy éreztem vele lehet jövőm. Nem vettem észre mennyire manipulatív volt. A legtöbb nő tudja, mit akar az ágyban, és nem fél annyira a szüléstől. Én viszont rettegek. Nem tudom milyen a jó szex, egyetlen egyszer volt benne részem és az is szörnyű volt.

- Mi? - ültem fel és néztem rá. Ő azonban nem fordult felém. - Ti egyetlen egyszer? - megcsuklott a hangom de nem is kellett befejeznem, rögtön bólintott.

- Bolond voltam. Egy idióta. Azt akartam, hogy valaki szeressen, hogy észrevegyen, ezért hittem neki. Az első alkalommal nem eshetsz teherbe. Visszagondolva meg is érdemeltem amit kaptam.

- Nem ez nem igaz. Szerelmes voltál, hinni akartál neki. Ez érthető.

- Te sosem akartál manipulálni - nézett végre rám. Tekintete hideg és idegen volt. Összerezzentem tőle. - Mégse hittem neked az elején, hogy a barátom akarsz lenni. Annak ellenére, hogy te mindenben más vagy, mint ő. Te érzéseket adsz, szívből közeledsz, miközben nem hagyod el önmagad. Ő viszont játszott velem, minden nap más arcát mutatta, hogy megkedveljem. Mikor megtudta, hogy terhes lettem, úgy lelépett, hogy még a családtagjait se találtam meg. Te viszont elfogadod a gyereket, mintha a tiéd lenne, csak azért, mert kedvelsz engem.

- Nem, én szeretlek. Úgy ahogy vagy - javítottam ki. Halvány mosoly jelent meg az arcán, de rögtön elhalt. Küzd még magában, de ez most érthető.

- Annyira félek Taehyung - könnyei ismét utat törtek, halk zokogásba kezdett. Amennyire csak tudtam, odabújtam mellé, és simogattam, hogy megnyugodjon.

- Tudom. Sajnálom, hogy ennyi mindenen keresztül kellett menned, amíg megtaláltalak. De most már itt vagyok, és semmi se vehet el tőlem. Nem foglak elhagyni, még ha könyörögni fogsz akkor se. Felneveljük a picurt, szeretetben és bolondságban.

- Az jó lenne - felelte kissé nyugodtabban.

Remélem az a rohadék felszívódott. Nagyon remélem, mert ha egyszer is meglátom lehet, hogy megölöm. Az ilyen nem férfi, még csak nem is ember. Egy beszari féreg, aki hátrahagyta a mocskát, hogy más szenvedjen miatta. Olyan dühös voltam, meg tudtam volna fojtani valakit. De most nyugodtnak kellett maradnom. Avi miatt. Ő a legfontosabb.