Arca megfeszült, ajkai elnyíltak. Mintha még sose hallotta volna ezt a szót. Még mindig a karomban tartottam attól félve, hogy megpróbál elmenekülni. De nem tette. Legalább is nem fizikálisan.

- Ezt nem mondhatod.

- Pedig már kimondtam. Tudom, milyen érzés, és elhiheted, ha rád nézek, ezt érzem.

- Engedj el - tettem amit kért, habozás nélkül, ami meglepte.

- Ne feszülj be ennyire. Nem kell randiznunk. Csak azt kérem, ne nézz rám ez miatt másképp, ahogy én sem teszem. - Párhuzamot vontam a két dolog között, hátha így könnyebb lesz neki megemészteni. Valójában csak magamat akartam ezzel bebiztosítani, hogy ezek után se szaladjon el sikítva. - Barátok maradunk, aztán az idő eldönti, mit szánt nekünk.

Mondani akart valamit, de tüsszentett egyet helyette.

- Menjünk be - hátra nyúltam, és meglengettem előtte a zacskót, amiben a telefon volt, de ő ezt nem láthatta. Kissé félénken, de kinyitotta az ajtót, én pedig lépkedve utána bementem a házba. Végre meleg van. Nem akartam ezzel megtörni a varázst, de kint már kurvára fáztam.

A látvány azonban nem volt túl kielégítő, ha szabadott így fogalmaznom. Mindenhol tisztaság volt, de ennyi. Tiszta. Sehol egy dísz, sehol egy kép. A gyermekágy nagyon szép és ápolt volt, berendezve a kicsi érkezésére. Akár most is bele lehetett volna tenni egy babát. De Avinak nem volt ágya, csak egy matrac a földön. A szekrény helyén csak a doboza volt, arra várva, hogy valaki rakja össze. A konyhában a fiókok ki voltak húzva, üresek voltak. A csöpögtetőben volt pontosan egy darab mindenből. És a legrosszabb, hogy meg sem kellett moccannom ahhoz, hogy mindezt lássam, olyan kicsi volt a lakás.

- Te így élsz? - bukott ki belőlem.

- Nos, egyelőre igen. Amit a régi munkámból kapok, és az ilyen olyan bevállalt melókból jött pénzt ételre fordítom, a többit pedig igyekszem elrakni a babának. Hogy ne kelljen semmiből hiányt szenvednie.

- De így mi lesz veled?

- Mi lenne? - vont vállat. Nem értette, mit akartam, és ez nagyon dühített.

- Ki foglalkozik veled? Ha te nem érzed magad boldognak szerinted a gyereked az lesz? Szerinted tud majd arra gondolni, hogy neki milyen jó dolga van, ha látja, hogy az anyjának semmi sem jutott?

- Taehyung - szólalt meg halkan, leszegett fejjel. Vettem egy nagy levegőt, és megsimogattam a fejét.

- Ne haragudj. Csak felbosszantott ez az egész. De lépjünk ezen túl. Tessék - emeltem elé a zacskót. Kikerekedett szemekkel vette el és nézett bele. Amint meglátta, mi volt benne, felnézett rám. Tudtam mi jön. A győzködés.

- Ez komoly? De miért? Ez egy elég drága dolog.

- Holnap lesz a születésnapod nem? - kérdőn biccentette oldalra a fejét, de egy pillanatba se telt, hogy leessen neki a dolog.

- JongMi - mondtuk ki egyszerre, ő tippelt, én pedig megerősítésnek.

- Ez akkor is rohadt drága lehetett. Nekem nem telik ilyen ajándékra számotokra. Azt se tudom, mikor van a születésnapotok.

- Tudod, milyen ajándékot fogsz adni nekünk? - kérdeztem, miközben a bedobozolt bútorhoz sétáltam, és kinyitottam. - Együtt fogunk karácsonyozni. Segíthetsz JongMi-nak sütni főzni, meglátogatjuk a nagyidat, és egész este társasozni fogunk. Ha ezt bevállalod, nekem az elég ajándéknak.

- Te túl jó vagy hozzám Tae. - Mosolya lágy volt, tekintete meleg és szeretetteljes. Igen, biztos vagyok a döntésemben. Ez a nő kell nekem. Kerüljön bármibe.

- Akkor fogadjunk egyet. Fogadok, hogy előbb rakom össze ezt az akármit, minthogy te be tudj lépni a telefonba - mutattam a kezében levő még bontatlan dobozra, amiről láthatóan megfeledkezett.

- Nos ez nem lenne nagy meglepetés. Évek óta nem fogtam a kezemben ilyet, ráadásul ez hiper-szuper új.

- Akkor óra indul.

Tetszett neki a dolog, amint kimondtam, óvatosan leült a matracára, és kinyitotta a dobozt. Én is úgy tettem, mintha szerelnék, de közben lőttem róla egy sunyi fotót, amit elküldtem JongMi-nak. Szegény biztos halálra aggódta otthon magát, hogy mire jutottam. Azt is leírtam neki, hogy Avi nálunk karácsonyozik, amitől még írásban is éreztem, hogy sikongatott.

Végre minden megint egyenesben van. Már csak egy dolog volt hátra.

- Avi?

- Igen? Ne mond, hogy már kész is - nézett rám.

- Ha készen vagyunk, menjünk vissza a rendőrséghez.

- Miért?

- Mert ez fontos neked. A részed. Én pedig megmentettem a csokrodat. Menjünk, és adjuk oda a lányoknak. Megérdemlik, hogy emlékezzenek rájuk.

- Az biztos - mosolyodott el. Lerakta a telefont, és maga elé meredve sóhajtott egyet. - Csodálatosak voltak. Egytől egyig.

Megállítottam volna, de eszembe jutott, hogy ha nem akarna, nem beszélne erről. Arcán fájdalmat láttam, de ott volt az elfogadás mosolya is.

- Nem éreztem magam különbnek csak azért, mert én más bánásmódot kaptam, mint ők.

- Ezt hogy érted? - felálltam és odasétáltam elé, majd letérdeltem, hogy láthassam az arcát. Kezem a térdére helyeztem, ujjaimmal simogattam a kint léttől még mindig hideg bőrét.

- A rablók koreaiak voltak. Én csak egy hiba voltam. Engem nem terveztek elvinni, mert különc voltam. De nem engedhettek el. Minden nap néztem, ahogy erőszakolják a többieket, és minden nap én nyújtottam nekik támaszt. Érthető, miért én maradtam erős.

- Nem, ezt ne fogd fel így. Nem érthető. Amit láttál az is trauma, és kész csoda, hogy erős tudtál maradni.

- Na igen. Muszáj volt. Mindenki meg volt törve. Nem hagyhattam őket csak úgy magukban. Aztán elkezdtek kínozni engem. Nem erőszakoltak meg soha. Helyette kikötöztek, és végig kellett néznem, ahogy másokat erőszakolnak meg, miközben engem bekentek valami fura krémmel. Felizgattak. Volt, hogy ájulásig hergeltem magam. A testem - megragadta a karjait, és összeszorította magát. Megborzongott az emléktől. - A testem nem engedelmeskedett nekem. Nagyon rossz volt érezni a kielégületlenséget úgy, hogy közben az agyam folyton azt sulykolta belém, hogy rossz ember vagyok. Amit láttam az szörnyű volt. A testem mégis élvezte.

- Csak a szerek miatt. Hé - feltoltam magam hozzá, és megfogtam az arcát, hogy rám tudjon nézni. Letöröltem a könnyeit, és homlokom az övéhez nyomtam. - Erről nem te tehetsz. Azok a cuccok egy elefántot is leterítettek volna. Azért reagált úgy a tested mert azok a barmok túladagolták.

- Egy idő után én is feladtam. A lányok betegek lettek, volt, aki teherbe is esett, majd belehalt később. Még meg se szülhette a gyerekét. Volt aki abba halt bele.

- És te ezt mind végignézted - bólintott szavaimra. Összeroskadtam előtte, ő viszont még mindig lágyan tekintett rám. Majdnem én is elejtettem egy könnycseppet. Ez szívszorító.

- Mikor kimenekültünk, egy programban vettünk részt. Mivel nekem nem volt senkim akihez mehettem volna, állami otthonba kerültem. A többiekkel együtt.

- A nagymamád?

- Öregek otthonában kell lennie. Enyhén skizofrén. Van, hogy nem is emlékszik rám.

- Értem.

- Mindenben támogattak. A rendőrök vigyáztak ránk, és sok éven át kellett pszichológushoz járnunk. Már aki túlélte. Volt, aki feladta, és öngyilkos lett, mert félt, hogy újra megismétlődik. Paranoiás lett. A pszichológusom jó munkát végzett. Néha még most is visszajárok hozzá. Akkoriban öt évig folyamatosan mentem hozzá. Munkát is így kaptam, ő ajánlott be mindenhova. Ezért ismerek mindenkit. Főleg a kávézóban. Most is ott dolgozok, a lányok nagyon kedvesek velem.

Eszembe jutott, mikor HyeJi azt mondta, ,,ha tudnád amit én, megértenéd". Igaza volt, most már értem.

- Ez az a ház, amit biztosítottak nekem, és egy kis pénzzel is támogatták a túlélőket. Addig, amíg a pszichológusi vélemény szerint talpra nem tudtunk állni magunktól. Igyekeztem, hogy ez minél előbb meglegyen, de a rémálmok nem hagytak nyugodni. Néha még a mai napig üldöznek.

- De aztán megjelenek én, és elfújom az összeset - feszítettem be a bicepszem. Halkan felnevetett, ami nekem elég volt. El akartam terelni azt a sötét aurát, ami ránk nehezedett a történet közben.

- Köszönöm.

- Mégis mit?

- Hogy meghallgattál. Ez most jobban esett, mint az az öt év, amikor folyton erről beszéltem a dokival.

- Bármikor meghallgatlak, legyen szó bármiről. Na de most, vissza a fénybe kisasszony. Nekem még ott van a szekrény, neked meg a telefon, és a csokor se sétál ki magától.

- Értettem főnök úr! - tisztelgett játékosan. Tekintete kitisztult, arca ismét felderült, így bontotta ki az ajándékát. 

BUÉK mindenkinek🥳🩵
Hogy telik az év? Ki hogy érzi, túléljük?🤣🤣