Egy utolsó pillantás.

A lány megrökönyödve állt a kétemeletes családi ház előtt, melyben életének elmúlt tizennyolc évét töltötte a családja oldalán. Csak bámulta az okkersárga vakolatot, a barna zsalugátert, az épület utca felőli oldalán elhelyezkedő fehér szegélyű műanyag ablakokat. A beton lépcsőt – ami felvezetett a teraszra –, talán a kelleténél tovább figyelte, melynek szélére a nagymamája minden évben muskátlit pakolt. Az összes lépcsőfok bal szélén helyezkedett egy barna cserép, közvetlen a korlát alatt búslakodva. Bennük rózsaszín és piros muskátli kókadozott a fülledt, nyári, tikkasztó hőségben.

A lány elmosolyodott, ahogy eszébe jutott, hogy tavaly nyáron még közösen ültették el a virágot a nagymamájával. Az idős asszony mosolyogva magyarázta neki a megfelelő technikát a föld cserépbe helyezésének folyamatáról. Akkoriban Lillát nem kötötték le az efféle dolgok, azonban most, hogy menni kellett a biztonságot nyújtó családi fészekből, hirtelen minden felértékelődött számára.

Lilla határozottan el volt keseredve. Kettős érzések kavarogtak benne, mióta a szülei benyújtották a válást egy hónappal ezelőtt. Nem vette jó néven édesanyja apja irányába történő árulását és azt sem, hogy mindezt hosszú időn keresztül titkolta előle. Szerette az édesanyját, mégis csalódásként élte meg, hogy az apja ellen fordult.

A helyzet kellős közepébe Lilla csöppent bele. Ő volt a szüleik három lánya közül a legidősebb, mégis úgy érezte, mintha eltörpült volna két kisebb húga mellett. Ugyan az apja szívesen megosztotta vele bánatát, Lilla nem tudott vele mit kezdeni. Nehezére esett eldönteni, hogy mégis ki hibázott ebben a kapcsolatban. Haragudott az anyjára, de közben az apjára is, amiért hosszú éveken keresztül hátatfordított a párjának. Meg lett az eredménye – gondolta magában a lány rosszallóan.

Az apa, kinek az elmúlt három hónap biztosan nem kerül fel az „életem legjobb időszakai" című listára, támogatása jeléül a lánya vállára simította tenyerét. Tisztában volt vele, hogy Lillának legalább ugyanannyira nehéz elhagyni a kisvárosi házat, amit jómaga is harminc évig otthonának nevezett, mint neki. A férfi nem volt elégedett, ezért mérgesen meg is csóválta a fejét, ahogy elméjébe kúsztak a rosszabbnál rosszabb emlékek a feleségéről, akivel hosszú időn át alkottak egy párt, mégis egy másik férfi mellett döntött helyette.

Lilla lepillantott apja kézfejére, majd egy jól irányzott mozdulattal lesöpörte magáról, és megindult az autó felé, a kezében tartott utolsó dobozzal, amiben azok a serlegek és érmek rejtőztek, melyeket a helyi tánciskola versenyein gyűjtött össze. Behelyezte az anyósülés elé a fekete gumiszőnyegre, majd beült a piros Opel Astrába, és még egyszer háta mögé pillantott. Egy nagy sóhaj keretében hajtotta le a fejét, miközben azon morfondírozott, hogy a mai naptól kezdve, teljesen megváltozik az élete.

Lilla tartott tőle, hogy a nagyvárosi élet nem lesz megfelelő számára. Az albérlet, amit kinéztek az édesapjával fele akkora sem volt, mint a ház, amiben húgai oldalán felnőtt. A gyerekszobája, amit mostantól kezdve anyjának új párja vett használatba, akkora volt, mint az újdonsült lakásuk nappalija.

A lány felsóhajtott, miközben ujjaival birizgálta az alatta húzódó piros üléshuzat felbolyhosodott szövetét.

Nem bírta kiverni az agyából a viharfelhőket, amik folyamatosan beborították elfeketedett lelkének kicsiny peremét. Halványan elmosolyodott, mert eszébe ötlött a tegnap este, amikor nagyobbik húga oldalán, a felső emelet széles erkélyén állva, a csillagokat szerették volna megfigyelni. Innen mindig kiválóan látható volt a Nagygöncöl.

Az égboltot eltakarta egy óriási felhő, így esélyük sem volt ezúttal megtekinteni a csillagképet, pedig jó program lehetett volna az utolsó éjszakán, amit együtt tölthettek, mint egy család.

Péter elfoglalta a volánt. Zöld íriszében bús fény csillant, ahogy elforgatta a kulcsot. Az autó motorja felzúgott. A férfi úgy érezte, hogy menten szívrohamot kap a feszültségtől, ami ott körözött mellkasában, mióta elhelyezték az utolsó bőröndöket a csomagtartóban. Ez volt az utolsó kör, mielőtt végleg elhagyta volna Solymárt.

A férfi eldöntötte, hogy soha többé nem tér vissza a kisvárosi csend megtört burokjába, ahol eddigi éveinek nagy részét leélte. Fájdalommal töltötte el a tudat, hogy az élete néhány kósza hónap leforgása alatt állt – szó szerint – a feje tetejére. Nem így képzelte el az ötvenes éveinek hajnalát, de már nem volt visszaút. Menekülnie kellett.

Péter igyekezett lecsillapítani lelke óceánjának háborgó hullámait, de nem sikerült neki. A szíve hevesebben lüktetett, mint eddig valaha. Tisztában volt vele, hogy mostantól egy teljesen új élethelyzet várt rá egy fővárosi ingatlanban, ami még csak nem is volt a sajátja.

- Mehetünk? – nézett Péter a mellette csüggedten várakozó lánya felé. Lilla felé fordította a fejét, majd bizonytalanul bólintott. Nem volt biztos benne, hogy jó döntést hozott, amikor úgy döntött, hogy apjával tart Budapestre. De mégis mit tehetett volna, amikor az édesapjának ő maradt az egyetlen támasza?

Péter szülei évekkel ezelőtt elhunytak, ahogy nővére is hosszú betegeskedés után. Az egyetlen családja a három lánya maradt, és a férfi érezte, hogy mostantól csak rájuk számíthat. Tudta, hogy ennek fordítva kellett volna lennie, mégsem volt képes összekaparni magát. Egyelőre.

Péter megmakacsolta magát, és nem tétlenkedett tovább. Gázt adott, s kikanyarodott a lelki szeme előtt egyre csak elhomályosuló családi ház felhajtójáról.

Lilla csak bámult maga elé, ahogy átrobogtak az utcán, aminek közepén egykori otthona álldogált. Nem messze a házuktól nyílt egy kisebb utca. Lilla rögtön odafordított elnehezedett fejét, amint elhaladtak mellette. Ajkát rágcsálva pislogott nagyokat az egyre távolodó helyszín felé. Sok emlék kötötte oda a lányt. Leginkább a legjobb barátnője miatt, aki pontosan abban az utcában lakott a kis zöld házban, ami előtt fehéren kicsempézett terasz húzódott. A fehér kovácsoltvas kerítés mögül minden egyes alkalommal kidugta orrát Molly, a kis fekete kuvasz, ahányszor csak Lilla odasomfordált a kapu elé, hogy becsöngessen Sárihoz és kihívja biciklizni.

Lilla majdnem minden nyáron megtette ezt. Kitartóan várakozott a kapu előtt, míg Sári végre össze nem szedte magát, és ki nem tolta a rózsaszín biciklit a nagykapun.

Sári sosem volt nagy sportoló, és az egyensúlyérzéke sem volt a legjobb, így Lilla nem lepődött meg, amikor barátnője beleborult kerékpárjáról az utca két ellentétes sávját elválasztó szúrós bokorba. A lány nevetve állította fel az eldőlt biciklit, majd kezét nyújtotta a jajveszékelő és nagyokat grimaszoló Sári felé. Kihámozta a tüskés bokorból a szerencsétlent, majd sebtében letolta a kerékpárt az útról, hogy helyet adjon egy ott elhaladni próbálkozó gépkocsinak.

Sáriék szomszédja előtt nem húzódott árok, helyette egy kisebb zöldterület kapott helyet virágzó pipacsokkal és gyümölcsfákkal díszítve. A lányok behúzódtak egy barackfa takarásába, hogy szemügyre vegyék Sári sérüléseit. Sári nem volt boldog, ahogy végigmérte a fa törzsének dőlve a vádliján felkarcolódott bőrt. Lilla továbbra is csak kacagott barátnője esetlenségén. Nem értette, hogy mégis miként volt képes pont abba a fránya bokorba zuhanni, mikor bőven volt leaszfaltozott tér a kis utcában.

- Már megint – forgatta zöldeskék szemét Sári, ahogy letörölgette egy papírzsebkendővel a kiserkent vércseppeket a lábáról.

- Béna vagy! – sértegette Lilla kuncogva barátnőjét, majd csípőre tett kézzel végignézett az utcán elejétől a végéig. Fejét rázva vette tudomásul, hogy Sári tényszerűen elátkozott volt. Legutóbb a Lilláék lakhelye előtti nemrég elültetett facsemetében botlott meg heves magyarázás közben. Ott a könyökét ütötte be a lány, és jóformán beleesett az árokba.

Lilla mély levegőt vett, ahogy visszazuhant saját valóságának megkeseredett valójába. Elhessegette az emlékeket, amik ahhoz a bizonyos utcához kötötték. Nem volt kedve ezen kattogni, mikor szemmel láthatóan ezek a felhőtlen idők már elmúltak, pont úgy, ahogy lassan a gyerekkora is eltűnni látszott. Többé már nem mehetett ki Sáriék háza elé, nem vihoghatott felszabadultan barátnője ügyetlenkedésén, hiszen ezúttal a nehezebbik utat választotta.

Nem gondolta, hogy könnyű lesz elszakadni ettől a helytől, a várostól, ahol az egész gyerekkorát töltötte, most mégis úgy érezte, hogy talán eljött az ideje becsukni a régi, maszatos lapokkal borított könyvet, és egy új fejezetet kezdeni apja oldalán.

Alapesetben igyekezett pozitívan hozzáállni a költözéshez, most mégis csak negatív gondolatok járták át az elméjét.

Minden egyes zugát részletesen szemügyre vette az utcának, ahogy végigrobogtak rajta négy keréken. A legjobban a kisboltot bámulta meg, amikor Péter megállt az utcájuk legvégén a piros lámpánál.

A sarki közért picike volt. Lillának minden egyes alkalommal ügyelnie kellett, hogy ne verje le a középre, egy láda tetejére felelőtlenül kihelyezett tojásokat, amikor betért a szűk helyiségbe Sári oldalán, üdítőt és nassolnivalót vásárolni.

- Lilla – szakította ki Péter lányát a meghitt elmélkedésből. – Biztos ezt szeretnéd?

Lilla apja aggodalommal átitatott hangjától elszégyellte magát. Nem szerette volna, ha még miatta is kételyek fogalmazódnának meg a fejében. Így is szüntelenül aggódott érte, mert Péter nem volt a legjobb passzban, mióta kiderült, hogy a felesége félrelépett.

- Igen! – erőltetett némi határozottságot a hangjába, és úgy felelt apja bátortalan kérdésére. – Nyugi, apa! – biztatta tovább, miközben egy mosolyt villantott irányába.

Hazugság lett volna azt mondani, hogy felfelé kunkorodó ajka egy őszinte gesztus volt. Inkább kétségbeesett, de mégis valahol bizakodó. Lillában továbbra is kettős érzések keringtek.

Péter nem felelt. Nyugtázta lánya kijelentését, de nem hitt neki. Nem volt naiv, pontosan tudta, hogy lányán sem könyörültek az elmúlt időszak eseményei. Emellett mégis némi jóérzéssel töltötte el, hogy a lány őt választotta. Sokszor úgy érezte, hogy Lilla maradt az egyetlen mentőöve a sanyarú sorsában.

Két kézzel rámarkolt a kormánykerékre, majd futólag a polgármesteri hivatalra emelte tekintetét, ahogy a jobbkanyar felé kormányozta az autót.

Azon tűnődött, hogy milyen kellemes sétát tett itt a minap legkisebb lánya, Laura oldalán.
A hivatal mellett, egy fagyizó helyezkedett. Péter általában elkerülte az ehhez hasonló helyeket és helyzeteket, de ezúttal úgy vélte, Laura szükségésnek láthatta, hogy egy kis időt kettesben töltsenek, mielőtt örökre elhagyja ezt a helyet. Természetesen tisztában volt vele, hogy minden második hétvégén találkozhatott kisebb gyerekeivel, mégis veszteségnek élte meg, hogy nem láthatta őket már minden nap.

Laura csilingelő hangon mesélte Péternek a legújabb kedvenc mesefilmjének szereplőiről alkotott véleményét, míg kezében egy tölcsért szorongatott. Péter nagy szemekkel figyelte, ahogy a kislány a kétgombócos fagylalttal egyensúlyozott. Hét éves létére, meglehetősen picike volt. Péter aggódott érte, jobban, mint eddig valaha bármikor.

Ostorozta magát, amiért nem kapott előbb észbe, hogy a felesége is észrevegye, törekedett a változásra. Bánta, hogy nem foglalkozott eddig eleget a kisebb lányaival. A bűntudata szinte teljesen szétmarcangolta. Úgy érezte, egy oroszlán kegyetlenül tépkedte húsát, ahogy lassan, de biztosan kiértek a városból. A visszapillantó tükörből egy kósza pillantást vetett a várost jelző táblára, majd egy nagy levegővétel keretében visszaemelte szemét szigorúan az országútra.

Lilla egyre jobban szorongott, ahogy folyamatosan közeledtek új lakóhelyük felé. A mellette ülő Péter sem könnyítette meg a dolgát, ahogy választékosan káromkodva az előtte haladó autós tudtára próbálta adni, hogy ideje lenne beletaposni a gázba, mert már így is késésben voltak. A bérbeadó nem tűnt türelmes embernek, legalábbis Lillának kimondottan unszimpatikus volt az ábrázata.

Az első találkozás alkalmával, modorosnak tűnt. Péter szerint csak határozott személyisége volt, de nem tervezte firtatni. Örült, hogy talált elfogadható áron egy kifizethető helyet, a saját és lánya számára.

Péter egyre csak őrjöngött belül. Úgy érezte magát, mintha egy sűrű erdő kellős közepén ragadt volna, egy kicsavarodott fa fogságában, ami nehéz kőoszlopként nehezedett a vállára. Fuldokolt saját negatív gondolatainak végtelen óceánjában. Egy erős jégtakaró húzódott a feje felett, ami elválasztotta a felszíntől és nem hagyta, hogy kitörjön belőle.

Ennek fejében még a Hungária körút is dugóba torkollott.
A piros Opel előtt, egy teherautó haladt. Kipufogójának fekete füstje teljesen bekormolta az Opel szélvédőjét. Péter fintorogva forgatta szemét. Kezdett elszakadni a cérna nála, és ezzel ő is tisztában volt. Ahogy azzal is, hogy ezen az úton minden egyes nap hosszú kocsisorok álltak, mégis elfeledkezett róla, és nem sikerült időben elindulni.

Mi jöhet még? – tette fel magában a kérdést, ami igencsak költőinek hangzott még saját maga számára is.

– Apa! – kiáltott fel Lilla rémült hangon. Szinte teljes alakjával belepréselődött az ülésbe, és az orra előtt a szélvédő legtetején csüngő aprócska pókra bökdösött ujjával.

Péter akkora levegőt vett, hogy azt hitte rögtön légszomja támad utána.

Hát persze – gondolta, majd rögtön az ízeltlábú hálója felé nyúlt, amin kitartóan himbálózott, és nemes egyszerűséggel kirakta az ablakon.

Mivel a dugó azóta sem csillapodott, így nem volt menetszél sem, ami magával sodorhatta volna a pókot, így Péter kénytelen volt lerázni kezéről az odatapadt hálót. Szörnyülködve csóválta fejét, ahogy szüntelenül próbálkozott. Végül csak sikerült neki, azonban a kocsisor meglódult előtte.

A hátuk mögött felháborodott dudaszó csendült fel, mire Péter egy újabb sóhajt engedett szabadjára, majd beletaposott a gázba.

– Itt mindenki rohan? – vetette fel Lilla, miközben lehajolt a korábban a lába mellé fektetett palackozott vízért, majd kortyolt belőle kettőt.

– Általában igen – válaszolta Péter semlegesen. – Majd hozzászoksz.

Lilla ízlelgette egy darabig apja szavait, majd elégedetlenül kipillantott az ablakon, hogy szemügyre vegyen egy óriásplakátot, amin egy nő villantotta meg egyenletes fogsorát. Nem kötötte le túlságosan, így visszafordította tekintetét az előttük haladó Toyota felé.

Egyre csak rágta lelkét a tehetetlenség, ami megállíthatatlan körhintaként pörgött bensőjében. Furcsának élte meg a város zaját. Nem volt ehhez hozzászokva. Nem tudta, miként fog megbirkózni a nagyvárosi élettel.

Lilla egész életét Solymáron töltötte. Még gimnáziumba is az egyik közeli településre járt, így Budapestre csak jó indokkal jöttek. Általában a környező kisebb falvakban intézték a bevásárlást édesanyjával és testvéreivel, így számára teljesen idegen volt a környezet, amibe hirtelen belecsöppent.

Minden olyan furcsán hangos volt, mintha eddig a lány egy burokban élt volna. A villamos bal oldalukon ugyan hangtalanul siklott a síneken, azonban néha egy-egy szikra felcsapott a vezetékből, amire rá volt erősítve a sárga monstrum.

A zebrák előtt tömegek sorakoztak, míg néhány meggondolatlan ember átszaladt a tilos jelzésen. Lilla még ezt is furcsállta. Maradinak gondolta magát, pedig nem lakott eddig sem messze a fővárostól, mégsem járt itt évi négy-öt alkalomnál többször. Most azonban ideköltözött apja oldalán, így eljött az ideje, hogy megkezdődjön a nagyvárosi élete.

Húsz perc elteltével, Péter balra fordult. Hamis magabiztossággal kavirnyázott át néhány mellékutcán a betonrengetegben, végül leparkolt egy négyemeletes társasház előtt.

Lilla kicsatolta biztonsági övét, kitárta az ajtót, majd kiegyenesedett az autó mellett. Jobb kezével az ajtó tetejét markolta, míg ballal hanyagul rátámaszkodott a gépjármű tetejére.
Unottan figyelte a kopott vakolatot a kék házon. Meghatározhatatlan érzések lettek úrrá rajta, ahogy szép lassan tudatosulni kezdett benne, hogy mostantól ezt a környéket hívhatta otthonának.

Nem tetszett a lánynak. Elhúzta száját oldalra, ahogy a társasház jobb oldalán húzódó kutyafuttatóra nézett. Egy labrador folyamatosan vonyított, míg egy csivava fülsiketítően éles hangon ugatott. Egy szőke hajú, harmincas évei közepén járó férfi, mély, öblös hangon szólított Zeuszt, a németjuhászt, aki éppen egy nála háromszor kisebb keverék kutyának tervezett nekiugrani.

Minden nap erre ébredni? – futott át Lilla fején a borúlátó gondolat.

– Lilla, siessünk! – bökött állával Péter az épület felé, mire a lány kelletlenül elhúzódott az autótól, majd becsapta ajtaját, és követte apját a második emeleti kétszobás lakásba.

A főbérlő, Ádám a bejárati ajtó előtt állt, mellkasán összefonta a karját. Megemelte szemöldökét, amikor Lilla és Péter megérkezett. Kezet rázott a két férfi. A magas, testesebb alkatú bérbeadó órájára pillantott, majd előhalászta zsebéből a kulcsot, és szótlanul kitárta Péter és Lilla új birodalmának kapuját.

Péter és Ádám bevonultak a konyhába, míg Lilla halkan becsukta maguk mögött az ajtót.

A lány megfordult. Sportcipője műanyag talpa megcsikordult a linóleumon. Pillantása egyből a kockás padlóra esett, majd a bejárati ajtóval szemben kitárta a kicsiny lakás egyik szobájának ajtaját. Végigmérte a kék, néhol felbolyhosodott padlószőnyeget, miközben azon morfondírozott, hogy elbírna a helyiség néhány új bútort, tekintettel az ősöreg szekrényekre, amik az ajtó mögötti fal mentén búslakodtak.

Lilla átszelte a közte és vele szemben elhelyezkedő erkélyajtó közötti távolságot, majd kitárta, és kilépett a levegőre. Ujjait szorosan a korlátra fonta, szeme kizárólag az épület előtt gyökeret vert juharfát kémlelte. A szomorú juhar egymagában bánkódott a járda szegélye mentén. Roppant magányosnak tűnt, ahogy az aszfalt és a járda között álldogált teljesen egyedül.

A lány összeszorította száját, ahogy kapcsolatot keresett önmaga és az előtte búsuló fa között.

A gyenge szél meglebegtette a lombkoronát, ami gyengéd susogással adta Lilla tudtára, hogy a zöldben pompázó fa, talán mégsem volt magányos. Ahogy oldalra döntött fejjel jobban megfigyelte, szép lassan feltűnt neki az élet jelenléte is.

A nap fényének puha takarója megcsillant a zöld levelek erein, míg az ágakon elvétve madarak vidám éneke csendült fel. A fa törzsén egy bogárka szaladt el, míg a lombkorona takarásából elvétve kikukucskált néhány zümmögő méhecske.

Lilla elmosolyodott. Mindig is szerette a természetet, az állatokat és tulajdonképpen a növényekkel sem állt hadilábon.

Az indulás előtti rossz kedvét egy másik, sokkal erősebb érzés kezdte teljesen elhomályosítani. A fát nézve felcsillant benne a remény, hiszen ha egy búsnak hitt juhar képes volt életben maradni a város szívében, akkor Lillának sem lehetett annyira nehéz dolga. Még akkor sem, ha eddig azt hitte, hogy merőben más lesz minden. Ebben igaza volt, hiszen kiszakadt megszokott környezetéből, és átkerült egy teljesen idegen helyre, de eddigi disztópikus fantáziálgatásai kezdtek átfordulni egy kellemesebb irányba. A feketeség helyét átvette valami új. Valami sokkal barátságosabb és kedvesebb. A viharfelhők szétszéledtek, míg a horizont felett megjelent az első halovány napsugár Lilla előtt. Ekkor már tudta, hogy nem érdemes tovább a múlt árnyaiba kapaszkodva bánkódnia, mert a remény utat tört magának, egy gyönyörű, élettel teli juharfa képében.

→←

Nos, ez a novella egy elég furcsa jelenség tőlem, aki határozott ellenszenvet érez a magyar helyekkel és nevekkel kapcsolatban, mégis megíródott. Kicsit unalmas, akár még vontatottnak is mondható, viszont... elég sok mindent elmond a mai társadalomról, szétszakított családokról és egy gyermek érzéseiről, amikor a szülei útjai kettéválnak. Én sajnos átéltem ezt, habár szerencsére már "felnőtt" voltam (18). Ezt próbáltam meg szavakba önteni, mert elég régóta nyomta a lelkem ez a dolog. Ebben nincs semmi fantasy, semmi izgalom, mégis valamiért közel érzem magamhoz. Talán azért, mert elbújtattam benne olyan szereplőket, akik talán... ismerős alakok lehetnek számomra és azok számára, akik személyesen ismernek engem. 


Személyes kedvencem a novella lezárása, mert engem motivál. Mindig van kiút, és ezt sose feledjétek! :)


Köszönöm a megtisztelő figyelmet! ♥