- Kopp-kopp - hallottam apa hangját mire felemeltem a fejem és kérdőn ránéztem. - Nincs kedved elkísérni az szociális otthonba?

- Minek mész te oda? - kérdeztem hidegen.

Haragudtam rá, mert szilveszter óta még szigorúbban vette a szobafogságomat, csak mert énekeltem párszor.

- Munkaügyben. Cikket írok a második világháborúról - magyarázta.

- Pompás és én, mire kellek?

- Gondoltam kimozdulhatnál...

- Szívesen kimozdulnék, de nem engeded - húztam össze a szemem.

- Bogi kérlek - hunyta be a szemét egy pillanatra és megdörzsölte az orrnyergét.

- Rabnak érzem magam a saját otthonomban - morogtam.

- Nincs kedvem veszekedni. Jössz vagy nem?

- Megyek - motyogtam és becsuktam a könyvemet, amit épp olvastam.

Az utóbbi pár napban az olvasás lett a menedékem. Ha olvastam legalább úgy éreztem, hogy nem kell a négy fal közt lennem. Jelenleg éppen Damonnel voltam a pokolban. Kicsit furcsa, hogy szívesebben vagyok a pokolban, mint itthon.

- Rendben, örülök neki - eresztett meg egy halvány mosolyt.

- Amúgy szerintem két tantárgyból megbukok - jegyeztem meg miközben kiléptem a szobából.

- Milyen két tantárgy?

- Ének és tesi ami amúgy gáz, mert akkor nem vesznek fel sehova - vontam meg a vállam.

- Nem tudsz átejteni Boglárka - húzta össze a szemét. - Ha olyan jóba vagytok a tanárral, igazán adhatna neked egy kettest, de mindketten tudjuk, hogy nem állsz bukásra, csak ezzel akarsz lelkiismeret furdalást kelteni bennem. Ismerlek, a lányom vagy.

- Ha valóban ismernél, tudnád, hogy mi tesz engem igazán boldoggá - mosolyodtam el szomorúan és belebújtam a cipőmbe majd a kabátomba.

- Én csak azt akarom, hogy neked jó legyen!

- Nekem úgy tűnik nem...

Útban a szociális otthon felé egyre csak azon járt az agyam, hogy mégis, hogy juthattunk el idáig apával. 2 éven keresztül egymás támaszai voltunk, úgy éltünk, mint két zombi, elszigetelve és csak nagyon kevés embernek nyíltunk meg. Aztán jött Dani, aki felnyitotta a szemem és rájöttem, hogy ez nem mehet így tovább. Szemem sarkából apura pillantottam és a szemem könnybe lábadt. Nem akartam neki csalódást okozni, de soha többé nem lennék képes zene nélkül élni.

- Minden okkal történik - suttogtam magam elé.

- Hogy? - pillantott rám apu.

- Minden okkal történik - ismételtem meg hangosabban. - Apa te... te hiszel Istenben? Hiszed, hogy ő rendelte ki nekünk ezt az életet?

- Ki ne találd, hogy most meg apáca akarsz lenni - meredt rám.

- Miért ne? De most komolyan apa...

- Nem számít, hogy hiszek-e benne vagy sem - jelentette ki.

- És abban hiszel, hogy anya a menyországba került?

- Nem is kerülhetett volna máshova, hisz egy angyal volt - mosolyodott el.

- Szerinted mit gondol most rólunk? Hogy folyton veszekszünk, szerinted boldog ettől?

- Nem, nem boldog, de ez nem azt jelenti, hogy azt akarná, hogy kövesd a példáját az éneklésben - villant meg a tekintete.

- Szerintem meg igen, álmodtam vele - suttogtam.

- Álmaidban azt látod, amit szeretnél, nem angyali sugallat volt - csóválta meg a fejét.

- Lehet, hogy nem. De amúgy hiszed vagy sem, bánt, hogy nem támogatsz, ahogy az is, hogy csalódást okozok neked, de nem tudok elszakadni a zenétől többé már nem.

- Neked nem a zenétől nehéz elszakadni, hanem attól, aki telebeszélte a fejedet - mondta mogorván.

- Persze mindig könnyebb mást hibáztatni - biccentettem keserű mosollyal. - Dani nem tett semmit csak hitt bennem. Hitt bennem mikor te nem!

- Én vagyok az apád kisasszony és nem ő!

- Tisztába vagyok vele, ezért kéne neked mellettem állnod és nem neki - vágtam rá majd előre siettem és belöktem az ajtót.

Az épületbe belépve vártam, hogy az orromat megcsapja a jellegzetes öreg szag, de a levegő tiszta volt.

- Szia, segíthetek valamiben? - jött oda hozzám az egyik nővér.

- Jó napot, apummal jöttem, újságíró - válaszoltam zavartan mosolyogva.

- Á értem - bólintott. - Jó napot uram, erre tessék - intett mi pedig követtük.

A nővér egy társalgóba vezetett minket, ami tele volt idős bácsikkal és nénikkel. Voltak, akik a Tv-t nézték, mások újságot olvastak, sakkoztak, kártyáztak vagy csak beszélgettek. Tekintetem ekkor megakadt a szobában lévő zongorán, aminél egy 50 év körüli férfi ült. Ő volt a legfiatalabb a jelenlévők közt.

- Szegény ember 3 éve vesztette el a feleségét, teljesen belerokkant. Az idősebbik fia szokta látogatni, de vannak napok, amikor fel sem ismeri - szólalt meg mellettem a nővér.

- El tudom képzelni milyen nehéz, lehet neki - suttogtam miközben folyamatosan járt az agyam. - Mondja csak, hogy hívják az urat? - néztem a nővérre zakatoló szívvel.

- Magyar Dániel - válaszolta. - Csak nem ismeri?

- Én... nem tudom, talán... személyesen sose találkoztam vele. Aki látogatni szokta őt Daninak hívják?

- Igen, igen úgy - bólogatott homlokráncolva.

- A kisebbet pedig Kolosnak - leheltem a férfit figyelve. - Tudja én... ennek az úrnak a kisebbik fiával járok - magyaráztam.

- Így már mindent értek - biccentett. - Nyugodtan menj oda hozzá - érintette meg a karom.

- Öhm... okés - motyogtam.

Elindultam Kolos apukája felé és közben azon törtem a fejem, hogy mit kéne mondanom. Mutatkozzak be, mint Kolos barátnője? Lehet, most azt se tudná, hogy ő kicsoda.

- Leülhetek? - kérdeztem kedvesen.

Mikor a férfi nagy sokára felém fordította a fejét és rám nézett a lélegzetem is elakadt a szemeitől. Ugyanolyan kék volt, mint Daniéknak viszont üres volt, élettelen. Fájdalom markolt a szívembe.

- Persze - suttogta rekedten. - Találkoztunk már?

- Nem még nem, de nagyon örülök, hogy megismerhetem - mosolyogtam miközben letelepedtem mellé.

Dani úr elgondolkodva nézett rám aztán ki az ablakon.

- Tud zongorázni? - kérdeztem, hogy megtörjem a csendet.

- Valamikor tudtam - válaszolta szórakozottan.

- Játszak valamit?

- Azt megköszönném kedveském - válaszolta.

Felnyitottam a zongora tetejét, ujjaimat a billentyűkre helyeztem és elkezdtem játszani. Szemeimet behunytam, átadtam magam a zenének és csak játszottam és játszottam. Mikor a szám véget ért és kinyitottam a szemem, hangos taps fogadott és apa összepréselt szája, de nem mondott semmit.

- Köszönöm - mosolyogtam félénken, de boldogan.

- Játssz még valamit - kérte az egyik hölgy.

- Mit játszak? - néztem körbe.

- Valamit, amit mi öregek is ismerünk - hallatszott a felelet.

- Lássuk, csak mennyire vannak otthon a sorozatokban? Mondjuk Vad angyal?

Lelkes taps volt a válasz mire leütöttem a billentyűket és elkezdtem játszani a Me muero de amor című dalt. Elkezdtem énekelni, miközben apára sandítottam, várva, hogy vajon mikor szakít félbe, de nem tette. Csak állt ott közömbös arccal és engem nézett. Itt volt az alkalom, most megmutathatom neki, hogy mit tudok. Most kénytelen végig hallgatni, nem rendezhet jelenetet. Mindent beleadtam a dalba, kieresztettem a hangom. Amint véget ért a dal gondolkodás nélkül kezdtem el játszani Molnár Danitól az Ábrándot és közben apát figyeltem. Szemeim könnybe lábadtak, ajkam megremegett miközben emlékek peregtek le a szemem előtt. Közös emlékek anyuval, apuval, a múltról, amikor még minden rendben volt. Apu szemei könnybe lábadtak és egy ki is buggyant, de azonnal le is törölte. Mikor a dal véget ért, csend fogadott.

- Ez nagyon szép volt, büszkék lehetnek rád a szüleid - szólalt meg Dani úr.

- Igen, biztosan azok - bólogattam és apu felé pillantottam, de sehol se volt mire szomorúan elmosolyodtam.

- Örülnék egy olyan kislánynak, mint te. Tudod, van két fiam, de egyik sem látogat meg. Három éve nem is láttam őket - mesélte.

- Biztos vagyok benne, hogy meg szokták látogatni - tettem a kezem a kezére.

- Nem, nem szoktak. Pedig várom őket. Az idősebbik Dani talán ő már nincs is itt, amilyen lázadó volt, de amúgy normális gyerek, csak nem találja a helyét.

- Dani nagyszerű férfi lett - biztosítottam elmosolyodva.

- A kisebb pedig - folytatta meg se hallva a szavaimat. - A kisebbik olyan volt, mint egy angyal, a szó szoros értelmében. Okos volt, segítőkész és mindene volt a zene.

- Aranyszíve van - mosolyogtam rá. - Mondja csak zenész család voltak?

- Ó igen, legalábbis a kisebbik fiam, meg az anyjuk, Dani ő nyálasnak tartotta a zenét, időpocsékolásnak - magyarázta.

Döbbenten hallgattam. Az a Dani, akit én ismertem imádta a zenét, nehéz volt őt elképzelni úgy, hogy lázadt.

- Bogi te mit keresel itt? - hallottam Dani döbbent hangját.

Felkaptam a fejem és egy pillanatra elkapott a rémület, mert úgy éreztem Dani rajtakapott valamin, de aztán megnyugodtam. Nem csináltam semmi rosszat, nem tudtam, hogy itt van az apukája, véletlenül tudtam meg és kihasználtam az alakalmat.

- Apát kísértem el, cikket ír a második világháborúról - magyaráztam.

- Értem - biccentett.

- Én megyek... remélem, még találkozunk uram - mosolyogtam Dani úrra.

- Én is remélem - bólogatott.

- Meg tudnál várni odakint? - kérdezte Dani elkapva a kezem.

- Figyelj nem fontos oké? Maradj itt apukáddal - néztem rá.

- De...

- A suliba beszélünk. Apukád nagyszerű ember, csak elveszett és hiányoztok neki - suttogtam majd megszorítottam a kezét és apa keresésére indultam.

A kertben akadtam rá. Egy padon ült maga elé nézve. Odamentem hozzá és leültem mellé.

- Sajnálom - szólaltam meg. - Sajnálom, hogy hallanod kellett énekelni, sejtem milyen szar lehetett...

- Mindig is szerettem hallgatni, ahogy énekelsz, csodálatos hangod van kincsem - suttogta.

Könnyek égették a szemem.

- Tudom, nem tudod megérteni mit, érzek, de engem a zene boldoggá tesz. Nem kérem, azt, hogy eljárj a fellépésekre, vagy, hogy ott legyél a versenyen, csak... azt szeretném, ha engednéd, hogy azt csináljam, amit szeretek - csuklott el a hangom.

Apa sokáig hallgatott, én pedig elkezdtem reménykedni, hogy talán elgondolkodik ezen.

- Nem megy, nem akarlak téged is elveszíteni! Abba belehalnék... Megyek, folytatom a munkát - állt fel és minden további szó nélkül elment.

Néztem a távolodó alakja után és elsírtam magam.

Tudom Abasáron nincs szociális otthon, de nekem szükségem volt egyre, így idősek otthona helyett szociális otthon lett. :D