Mikor elkezdtem ébredezni az első dolog, ami feltűnt az volt, hogy be vagyok takarva. Valaki egy kockás lepedőt terített rám. Orromat frissen főtt kávé illata csapta meg, mire kinyitottam a szemem. Tekintetem egy negyvenes pasin akadt, meg aki a papokhoz jellemző ruhát viselt és két csésze kávét tartott a kezében.

- Jó reggelt - köszönt barátságos mosollyal.

- Jézusom - ültem fel elsápadva. - Annyira sajnálom, nem akartam betörni - hadartam és kapkodva a táskámért nyúltam.

- Nem hiába van nyitva a templom ajtó Bogi - szólt rám.

- Honnan ismer engem?

- Ez egy kis falu - válaszolta.

- De én soha nem jártam templomban - makogtam.

- Attól még édesapád fizeti az egyházi adót.

- Ugye... ugye nem szólt neki?

- Volt egy olyan érzésem, hogy nem kéne ezért nem tettem - nyújtotta felém az egyik csészét.

- Köszönöm - vettem el zavartan.

- Most pedig ha készen állsz, rá akkor elmesélheted, hogy mi történt. Itt kerestél menedéket, ami arra enged következtetni, hogy valami nagy baj van.

- Arra kér, hogy gyónjak meg?

- Nevezd, ahogy akarod. Ha neked úgy jobb, akkor csak beszélgetünk - mosolygott rá kedvesen.

Halkan sóhajtottam egyet majd lesütött szemmel elkezdtem mesélni. Mindent elmondtam még Dani is. Mikor befejeztem a pap arcára néztem, aki nem mondott semmit csak elgondolkodva fürkészte az arcom.

- A pokolra jutok igaz? - kérdeztem csüggedten.

- Nem, nem fogsz - mosolyodott el. - Szerintem beszélned kéne édesapáddal.

- Beszélni? Ezek után? Nem hallgatna meg engem és nekem nincs kedvem magyarázkodni.

- Ez nem jó hozzá állás. Biztos vagyok benne, hogy ha nyugodtan leültök, akkor mindent meg tudtok beszélni.

- Azt hiszi nem próbáltam már? Annyiszor akartam vele beszélni, de nem lehet. Amint felhozom, hogy zene azonnal felkapja a vizet - suttogtam.

- Az egyszer biztos, hogy megnehezítetted a dolgot azzal, hogy megszöktél.

- Muszáj volt! Úgy éreztem menten megfulladok, ha egy percnél is tovább ott maradok. Nem tudtam hova mehetnék - sütöttem le a szemem.

- Édesapád biztosan nagyon aggódik érted - fürkészte az arcom.

- Tudom - motyogtam. - De nem tudok tovább úgy élni, a zene... az olyan nekem, mint az oxigén. Ha nincs zene, akkor megfulladok.

- Igen erre rájöttem a szemed csillogásából.

- Miért nem kérdez rá arra, amire igazán kíváncsi?

- Ezt meg, hogy érted?

- Dani. Tudom, hogy az érdekli magát a legjobban. Láttam az arcán, ahogy azt is, hogy ismeri őt.

- Mint mondtam ez egy kis falu.

- Nem ítél el engem?

- Fiatal vagy még Bogi - nézett a szemembe.

- Ne jöjjön, ezzel kérem, utálom, ha valaki lefiataloz - morogtam.

- Pedig az vagy - mosolygott. - Figyelj Bogi, nem ítéllek el, de talán te összekevered a szerelmet a csodálattal. Mármint felnézel Danira, mint egy bátyra, azt hiszed szerelmes vagy belé, de lehet, hogy mégsem - magyarázta.

- Akkor miért akarom, hogy megcsókoljon? - érdeklődtem.

- A vonzalom mindig ott van. Bogi édesapád eltiltott téged a zenétől, Dani viszont megadta neked. Ez lehet gyermekded rajongás is.

- Tudom, hogy nem az - mondtam kemény arccal.

- Legyen neked igazad!

- És most mi lesz? Megy árulkodni az igazgatónak?

- Nem tehetem meg! Köt a papi titoktartás.

- Ha nem kötné, elmenne?

- Akkor nem mondtad volna el nekem, de nem tenném meg. Nem az én dolgom.

- Értem - motyogtam.

- Éhes vagy? - kérdezte.

- Talán egy kicsit - sandítottam rá.

- Gyere, adok reggelit, aztán felhívod apukádat!

- Nem, nem fogom!

- Muszáj, leszel, különben kénytelen leszek én felhívni!

- Jó rendben - biggyesztettem le a szám mire elmosolyodott.

A pap átvezetett a parokiába és ahogy mellette sétáltam elcsodálkoztam azon, hogy mennyire könnyebbnek érzem magam. Szinte súlytalannak, mintha minden teher lekerült volna rólam azzal, hogy elmondtam egy papnak a teljes igazságot.

- Ez mindig ilyen érzés?

- Micsoda? - nézett rám kérdőn.

- Úgy érezem mintha minden terhet levettek volna a vállamról. Ez azért van, mert maga pap? - kérdeztem.

- Nem, csak részben van miattam. Isten megbocsátott neked ezért érzed magad úgy mintha megújultál volna.

- Már nem azért, de még ő bocsát meg nekem? Elvégre miatta történik mindez velem - morgolódtam.

- Tévedsz.

- Akkor mégis ki miatt van? Mert én aztán nem akartam, hogy anyu meghaljon - csuklott el a hangom.

- Minden okkal történik Bogi. Édesanyád egy nagyobb dologra volt hivatott, talán ő most a te őrangyalod.

- Anyu akarta, hogy belezúgjak Daniba?

- Azt nem mondanám, de talán az ő keze is benne van a dologban. Szükséged volt arra, hogy Dani belépjen az életedbe.

- Ha ő nem lenne, még mindig két lábon járó zombi lennék - suttogtam. - Ezért szeretem őt, mert ő mindig mellettem van és mindig megment. Megmentett attól, hogy tönkre menjek! Megmentett az örök magánytól! Érti már, hogy miért szeretem?

- Igen értem - biccentett rám nézve.

- Volt maga szerelmes? Mielőtt pap lett?

- Igen voltam egyszer.

- Miért akart pap lenni?

- Mert rájöttem, hogy van valaki, aki szeret engem, tegyek bármilyen szörnyűséget.

- Csak nem gyilkos volt? - szaladt magasba a szemöldököm.

A pap rám nézett majd letett elém egy csomag kenyeret aztán a hűtőhöz lépett. Hirtelen elhatalmasodott rajtam a rettegés. Egy gyilkossal vagyok egy házban? Óriásira tágult szemekkel, el elakadó lélegzettel meredtem a pap hátára.

- Autóbaleset volt. Zuhogott a hó, egy kamion csúszott át a sávunkba. Én túléltem, de a barátnőm nem. Évekig nem volt más vigaszom csak az alkohol és a szerencsejáték aztán édesapám nagyon megbetegedett én pedig rátaláltam Istenre. Csoda volt, hogy túlélte. Már az orvosok lemondtak róla, megállt a szíve, de ő visszatért - suttogta begörnyedt vállakkal. - Gyilkosnak érzem magam, mert én ültem a volán mögött, ha lassabban vezetek elkerülhettem volna a balesetet - fordult felém.

Hatalmas gombóc képződött a torkomban, könnyeimet meg sem próbáltam visszatartani. Azonnal megbántam, hogy az előbb féltem tőle. Semmi ijesztő nem volt rajta.

- Sajnálom - suttogtam az ajkamba harapva.

- Amúgy Kornél vagyok, Kornél atya - mutatkozott be.

- Örülök a találkozásnak Kornél atya - mosolyodtam el halványan.

- Reggelizz csak meg nyugodtan - lökte el magát a hűtőtől és magamra hagyott a gondolataimmal.

A vezetékes telefon zsinórját tekergettem miközben azt vártam, hogy Kolos felvegye. Hülye lettem volna apát hívni, bíztam benne, hogy Kolos hallgatni fog és nem rohan apához. Csak azt akartam, hogy értem jöjjön, és jó messzire elvigyen. Akár örökre.

- Igen? - vakkantotta idegesen Kolos mikor felvette.

- Szia, Bogi vagyok - szóltam bele.

- Az Isten szerelmére, mégis hol a pokolban vagy? - kiabálta.

Eltartottam a fülemtől a kagylót.

- Pont nála.

- Kinél?

- Istennél.

- Ne szórakozz velem Bogi! Mondd már meg hol vagy. Betegre aggódjuk magunkat!

- Elmondom, ha megígéred, senkinek nem mondod el és egyedül jössz - suttogtam.

- Mi a fene ez az egész? - kérdezte idegesen.

- Ígérd meg!

- Jó megígérem! Mondd már! - sürgetett.

- A templomba vagyok.

- Hogy hol? - kérdezte meglepetten.

- A templomban, gyere, értem kérlek és senkinek egy szót sem - könyörögtem.

- Jó rendben, maradj ott. Nemsokára ott vagyok - morogta majd kinyomta.

Visszatettem a telefont a helyére majd átsétáltam a templomba és az egyik padba beülve végig hallgattam Kornél atya miséjét.