- Szeretem őt, JongMi.

- Tudom - felelte halkan. - Látom rajtad, és örülök neki. Bár az ízlésed kicsit furcsa.

- De hogyan tudnám vele megértetni? Hogy én nem olyan vagyok. Nem akarom elhagyni, csak gondoskodni róla és vele lenni. Ez biztos megijesztené.

- Nekem még sose kellett ilyennel foglalkoznom, és bánt, hogy nem tudok segíteni. Josh nem volt megtört lélek, inkább én vagyok az a kapcsolatunkban. Fogalmam sincs, hogy kell velük bánni.

- Tehát a pasidat kell kifaggatnom a taktikáiról.

- Inkább ne - nevetett fel. - A kulisszatitkok általában +18 besorolásúak.

- Fúj - böktem oldalba a könyökömmel. Végre mosolygott.

Közeledtünk a tíz perchez, JongMi pedig egyre türelmetlenebb volt. Folyton az óráját figyelte.

- Basszus vissza kell mennem. Ma csak ketten vagyunk bent, nem tehetem ezt a kollégámmal.

- Menj csak. Írni fogok neked.

- Mond meg neki, hogy itt voltam - nézett rám szomorúan. Meg tudom érteni, akkor se volt ott velem, mikor Avi elfutott. És most se maradhat. Így olyan, mintha nem érdekelné, pedig őt is megöli a kíváncsiság, ezúttal mi történt vele.

- Mindenképp - pusziltam meg a homlokát, ő pedig elengedett egy fél mosolyt, és elszaladt. Pár perc múlva visszajött a nővér, és végre beengedett a szobába. Kihúzta a tűt Avi kezéből, és kinyitotta résnyire az ablakot. Leültem az ágy melletti székre, és csak néztem őt. Olyan volt, mintha békésen aludna, pedig az orvos azt mondta, valami biztos felzaklatta. Az arcára simítottam, de amint hozzáértem, élesen beszívta a levegőt, és kinyitotta a szemét.

Nem nézett körbe, a hasára fogott, és végigsimította. Lassan fújta ki a levegőt, és engedte el magát vissza a párnájába.

- Hogy vagy? - kérdeztem halkan, nehogy megijedjen.

- Miért nem lepődök meg, hogy itt vagy?

- Valójában vagyunk - javítottam ki. - JongMi is itt akart lenni de vissza kellett mennie dolgozni.

- És neked? - nézett rám.

- Én vagyok a főnök - húztam ki magam.

- A főnök, aki napok óta dolgozik, és most is olyan karikásak a szemei mint egy hullának.

- Haragszol? - kérdeztem, mire vállat vont. Ez jó jel nem? Hiányoztam neki? - Egyedül érezted magad? - előre dőltem, így rákönyökölhettem az ágyára, majd megfogtam a kezét, és a két keze közé zártam.

- Kicsit. Annyira megszoktam már, hogy megjelensz mindenhol. Minden sarkon téged figyeltelek, de nem voltál ott. Bár JongMi is elég szórakoztató volt.

Elmosolyodtam, ő pedig elfordult tőlem, és kitekintett az ablakon. Nagyot sóhajtott, mire én is követtem a példáját, és megszólítottam.

- Mi zaklatott fel ennyire?

- Terhes vagyok, egy fűszál is fel tud zaklatni - ki akarta venni a kezét a szorításomból, de most nem engedtem neki. Meglepve rám pillantott, nem volt ehhez hozzászokva.

- Nem menekülsz. Mi történt?

- Semmiség volt - fordult grimaszba az arca a válasza közben.

- Nem érdekel. Tudni szeretném a semmiségeidet is. Nem bízol bennem?

Egy pillanatra teljesen lefagyott. Ijedten nézett rám, ajkai eltávolodtak egymástól, keze remegni kezdett. Majd apránként, kicsi könnycseppek kezdtek legurulni az arcán, amit az itteni kórházi ruha anyaga be is szívott rögtön.

- Az utcában van egy kutya, aki minden nap ott ül, és várja a gazdáját - majdnem minden szó között szipogott, így oldalra nyúltam egy zsebkendőért. - Szoktam neki vinni vizet és ételt, mert szegény már nagyon sovány. Hogy képes valaki erre? Az a kutya nyilván azért nem megy el onnan, mert a gazdája azt mondta, maradjon. Becsapta - felhúzta magához a lábait, már amennyire a hasa engedte, és a kezeivel átölelte saját magát.

Felültem az ágyra, átkaroltam a vállát, és magamhoz húztam. Nem ellenkezett, megragadta a karom, és megszorította.

- Ma, mikor mentem a reggeli sétám közben megláttam egy csapat kölyköt, akik rugdosták és botokkal dobálták.

- És odamentél? - kérdeztem a kelleténél kicsit hangosabban, amitől összerezzent. A fejére simítottam, jelezve ezzel, hogy nem bántani akarom.

- Én terhes vagyok. Minket nem bántanak. Odamentem, ők meg nevetve elfutottak. A kutya több helyen is vérzett, de senki se volt ott. Kiabálni kezdtem segítségért, mire begörcsöltem és összeestem.

Akkorát sóhajtottam, hogy szerintem még a szemközti szobában is hallották. Elhelyezkedtem, hogy Avi nekem tudjon dúlni teljesen, és a hátát kezdtem simogatni.

- Miért vagy ilyen jó ember? Ez a világ megrágja és kiköpi azokat, akiknek a szíve gyenge.

Kemény voltam? Nos, talán. De éreztetni akartam vele, hogy ez halál komoly. Nem akarom, hogy az élet tanítsa, inkább én mondok el neki mindent, hogy ne keljen szenvednie. De sajnos nem tudom mindig mindentől megvédeni, és ez nagyon feldühít.

- De ha mindenki elhidegül, hogyan fogjuk megmenteni a szeretetet? - kérdezte elhaló hangon. A sírástól már alig bírt lélegezni is. Valahogy meg kell nyugtatnom.

- Tudom, hogy ez nehéz. És tudom, hogy te remek anyuka leszel. De neked is meg kell tanulnod, hogy meg tudd tanítani a gyermekednek, hogy nem lehetsz ott mindenhol. Nem tudsz te lenni a megváltó.

- De mindig próbálkozni kell. Az állatok semmi rosszat nem tettek. Az ember miatt ilyenek. Mi vagyunk mindennek az okai.

- Ebben igazad van - helyeseltem aprókat bólogatva. Bár minden ember ilyen lelkiismeretes lenne, mint ő. A világ sokkal jobb hely lenne. - Ne haragudj, hogy magadra hagytalak. Nem volt szép egy baráttól.

- Egy barát nem sír egy másik barát miatt, aki pár napra eltűnt - válaszolta. - Nekem már nem csak egy barát vagy.

- Hát?

- Nem tudom - forgatta meg a fejét. - Nem tudom minek gondoljalak. Egyszerre érzem magam szeretve és megrémítve. Tőled - tette hozzá.

- Mondtam neked már az elején. Nem kell sietnünk. Engem nem fogsz elveszíteni, és mindent meg fogok tenni azért, hogy ezt el is hidd. Azt hiszem én szeretlek - mondtam ki hangosan. Éreztem, hogy abbahagyta a sírást, de mikor felnézett rám, a szemei még könnyben áztak. Letöröltem a cseppeket az arcáról, és elmosolyodtam. - De ez miatt nem kell rosszul érezned magad. Nem kényszerülsz semmire. Az, hogy én szeretlek az én dolgom. Adok neked időt, és még ha nem is szerelem az, amit irántam érzel, azt is elfogadom. Mert fontos lettél az életemben, és nem engedem, hogy az érzelmeim elvegyenek tőlem.

- Te tényleg nagyon bolond vagy - vigyorodott el. Végre.

- Szeretek a bolondod lenni.

Megfogtam a fejét, és visszahajtottam a mellkasomra. Éreztem, hogy lassan elernyedt, majd halkan szuszogni kezdett. Bevallom, elkényelmesedtem ott mellette, miközben simogattam, és lassan, én is elaludtam, miközben szorosan öleltem magamhoz.

Ne haragudj JongMi. A ,,szaftos" részleteket majd csak később kapod meg.