Hatalmasat nyelve néztem a számtalan nem fogadott hívásra aputól és a rengeteg üzenetre. Meg se kellett nyitnom őket, hogy tudjam rájött. Rájött, hogy énekelek. Remegett a kezem, szemembe könny szökött.

- Bogi mi a baj? - kérdezte Dani aggódva.

- Tudja - nyögtem ki. - A rohadt életbe - temettem a kezembe a fejem és elsírtam magam.

- A fenébe - sziszegte Dani és bizonytalanul magához ölelt. - Tudtuk, hogy ez lesz belőle - próbált vigasztalni.

- De nem ilyen hamar. Én akartam neki elmondani - zokogtam.

- Egyáltalán honnan tudja? - kérdezte idegesen.

- Nem tudom, biztos a netről.

- Nem jó ez így. Beszélek vele!

- Ne. Akkor elveszítelek - akadtam ki.

Csend telepedett a kocsira. Még sírni is elfelejtettem.

- Nem fogsz elveszíteni - suttogta.

- De igen, apa elfog tőled tiltani - néztem magam elé.

- Találunk rá megoldást, Bogi hallod. Az iskolában tudunk találkozni.

- Mi van, ha kirúgat?

- Az nem fog megtörténni - jelentette ki.

Kibámultam az ablakon, a számat vékony vonallá préseltem össze.

- Szeretem apát, de nem fogom hagyni, hogy elszakítson a zenétől. Még egyszer nem - suttogtam megrázva a fejem.

Dani megfogta a kezem és megszorította majd beindította a kocsit. Továbbra is kifelé bámultam az ablakon és fel se tűnt, hogy Dani újra megfogta a kezem és egész úton ott hagyta.

Felkészültem mindenre, ami fogadhat. Komolyan összegyűjtöttem minden erőmet mégis mikor megláttam apu kocsiját Meliék háza előtt parkolni elfogott a bizonytalanság. Egy helyben ültem és egyáltalán nem akaródzott kiszállni a kocsiból. Tudtam, ha megteszem egy korszak véget ér és nincs visszaút. Hazafelé jövet a kocsiban elolvastam az üzeneteket, amiket apa küldött. Nagyon dühös volt rám és csalódott bennem.

- Bogi túl kell esned ezen - fordította maga felé az arcom Dani.

- De akkor ennek vége és én nem akarom, hogy vége legyen - ráztam meg a fejem.

- Megoldjuk Bogi - suttogta megpuszilva a homlokom.

- Ezt nem tudjuk, soha többé nem fog a közeledbe engedni engem - sírtam el magam.

- Bogi kérlek, ne sírj - fogta két keze közé az arcom.

Nem tudtam neki engedelmeskedni. Könnyeim patakokban ömlöttek.

- Istenem te lány - sóhajtott elcsigázottan.

Hozzá bújtam, fejemet a nyakába fúrtam és szorosan magamhoz öleltem. Legszívesebben örökre így maradtam volna, a biztonságot adó karjaiban. Mélyen magamba szívtam az illatát aztán az arcára néztem és minden négyzetcentijét mélyen a szívembe véstem, hogy soha senki ne tudja onnan őt kitépni.

- Ne nézz így - rázta meg a fejét. - Ez nem végső búcsú Bogi - nézett a szemembe.

- Nem tudhatod - suttogtam majd megpusziltam az arcát és kiszálltam a kocsiból. - Gyere velem - kértem megfordulva.

- Nem is mehetnél nélkülem - lépett mellém és szorosan egymás mellett sétálva a ház felé indultunk.

Dani kinyitotta nekem az ajtót és mindketten a homlokunkat ráncoltuk a nagy csend miatt. Ugyan csend volt ám a feszültséget szinte vágni lehetett a levegőben. Dani keze után nyúltam és megszorítottam. Mély levegőt véve beléptem a nappaliba és körbe néztem. Klári néni, Géza bácsi és Meli a kanapén ültek a fotelben pedig apu és egyenesen engem nézett. Tekintete távoli volt és idegen.

- Tudom haragszol rám és csalódtál bennem - kezdtem, de nem hagyta, hogy végig mondjam.

- Ne, ne is kezdj bele. Nem vagyok kíváncsi a magyarázatodra. Menj, szedd össze a dolgaidat, hazamegyünk - közölte.

Könnyes szemekkel indultam meg a lépcső felé, remegő lábaimat kényszerítenem kellett a járásra. A korlátban megkapaszkodva hátra néztem Danira. Megnyugtatóan mosolygott rám és én valamicskét megnyugodtam.

- Megyek, segítek - jött utánam Meli.

Együtt mentünk fel a szobájába. Meli becsukta mögöttünk az ajtót és egy hatalmasat sóhajtva neki dőlt.

- Jaj csajszikám.

- Tudom - motyogtam miközben elkezdtem bepakolni a sporttáskába.

- Apud teljesen kiakadt. Anyuék fejéhez vágta, hogy 1 hónapig képtelenek voltak vigyázni rád. Nem hiszem, hogy többet el engedne hozzánk - biggyesztette le a száját.

- Az egész az én hibám - szipogtam.

- Nem. Semmi sem a te hibád! Te csak énekeltél!

- Igen énekeltem! És most az apám utál - fordultam felé.

- Ne merj a lányom közelébe menni te mocsok pedofil - üvöltötte ekkor apa.

Azonnal cselekedtem. Kirohantam a szobából, le a lépcsőn és apa meg Dani közé vetettem magam.

- Ne - kiáltottam.

- Menj onnan Boglárka - szólt rám apa.

- Nem, nem hagyom, hogy bántsd! - vetettem meg a lábam.

- Bogi kérlek - próbált eltolni Dani.

- Nem - ellenkeztem. - Kérlek, menj el, kérlek - fordultam felé és az ajtó felé tolttam.

- Az lesz a legjobb - mondta csendesen majd még egyszer a szemembe nézett aztán elfordult és elment.

Megfordultam és dühtől remegve apára néztem.

- Ő nem tehet semmiről. Ha valakit hibáztatni akarsz, hibáztasd magadat - sziszegtem azzal felrohantam az emeletre.

Túl vagyok két nagy veszekedésen. Apa elkobozta a mobilom, a laptopom így nem tudok kapcsolatba lépni Danival. Valószínűleg életem végéig szobafogságban leszek. A semmiért. Most már máshogy látom a dolgokat, mint régebben. Anyát nem a zene ölte meg, csak apa gondolja ezt és én hülye hittem neki. Bocsánatot akartam tőle kérni, de miután kezet emelt Danira képtelen vagyok rá. Mintha valami megszakadt volna bennem. Szeretem apát és igen azt akarom, hogy megbocsátson, de nem fogok a zenéről lemondani. Ezúttal nem.

Ébren hánykolódtam. Tekintetemet a plafonra függesztettem és halkan szinte csak tátogva énekeltem. Pillantásom ekkor az ablakra esett és egy őrült ötletem támadt. Tudtam nem kéne olajt öntenem a tűzre, de muszáj volt látnom Danit. Amilyen hallkan csak tudtam felöltöztem, a takaróm alá betettem pár párnát arra az esetre, ha apa bejönne ellenőrizni engem majd az ablakhoz sétáltam, kinyitottam és lenéztem. Nincs olyan magasan. Feltornásztam magam a párkányra majd lassan leereszkedtem. Úgy viselkedtem, mint valami szerelmes tini, akit eltiltottak a pasijától. Végül is az voltam, csak annyi volt a különbség, hogy Dani nem a pasim. Amennyire tudtam visszacsuktam az ablakot és megkerültem a házat. A döbbenettől mozdulni se tudtam, amikor megpillantottam Dani kocsiját a házunk előtt parkolni. Odasiettem a kocsihoz és bepattantam mellé.

- Mit csinálsz itt? - néztem rá hevesen verdeső szívvel.

- Tudni akartam, hogy jól vagy-e - sandított rám zavartan.

- Apa elvette a laptopom és a telefonom, veszekedtünk kétszer. Röviden tömören ennyi - motyogtam.

- Várható volt - suttogta gondterhelten. - A fenébe is - csapott a kormányra. - Nem kellett volna megvédened.

- Hagytam volna, hogy apa megüssön? - kaptam levegő után.

- Igen, megérdemeltem volna - vágta rá.

- Te nem vagy normális - ráztam meg a fejem.

- Bogi! Apud már így is azt hiszi, hogy molesztállak!

- Rosszul hiszi - sziszegtem.

- Azzal, hogy megvédtél igazat adtál neki.

- Tessék? - kerekedett ki a szemem.

- Nézd, én tudom, hogy köztünk nincs semmi olyan és nem is lesz, de apud ezt nem tudja, ő megy a saját feje után.

- Nevetséges - motyogtam és kinéztem az ablakon.

Nem akartam, hogy lássa a könnyeimmel küszködök. Köztünk nincs semmi olyan és soha nem is lesz. Ez a mondat ismétlődött folyamatosan a fejemben. A sajgás a mellkasomban egyre jobban erősödött. Persze miért is reménykedtem? Ő soha nem tekintene rám úgy, soha nem érintene meg úgy.

- Az lenne a legjobb, ha egy hétig jegelnénk ezt az egészet - szólalt meg.

- Nem!

- Bogi ez nem jó hozzáállás - szólt rám.

- Egész életemben engedelmeskedtem, nem lázadtam itt az ideje, hogy elkezdjem. Nem fogom abba hagyni az éneklést!

- Nem is azt kértem, csak azt, hogy hagyjuk leülepedni ezt a dolgot - sóhajtott fel.

Makacsul összefontam magam előtt a kezem.

- Megmondtam, hogy nem fordítok neked hátat és, hogy sztárt csinálok belőled - bökött oldalba gyengéden.

- Most mégis meghátrálsz - húztam össze a szemem és dühösen néztem rá.

- Ne ráncold a homlokod, a végén ráncos leszel - koppintott az ujjával az orromra mire halványan elmosolyodtam.

- Te már most az vagy - öltöttem rá a nyelvemet.

- Nem is igaz - hápogta.

- Áá nem csak tele vagy nevető ráncokkal - vigyorogtam.

- Kis boszorka - villant meg a tekintete. - Egyébként te hova készültél?

- Sehova - pirultam el.

- Bogi - emelte meg a hangját.

- Hozzád, tudni akartam, hogy jól vagy-e - sóhajtotta beletörődötten.

- Annyira felelőtlen vagy - ölelte át a vállam. - És ha apud észreveszi, hogy eltűntél?

- Valószínűleg Alaszkába költöznénk - sóhajtottam fel.

- Ezt kell megakadályoznunk. Menj vissza a házba - húzódott el tőlem.

- De nem akarok - motyogtam.

- Ez nem az a Bogi, akit én ismerek - csóválta meg a fejét.

- Jó megyek - sóhajtottam fel. - De akkor 1 hét múlva folytatjuk? Mindjárt december.

- Ígérem - nézett a szemembe.

Kiszálltam a kocsiból, megvártam, míg elmegy csak aztán mentem vissza a házba.